A minap, hogy Flora a varrott virágtúl,
meg szigyenittetvén Lycoris újjátúl;
szép illatot adott a kerti ágaknak,
visza ment,’s ezt mondá a tsalárd Rosának.
Meg tsaltál szép Rosa! jól tüzött formáddal,
Rosáimat szépen képzelö ortzáddal;
meg tsaltad szememet eleven szineddel,
kezemet meg tsaltad hamis töviseddel.
Látván, a vart táblán melly szépen állottál
azt véltem, hogy Flora kertéböl származtál;
Engedgy meg szép Rosa bal itiletemnek;
mellyel tartottalak kertem veszejének.
Néztem piros szinbe habzó homlokodat,
grádicsonkint emelt leveles ortzádat;
sajnáltam, hogy nyájas képednek tsudája,
valaha a napnak lészen áldozattya.
De im! tapasztaltam, hogy nap’ höségétül
semmit sem fél ortzád hervasztó fénnyétül,
nem változik szined a száraz melegtül,
vagy a kertek diszét forráló hidegtül.
Tőkédrül azt véltem, hogy gyilkos kezemnek
hamar engedni fog igirt törésemnek;
azomba semmi kéz nem árthat tőkédnek,
nem vetheti végét senki életednek.
Féltem holt méreggel tellyes tövisidtül,
ellenségid ellen készült fegyveridtül:
Fegyverid azomba senkit meg nem sértnek,
ellenségid nem mást, csak szigyent éreznek.
Ki tetzik ezekböl álhatatosságod
kertimbe hallatlan sok tulajdonságod;
vajha virágimnak illy elevenséget
adhatnék élteknek méltó örökséget.
Jöj tehát szép Rosa! jöj kertem keblébe;
álly szép virágimnak színes seregébe;
légy örök példája gyenge ágaimnak,
légy diszes formája kezem múnkáinak.
Más szült, más nevelt fel de az én kertemre,
más kéz ápolygatott az én örömemre:
Jöj! Eztet ki mondván Rosát táblájával
le veszi, ’s szépiti kertét prédájával.
Fémlik már a Rosa Flora kebelébe,
a nagy dicsiretért merül nagy szigyenbe:
még ellenség közt is meg marad épségbe,
örömest meg nyugszik Florának kertébe.
Notáját lásd a 9dik Enek elött pag. 18.* [Az ének végére írta a dallamutalást Verseghy]