Vart vala Lycoris a minap egy rósát,
hogy meg dicsirtetné mesterséges karját;
el hinnéd, ha látnád, annak valóságát,
ugy meg adta néki eleven formáját.
Hogy a poros földön ne mászon a virág,
tőkéjét támasztya karo helyett egy ág,
koronás fejébe sárgúl a gazdagság,
az egisz virágba látzik a valóság.
Kerengve öleli csutak a karóját,
ki terjeszti felöl szép piros rosáját:
ez ki dülvén üli zöldellö tátzáját,
mint ama királne meg üli thronussát.
Az egyik tőkétül sok ágak terjednek,
a varrott veszötskék majd mintegy zöldelnek:
a hegyes tövisek szinte mérgelödnek,
az egyedül hijja, hogy nem sebesitnek.
Ezt Flora meg látván meg áll örömébe,
vélvén, hogy e szép ág született kertébe:
Ékes
* Ekes [em.]
Rosa, ugymond, munkám dücsössége!
jöj Flora fejére, légy hajamnak disze.
A tsalárd Rosához ki terjeszti karját,
le akarja törni tövérül virágját;
a vart tövisektül félti gyenge ujját,
míg észre nem veszi a tü tsalardságát.
Látván, hogy kezének nem enged a Rosa;
meg pirúl szigyenbe borúlt szép ortzája;
harag, ’s szemérem közt körül azt visgállya,
ha valaki van é, ki esetét láttya.
Végre meg szóllalván; szine, és formája
olly igaz, hogy kiki elevennek vallya:
Hogy tehát Lycorist meg gyözze a Flora,
kertimnek ezentül lesz, ugymond illattya.