HUN–REN–DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Verseghy Ferenc művei
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
ÉNEKEK-KÉZIRAT
I. csomó

[212.]
No. I.
A’ Vitéz.
[Steffan 1779, No. 18: Der Soldat]



Ha látok trutz tollas kalpaggal
lovagló Tisztet ki-vont karddal
nézgetni hoszszú népére
kedvem jön a’ vitézségre.
De ha Törökkel szembe szálni
képzem a’ glóbis közt nyargalni
‘s két karját keverni vérbe
nints kedvem a’ vitésségre.

2.
Ha hallok trombitát harsogni
jó vérü paripát hortyogni
‘s öröm lövést az Egekre
kedvem jön a’ vitésségre
De ha veszélyben forog éltek
ha foly az ütközetben vérek
‘s a’ fegyver bé-hat szivekre
nints kedvem a’ vitésségre.

3.
Ha egygyütt társasságba mennek
jó borral ‘s étkekkel töltödnek
‘s fel-serkennek az örömre
kedvem jön a’ vitésségre.
De ha magos bástyákra másznak
‘s ott maid nem estig el-hartzolnak
biztatván egymást fegyverre
nints kedvem a’ vitésségre.

4.
Ha Amor’ zászlójához térnek
‘s a’ Nimfák ellen vitézkednek
nem haragból kelvén tüzre
kedvem jön a’ vitésségre.
De ha bútsúznak Hitvesjektől*
Hitvessektől-ből javítva.
el-válnak kedves Jegyesjektől
készülvén az űtközetre
nints kedvem aʼ vitésségre.





[213.]
No. II.
Az Álom.
[Steffan 1779, No. 20: Der Traum]



Székemben el-szunnyadván
o! Doris! álmodtam
Hogy virágok közt járván
véled mulatoztam.

Lábam’ hegyén tsendesen
lépdeztem útánnad
most, igy szóllék szivemben
ortzáját meg-lophad

Éppen, mint Hozzád értem
ʼs készen volt ajakom
álmomból fel-serkentem,
ʼs el-tüne játékom.

O! Álom! nem lehettél
hoszszabb egy fertállyal
tudván, mit irigylettél
hogy nem lesz valóval.





[214.]
No. III.
Szerelmes üzenet.
[Haydn 1781, No. 8: An Thyrsis]



Siess pásztor zöld mezökröl
siess Thirzisʼ völgyéhöz
‘S ha meg-látod, mond szivemröl
hogy ohajtoz szivéhöz
Mond, hogy a’ mit el-vitt tölem
hozza viszsza kedvemet
Mert ily kintsböl ah! már érzem!*
<éz> érzem
tréfát üzni nem lehet.

2.
Még hajnalkor ki-sétálok
a’ zöldellö erdökhöz
‘S nála nélkül estig sirok
ülvén régi vizünkhöz
Nints, a’ ki a’ tölgyfa mellé
állyon, hogy fel-keressem
Nints, ki hársfánkra fel-metzné
nevemet; nints kedvesem!

3.
Most virágzó életemnek
sirva töltöm napjait
Disze helyett szerelmemnek
búmnak érzem nyilait
Ah! a’ mit el-vittél tölem
kérlek Thirzis! hozd viszsza!
másképpʼ önkint kardra fekszem
tudd meg! – de tsak álmomba.





[215.]
No. IV.
Rosilis és Dafnis.
[Haydn 1781, No. 12: Die zu späte Ankunft der Mutter]



A’ zöld árnyéknak hivessében
midőn Zefir támadt az Egben
egy forráshoz ült Rozilis
és melléje Dafnis.

2.
Az erdöt tölték énekléssel
hagyíták egymást füvetskékkel
ingyerkedtek, hempelgettek,
’s több tréfákat üztek.

3.
Meg-hevülvén Dafnisnak szive
az ápolgatásra gyerjede
Az, a’ mint a’ tsokot futá
szülőjét kiáltá.

4.
Jönn Annya, ‘s tudakozza baját,
Rosilis el-rendezvén haját
O! már, ugy mond, nem segíthetsz!
meg van; viszsza térhetsz.





[216.]
No. VII.
Bútsúzás.
[Friberth 1780, No. 8: Abschied an Lorchen]



Tsak érted sir bágygyadt szivem
magával nem gondolván,
Mert, hogy keservre születtem,
láttya estünkböl nyilván
El-szélleszték szerelmünket
hirtelen el-jegyzéseddel
örök gyászba szivünket
tették reménségünkkel

2.
Vedd-viszsza tölem szivedet
ah! terhes szó! vedd-viszsza
‘S ne keseritsd életedet
azért, hogy más imádgya
Sokkal nemessebb Te szíved
mint a’ minőt én érdemlek
add annak, ki lett Hived
én azomban kesergek.

3.
Törd ketté, törd-el gyürömet
‘s tedd tüzre irásinkat
Vesd-ki elmédböl képemet,
felejtsd-el vigságinkat
Másnak leszel nyilt ölében
más fog áldozni szivednek!
Ah! egy könyet éltedben
adsze’ régi Hivednek?





[217.]
No. VIII.
A’ Gyözhetetlen Sziv.
[Steffan 1779, No. 22: Holdes Mädchen, könnt’ ich wissen...]



Mond-meg, kérlek, nyájas Lyánka
meg-indulé Te szived
Midön sírva szorongattya
kezedet szerelmesed?
Midön szemem félelmessen
szögezve van képedhöz
És szívem vervén sebessen
ohajt, ‘s repdez szivedhöz?

2.
Ah! nem hallya, nem tekinti
szivemnek nagy fájdalmát
Tüzemet tréfára veszi
el-forditván ortzáját.
O! bús szivem! menny-el töle
hogy meg-gyözzed, ne reménld
Nem hódúl ha szerelmedre
búddal gyözni ne reménld.





[218.]
No. IX.
Mariane’ haláláról.
[Steffan 1778, No. 12: Trauerode auf Marianens Tod]



Most o! Mariáne! halálodnak
éneklek egy odátskát
Ha zokogásim bús hangomnak
el nem borittyák folyását
Mennél édessebb volt szerelmed
annál nagyobb most gyötrelmem!
Elöttem van naponkint képed
‘s naponkint meg-újjúl sebem.

2.
Ah! látlak sokszor, mint feküdtél
hideg veréttékedben
Erőt magadnak hogy gyüjtöttél
hogy el-bútsúzhass ölemben
O! mint könyveztél esetemre
gyászos búmat mint sajnáltad!
Ne sirj! ne sirj! ez kétszerezve
volt hozzám utólsó szavad.

3.
Eszembe jön, mint sétálgattál
vélem a’ ligetekbe
‘S ha el-mentem, mint szomorkodtál
viszsza kivánván öledbe!
Mint örűltél, ha meg-érkeztem
kérvén, hogy maradgyak nálad
Ah! most-is kész halálra szivem
hogy legyek örökké nálad.





[219.]
No. XII.
A’ Hívség.
[Steffan 1778, No. 16: Daphnens und Thyrsis Bund]



Itt üldögéltünk sokszor
Dafne Kegyesemmel
Zokogtunk számtalanszor
az esti szellövel
O! mint nedvültek szemei
aʼ belsö örömtöl
Mejjére estek könyei
forván szerelmétöl.

2.
Elötte le-borúlván
midön el-bútsúztam
Ezerszer ápolgatván
végre azt mondottam
Hogy se kép, se kints, se sziv
még élek, meg nem gyöz
Leszsz szívem örökké hiv
tsak az ö szivéhöz.

3.
O! Thirzis! eʼ szent helyre
úgy mond ö, esküszöm
Aʼ mindent látó Egre
ʼs Amorra esküszöm
Hogy se kép, se kints, se sziv
még élek, meg nem győz
Leszsz szivem viszszontag hiv
tsak aʼ te szivedhöz.





[220.]
No. XVII.
Panasz.
[Steffan 1778, No. 7: Amynt]



Ah! el-hagyott! oda minden reményem!
külsö szivnek el-adta szerelmét.
Nem néz reám! nem halgat, ha beszillem
szivemnek keservét.

2.
A’ sürüben, hol senki meg nem láthat,
biró nélkül naponkint kesergek
Ekho maga nyögve ád viszszont-szókat
ha sirok, ‘s éneklek.

3.
Tsak egy szóval, o! tsak egy tsokotskával
vigasztally-meg még egyszer Laláge!
Osztán temess, ha tetszik, új társoddal
koporsomʼ méllyébe.





[221.]
No. XVIII.*
XIX. [em.]

Az Erdö.
[Steffan 1778, No. 13: Lieber Damon, dein Begehren...]






Kintsem Doris! ha úgy tetszik,
az erdöbe mennyünk-ki,
ott örvénnyét gondgyainknak
bús elménkböl vessük-ki.
Lesz ott fák közt hives árnyék,
hol együtt pihenhetünk,
lesz füvekböl vetett szék-is,
mellyre együtt ülhetünk.

A' vizetske mellettünk fog
tsendes hanggal zörgeni,
's ha szomjúság ér bennünket,
fog nedvével tetzeni.
Ott szerelmünk' édességét
egymásnak el-mondhattyuk,
ott minden bizonyság nélkül
frigyünket meg-újjittyuk.

Kőrnyűl fognak venni minket
magos hegyek' bértzei,
'S rejtekekbe el-titkolni
Szilvánusnak völgyei.
Ott, hogy bátran ajakozzunk,
egy dombotskát válaszszunk,
honnan titkos szemmel könnyen
minden részre láthassunk.

A' madarkák énekelni
fogják nyájasságinkat,
Ekko hangos barlangjában
nyögni ohajtásinkat.
O! siessünk!kintsem Doris!
az erdöbe mennyünk-ki,
's ott, ha tetszik, gondjainkat
bús elménkböl vessük-ki.





[222.]
No. XIX.
Dafne.
[Steffan 1778, No. 19: Belise in der Sommerlaube]



Fujd e’ Laurust, fujd Szellötske,
mellyböl a’ leg-szebb veszszötske
leszsz Dafnénak pártája.
Holnap reggel ez erdönek
ugy igírte Kedvessének
fog ragyogni ortzája.

2.
Tisztitsd Nimfa tsermelyédet
készits a’ víz partyán széket
hozzád hozom italra.
Mosd-meg bövebb harmatoddal
a’ füvetskét, piros Hajnal!
melly testének leszsz ágya.

3.
O! melly meszsze vagy még Hajnal!
melly unalmas világoddal
déli napnak sugárja!
Tedd-meg Luna! tölt képeddel
hogy szép Dafném álmos szemmel
Éjt hajnalnak gondollya.





[223.]
No. XX.
Amor’ Postája.
[Steffan 1778, No. 21: An die Westwinde]



Amott szunnyad meg-dölvén egy halomra
ʼs aʼ szép Rósák közt nevetvén Amorra
aʼ szépségʼ Aszszonya.
Egekʼ Postáji! tsendes Zefir szellök
mondgyátok-meg, ha tanyájához jöttök
hogy ájúl Pásztora.

2.
Ha álmában láttyátok mosolyogni
kérjétek lassan, hogy engemʼ szenvedni
ne hagygyon már tovább.
ʼS ha fel-ébredvén, igiri szerelmét
hozzátok viszsza énhozzám beszidgyét
ah! mennél hamarább.





[224.]
No. XXI.
Szerentsétlen Szerelem.
[Steffan 1779, No. 19: Ich ging einst einen Frühlingstag...]



Sétálván egy erdö mellett
mellyben aʼ föld, ʼs fa zöldellett
Egy kedves Lyánkát szemléltem
nagy búval járni elöttem.
Kótsolt kézzel zokogva sírt
és Amor ellen boszszút kért.

2.
Meg-állapodván némellykor,
ah! ugy mond, itt jártunk sokszor!
Itt jártunk, még el nem pártúlt
még szerelmünk be nem borúlt.
Osztán sírva egy kendöbe
temérdek virágot szede.

3.
Nagy lett végre sziv fájdalma
sokszor, ʼs mélyen fohászkoda.
Virágit öntvén egy dombra
lesztek, ugy mond, testemʼ sirja.
Egy mély, terhes, ʼs nagy Ah! után
repedt szivvel meg-holt dombján.





[225.]
No. XXII.
Az el-hagyattatott.
[Haydn 1781, No. 5: Die Verlassene]



Hagygy-fel, ó bús szivem! az aggódással!
Nints haszna! nem gondol ohajtásiddal.
Ki-zárt szerelméböl, ʼs meg-szegvén hitét
el-adta szivét.

2.
Meg-tsalt! ah! de még-is, érzem szivemben,
örömmel maradnék tsalárd ölében.
Tsúfol, ʼs nyilván mondgya, hogy nem kell szivem,
még-is kedvellem.

3.
Minek aʼ genge sziv Aszszony nemünknek
ha szive ily kemény aʼ Férfi nemnek?
Tanitsd, ó természet! öket hivségre
igaz hivségre.





[226.]
No. XXIV.
Klári.



Meg-látván aʼ kis Klári
Aszszony-Anynyát tsókolni
Meg-tsalt, úgy mond aʼ Néném
kába volnék, ha hinném
hogy aʼ férfi tsók tilalmas.

2.
Antuskám-is mondotta
esténkint aʼ kapuba
Ne higygyek aʼ Nénémnek
jól tudgyák aʼ Leginyek
hogy férfi tsók nem tilalmas.

3.
Mit tud ahhoz Antuskád
mi tudgyuk aʼ tsók dolgát
Hogy ha egyszer Anya lész
ʼs akkor tsókot adsz, vagy vész
nem lesz férfi tsók tilalmas.

4.
Ugy de mikor lesz eʼ meg?
O! Aszszonyám, mondgya-meg.
Leszekeʼ hamar Anya
mert már tudom akkorra
nem lesz férfi tsok tilalmas.





[227.]
No. XXV.
Doriska.*
[Ezt az éneket a többségtő eltérő módon folyamatosan, sortördelés nélkül jegyezte le Verseghy. Ugyanakkor a strófák sorszámozva vannak.]



Ámor lelkesitsd,
o! tsak tüzesitsd
aʼ kis Doriskát!
móta tart éltem,
nem láta szivem
ékessebb ortzát.

Eʼ zöld erdöben
nyomta elsöben
kezemre kezét,
ʼs bágygyadt kék szeme,
mellyet rám vete
árúlá tüzét.

Ah! némúl nyelvem,
ha szólni kezdem
akkor mint valék!
Édes gyötrelem
támada bennem,
ʼs egyre könyvezék.

Most egy örömem
az erdöt mennem,
esti tsillagnál,
ʼs ha nints mellettem,
kedvet bús szivem
még ott sem talál.

Ez alig ha nem
lesz még szerelem,
már érzem nyilát.
O! tsak tüzesitsd
Amor! lelkesitsd
aʼ kis Doriskát.





II. csomó


[228.]
XIX.
Fillisnek Panaszi.
[Steffan 1778, No. 12: Trauerode auf Marianens Tod]



Óh! e’ forrásnak partya mellett
Andalgott sokszor Dámonom!
Ez akkor melly szelíden tsörgett, gyöngyhabja
’s melly szép volt akkor Pásztorom!*
<És ah!> ’s melly szép volt akkor Pásztorom! [Az akkor utólag, korrektúrajellel beszúrva.]
Mit? Dámont, pártütő Szerelmem!
Még szépnek festheted?
Ah! tsendesedgy, erőtlen Szívem!
Nem ér’tte ég tüzed.

Hajnalkor tsendes énekléssel
Meg jártam berkünk’ réttyeit,
’S meg szedtem Néki gondos kézzel
Flórának legszebb kintseit.
Mit? Dámont, pártütő Szerelmem!
Még emlegetheted?
Ah! tsendesedgy, erőtlen Szívem!
Nem ér’tte ég tüzed.

Orozva ültem oldalához,
Ha fél-mosolygva szunnyadott;
’S ha tsókkal értem homlokához,
Véletlen’ ő is meg lopott.
Mit? Dámont, pártütő Szerelmem!
Igaznak vélheted?
Ah! tsendesedgy, erőtlen Szívem!
Nem ér’tte ég tüzed.

Szerelme bádgyadó szemében
Melly bájos tűzzel tsillogott!
Melly boldog voltam, ha ölében
Szép dallya köztt el altatott.
Mit? Dámont, pártütő Szerelmem!
Hívemnek színeled? festheted?
Ah! tsendesedgy, erőtlen Szívem!
Nem ér’tte ég tüzed.

Hogy egyszer tettetett haraggal
El vontam tőlle képemet,
Ah! melly keserves háborgással
Kérlelte tsalfa szívemet!
Mit? Dámont, pártütő Szerelmem!
Szelídnek nézheted? színeled?
Ah! tsendesedgy, erőtlen Szívem!
Nem ér’tte ég tüzed.

Dórisnak látszik hízelkedni,
’S pirúlva futtya színemet.
Hitetlen! jőjj tsak engesztelni!
Meg nem botsátom vétkedet.
Mit? sírok? és te pártos Mellyem!
Még Dámont séreled?
Ah! érzem én, meg-győzött Szívem!
Hogy ér’tte ég tüzed.





[229.]
XXI.
A’ Régiség.



Aʼ régi Asszony zsembes,
Aʼ régi Férj nem kedves.
Aʼ régi Bajnok roskad,
Aʼ régi Szűz el hervad.*
Ezután a következő két kihúzott sor következik: <A' régi tölgyfa el dől,> / <A' régi Kedves el hűl;>
Mindenben rossz aʼ régiség,
Aʼ bort ki-véve.





[230.]
XXII.
A’ kétes Szerelem.



ʼS hát tsak meg nem illetődik
szíved kétes sorsomon?
ʼS hogyha szívem ég ʼs gyötrődik,
Nem sajnálkodsz lángomon?
Meg nem lágyúlsz, ha könyvezve
Meg szorítom kezedet?
Vagy ha mellyem senyvedezve
Sóhajtozza nevedet? Fel sohajlya

Ha gyötrelmimet panaszlom,
Húnyorogva meg nevetsz:
Ha ellenben el butsúzom,
Azzal kérlelsz, hogy szeretsz:
Ha könyvezni látsz, meg állasz
ʼS tsókjaimtól el szaladsz;
Sem magadtól nem botsáttasz,
Sem öledbe nem fogadsz.

Óh! ha színlett édességgel
Meg raboltad szívemet;
Ha el loptad álnok szemmel
Drága tsendességemet:
Vagy világos meg-vetéssel
Tedd tellyesnek kínomat,
Vagy viszontag szerelemmel
Téreld vissza káromat.



A’ Kétség.



Hát tsak meg nem illetődik
Szíved árva sorsomon?
És ha szívem értted sínlik
Nem sajnálkodsz lángomon?
Meg nem indúlsz, ha könyvezve
Megszorítom kezedet?
Vagy ha mellyem senyvedezve
Felsohajtya nevedet?

Míg gyötrelmimet panaszlom,
Húnyorogva megnevetsz:*
Húnyorogva <felne> megnevetsz:
És ha*
<És ha> És ha





III. csomó


[231.]
Számiel.



Számiel, eggy mérges fuvatag, melly dúllya koronkint
Napkeletet, jól képzi nekünk aʼ Despotaʼ karját.
Nem bánt, még leborúlsz; de mёgöl, ha felállasz előtte.





[232.]
A’ Könyvek.



Könyveket olvasván, fordítsd meg bennek az embert,
hogyha világunkonn csendesen élni akarsz.
Mert azt állhatatos törvénynek nézik axz Írók,
kik bölcs magzatikot nyíltt piaczokra viszik;
hogy teli*
hogy nemes / teli [Az aláhúzott nemes fölé beszúrva olvasható a teli, vagyis ez itt változatot jelent.]
erkölccsel fessék tellyesnek az embert, hogy csupa jóságban festvén úszkálni nemünköt,
melly példák által messze tenyészni szokott. aʼ nemes erkölcsöt több kreditumba tegyék.*
[A kurzívval kiemelt két sort a lap szélére keresztbe írva utólag szúrta be Verseghy.]
Ámde mikint aʼ dőre bogár levegőnek itélvén
mindent, aʼ mi fejér, falba taszíttya fejét;
úgy te is eltévedsz, ha egyébnek itéled az embert, csak azt nem hordod eszedben
mintsem az életben többnyire lenni szokott.





[233.]
Laura’ Képéhez.



Én, ki aʼ hadnak szomorú csatáit
gyűlölöm szívbűl, ʼs keseredve nézem
aʼ hegyes vassal ledöfött baromnak
szertelen estét;
Én, ki aʼ bornak hevivel nem élek,
melly az elméket szerelemdalokra,
mint az öldöklés hadi költeményre,
szokta ragadni.
Én, ki Laurámnak nevető szemétűl,
melly felindítá dalomot koronkint,
messze özvegylek lakatos toronyban,
verseket írjak?
Hogyha földgyébűl kiszakasztod aʼ fát,
avvagy aʼ pontyot kivonod vizébűl,
elhal ez töstént, ʼs lekonyúl amannak
zöld csemetéje.
Képe Laurámnak ʼs eleven szerelme,
aʼ mit aʼ Sorsnak sanyarú haragja
meghagyott bennem, mikor eʼ homályos
szögbe taszított.
ʼS tégedʼ, óh Képzet! ki sem írt eszembűl
hüs koporsómig soha semmi balság,
sőt megújjúló veszedelmeimmel
szüntelenʼ újjúlsz.
Légy tehát nékem te magam hevítőm,
még magányomnak fala köztt nyomorgok,
ʼs nyisd meg elnémúltt kobozomnak újra
hajdani kedvét.
Láttya majd ebbűl maradék világunk,
hogy nemes lángú szeretet ragasztott
aʼ barátságnak kötelével engemʼ
Laura felemhez,
és ha rózsákot szedeget dalombúl,
vagy homályűző igazat tanúlgat,
háladó szívvel Kegyesemʼ nevének
fogja köszönni.





[234.]
Szentjóbi Szabó László’ halálára.



Legszebb korában hát csak elaszhatott
hires Biharnak drága tenyészete!
Elköltözött az Alkotónak
szent kebelébe Szabó barátunk!
Csendes könyek köztt képzelem untalanʼ,
mikint ohajtá: hogy remegő kezét
búcsúzva még egyszer tehesse
holta előtt szeretett kezünkbe.
De börtönyinknek durva rekesszei,
mellyek szegénytűl elkülönöztenek,
nem engedék meg, hogy halandó
karjainak jeleit vehessük.
Tornyos Lienznek kőfalas udvara,
hol véle eggyütt aʼ komor éjszakát
reménnyel áltató beszédnek
váltogatási között kiültem!
benned szögeztem visszölelési köztt
lassú halállal tellyes ajakira
vég csókomat. Tebenned élt még
énnekem, alkonyodó barátom!
Nem látta többé várasodonn kivűl
érette váltig csüggedező szemem.
Csak bús nyögése tünt be hozzám
rejtekeʼ réseibűl koronkint.
Ti, kik rekeszben tűrtök az Inn felett,
indúllyatok meg társotokʼ alkonyánn!
Sirassuk eggyütt, kit köz okbúl,
mennyei szíve miatt, szerettünk;
ʼs ha majd az enyhűltt Sorsʼ könyörűlete
megnyittya egyszer dupla vasajtajit
szűk tömlöczinknek, hogy hazánkba
hempelyedő vizekenn lefollyunk;
mennyünk el eggyütt szent maradékihoz
ʼs öntsük ki sírjánn tiszta dicsíretit,
könyzáporinkkal megjegyezvén
hantfödelét elaludtt öcsénknek.
Ő majd lebegvén arczolatink között,
nedves szemünköt nyögve törűlgeti,
ʼs érette sínlő szíveinket
mennyei csendgyeivel megáldgya.
De tik, Tirolnak jámbor Öregjei!
eʼ néki szenteltt földre ne lépjetek,
hanem ha néma tisztelettel,
mint örökös siralomʼ helyére!
Az nyugszik ebben, kit tudománnyai
jónak, nemesnek szíve, szerelmei
szelídnek, ah! boldogtalannak
tett egyedűl az agyas szerencse!





[235.]
Inn’ vizéhez.



Vidd el gyöngyeidenn, óh sebes Innʼ vize!
melly rabtornyom alatt aʼ Dunaʼ szélihez,
ʼs ennek habjaival hirtelenʼ elsietsz
aʼ bajszos Magyarokʼ drága határira;
vidd el csókjaimot Lauraʼ lakásihoz
ʼs majd ammint szomorú elmefutási köztt
kristály csöppeidet sírva beszürcsöli,
tüzd gyengén azokot szájaʼ vidékire!
Mond, hogy vad Tirolisʼ mostoha földgyeinn
szívemben viselem képeʼ vonásait,
ammint rósa gyanánt homloka felderűl,
vagy mély gondgyaitúl búba borítatik.
Mond: hogy hű tüzemet sem komor öblei
sem hóval födözött képtelen ormai,
még földgyénn maradok, fel nem emészthetik.
Itt is napjaimot, mint mikor oldala
mellett csüggedezék, csak neki szentelem.
Itt is leggyönyörűbb képzetek énnekem
nyilván megmutatott tiszta szerelmei,
ʼs meghitt karjainak víg apolási köztt
csokjábúl eredett mennyei kéjjeim.
Laurát zengedezik szüntelenʼ énekim,
mellyektűl rekeszemʼ bóttyai rengenek,
Laurának keresik tölteni kedveit
mellyemben pözsögő férjfitökélletim,
Laurát emlegetik nappali gondgyaim,
Laurámʼ arczaival játszanak álmaim.
És hogy szertelenebb szívepedésivel
megkíméllye magát, még haza érkezek,
mond: hogy nem viselem mostoha sorsomot
délczëg pára gyanánt, aʼ ki bilincseket
érdemlett dühödő emberölésivel,
vagy másét ragadó vágyakodásival.
belső nyúgodalom támogat engemet
melly aʼ legnehezebb ütközetek között
szent ösvénnyeibűl el nem osonkodott
erkölcsnek gyönyörű tudtaibúl ered,
és aʼ Jámborokot, még buta fellegek
hánnyák vészhabokonn gyenge hajójokot,
bajnokságnevelő vígadozásihoz
bátor szárnyaival felfelemelgeti.





[236.]
Eggy magyar asszonyra.



Ó magyar vérbűl eredett Menyecske!
czinkosodʼ karjánn, ki uradʼ fejére
szarvakot raggat, hova mégy mosolygva
olly sietéssel?
Aʼ szerencsétlen rabokʼ áldozását
látni kívánod, kik az ősi rendet
bájos árnyékért akarák ledúlni
drága hazánkban?
Oh! ha törvényünk ez utóbb üdőkben
úgy fenyíttetné az egyéb gonoszt is,
mint az ó korban, neked is hasonló
volna halálod.





[237.]
Laurához.



Ritka már Laurám! az erős barátság,
melly magát nyilván az Igazhoz adgya,
és az Ártatlant az erőszak ellen
védeni merje.
Bátran üldözhet fene rágalommal
aʼ bilincs nélkűl dühödő Ravaszság,
még gonosz nyelvénn az elöltt Igaznak
híre ki nem hal;
ʼS aʼ botor község örömest nyomozván
aʼ törött ösvényt, viszi aʼ gyalázást
harsogó szóval, ʼs az esékeny árvát
újra lemarja.
Dölfös orczával nevet aʼ Kevélység
aʼ levertt jóknak zokogó siralminn,
ʼs durva bosszúját, valamerre láthat,
büntelenʼ űzi.
Aʼ nyalánk Lelkekʼ csapodár csatája,
melly alakjának jeladó szavára
eggy mosolygásért sükeres baráttyát
kész letapodni,
tapsoló kézzel helyesíti estét
aʼ nemes szívnek, ʼs azalatt hogy undok
hírgyalázóknak foga köztt vonaglik,
gúnnyal epeszti.
Óh! ki tarthasson tehetős erővel,
vagy nagyobb rosznak veszedelme nélkűl
aʼ nagy Erkölcsért diadalmas ellent
ennyi Gonosznak?
Elfajúltt népét keseredve nézvén
aʼ kevés Jámbor, siralomszögében
szánnya bajtársát ʼs legazoltt nevének
csak könyet áldoz.





[238.]
Diána.



Még akkor, hogy friss kellemekkel
fakadni kezdtek életemnek
virággal tellyes napjai,
ʼs lassankint aʼ kül ingerekkel
megösmerkedtek ízletemnek
érzékeny kívánságai;
szívcsüggedéssel nézegettem
aʼ nyájas asszonyokʼ nemének
mosolygó ékességeit,
ʼs nagy ihletéssel emlegettem
hárfámonn Cziprisʼ gyermekének
bűbájos édességeit.
De ah! dalomra bosszonkodván
aʼ tisztaságnak istensége
sok izre törte lantomot;
ʼs érzésim ellen asszonykodván
Ámornak eʼ nagy ellensége
leszidta nyájasságomot.
Elvont magával eggy pusztának
homállyal torlott erdejébe,
hol zárva tartya vadgyait,
ʼs két ránczos homlokú Músának
átadta kedvetlen kezébe
szívemnek indúlattyait.
Cliónak titkos könyvsorábúl
megirtam én itt őseinknek
ízetlen kábaságait;
ʼs kiütvén ádáz barlangjábúl
darázskint rajja szentyeinknek
lemarta tollamʼ fajjait.
Urániátúl jobbat várván,
fonnyadtt ölében felhevűltem
az égnek visgálásira,
ʼs napunknak birtokit megjárván,
aʼ csillagoknak felrepűltem
végtelen tartománnyira.
De száraz ínyű oskolája
veszélyes elmefuttatással
csak lankasztotta lelkemet,
ʼs szemének haldokló szikrája
érzésre késztő bájolással
nem élleszthette szívemet.
Illy háladatlan fáradságnál
aʼ búban szinte megmerűlvén
nem győztem végre senyvemet,
ʼs eggy estve tellyes holdvilágnál
Diánaʼ kertyét megkerűlvén
kerestem régi kedvemet.
Oh Szűz! mit vétett éneklésem,
hogy szitkozódó háborgással
szét törted kedves lantomot?
Hajdan szerelmes édelgésem
nem illy keserves hervasztással
fizette fáradságomot.
Eʼ szók köztt mélyen sohajtottam,
ammint mellettem megrezzentek
eggy zöld bokornak ágai;
ʼs melly álmélkodva sajdítottam,
hogy karjaikbúl felserkentek
Cziprisnek eggy pár rabjai!
Endimionnal ünnepelte
aʼ tisztaságnak istensége,
Diána, kéjes titkait;
ʼs még hajbozótit elrendezte,*
elrendelte [em.]
szívemnek méltó hevessége
szëmére hányta gáncsait:
„Te itt aʼ czinkos éjszakának
eggy szemfényvesztő rejtekében
röst pásztorodnak karjainn?
ki nappal Amorʼ hárfájának,
szent udvarodnak zártt közében,
felindúlsz nyájasságainn?
ʼs aʼ mit szemérmes józanságbúl
nem mertek hajdan énekelni
kobzomnak tiszta húrjai,
azt elpalástoltt pajkosságbúl
nem átallották ünnepelni
rendetlen szívedʼ vággyai?”
Ő illy szavamra eltakarta
fejére tűzött fátyolával
pirúlhatatlan arczait,
ʼs aʼ kormos Éj is elzavarta
eggy nagy fellegnek sátorával
aʼ holdnak gyöngysúgárait.
De én azonnal elsiettem
szép Eratonak udvarához
sʼ leírtam néki sorsomot.
Ő ammint szívét kérlelgettem,
mosolygva vonzott oldalához,
sʼ elszéllyesztette gondomot.
Hallván Diánaʼ csábítását,
csak lágy fëddéssel rosszallotta
szivemnek hitszegéseit;
’s elvégre kivántt pártfogását
igérvén, öszve forrasztotta
törött lantomnak részeit.
Azóta megmeg’ csüggedéssel
csudálom asszonyink’ nemének
hatalmas ékességeit,
’s hárfámonn tellyes ihletéssel
éneklem Czipris’ gyermekének
ártatlan édességeit.
Vadássza bátor a’ bajfákot
ki táborversben harsogtattya
Bellona’ véres harczait;
vagy a’ ki csak komor Músákot
tisztelvén, lábra zokogtattya
fájdalmas indúlattyait.
Ha nékem rósabokrétával
víg kobzomot felékesítik
az asszonynemnek újjai,
’s egykét futékony csókocskával
szerelmes dallyát megdücsítik
szivének lobbanásai;
ha versemet, halk czimbalmával
szavát követvén, eldalollya
hű kedvessének karja köztt,
’s átkötve lángszín pántlikával
a’ zsembesektűl eltitkollya
tilalmas dombocskái köztt;
’s ha végső napja életemnek
kerűlhetetlen alkonyával
végezvén lantolásomot,
feltartya hírét énekemnek,
’s friss nefelejcsnek illattyával
meghinti ollykor síromot;
sem a’ negédes bíboroknak
gondokra termett felségével
örömben töltött éltemet,
sem a’ dücsőűltt bajnokoknak
veszély köztt szerzett érdemével
fel nem cserélem béremet.





[239.]
A’ Szerető boldogsága.
[Steffan 1782, No. 10: Lust am Liebchen]



1.*
[A strófákra vonatkozó sorszámokat utólag szúrta be Verseghy, vagyis a strófák sorrendjét a költemény megjobbításakor megváltoztatta a költő.]
Melly boldog, aʼ ki életét
Kedvessel töltheti, Kegyessel
Olly vígan legfőbb ünnepét*
<ʼs Amornak édes ünnepét> Olly vígan legfőbb ünnepét
eggy Chán sem ülheti*
<naponkint ülheti!> eggy Chán sem ülheti - Ezután a következő kihúzott versszak olvasható: <Fő várassában aʼ Király> / <olly boldog nem lehet,> / <mint aʼ kit fojt aʼ pórhomály,> / <de szíve nőt szeret.>

2. Párjának*
<Kincsének> Párjának
gyenge karja köztt módos
Croezussal mérkezik,
ʼs csüggedvén bájos csókja köztt, tiszta
mennyekkel kérkedik.

6. Eʼ Kincsért aʼ Sorsʼ javait Párjáért
örömmel megveti,
ʼs veszélyes változásait
nagy szivvel szenvedi.

3. Forogjon véle tengelyénn
vagy állyon aʼ világ;
vígabban lejtez lábhegyénn*
<Ő Kedvessének szép ölénn> vígabban lejtez lábhegyénn
mint száránn aʼ virág.*
<leng mint aʼ friss virág.> mint száránn aʼ virág.

4. Ha tűzzel tellyes fellegek
fenyítik napjait,
eggy csókkal, bármelly senyvesek,
elfojtya gondgyait.

5. Olly vígan, mint ő, aʼ madár
zöld ágak köztt nem él,
ʼs megnyervén, aʼ mit szíve vár,
világért sem cserél.

7. De mit dücsítem hasztalanʼ
eʼ boldogságokot,
ha önnön szívem páratlan,
ʼs nem érez lángokot?

8. Jer hát, o Lyánka! jer hamar,
légy, kérlek, kedvesem!
Ne tengjën, mint aʼ bús avar,
nő nélkűl életem.





[240.]
Laurához Kikeletkor.*
<A’ Tavasz.> Laurához Kikeletkor.

[Steffan 1778, No. 1: Das Veilchen im Hornung]



Aʼ sínlő hónak méllyibűl
aʼ föld kiköltözik,
ʼs új lelket vévén nedvibűl,
friss zöldbe öltözik.
Széllyednek aʼ ködfellegek,
kék bóttyok felderűl,
zsendűlnek minden termetek,
ʼs aʼ szív is meghevűl.
Illyenkor volt, hogy tégedet
először láttalak,
ʼs megnyervén, Laura! szívedet
hő csókra birtalak. szent frígyre
Érezvén csak,*
<Csak sajdítván,> Érezvén csak,
hogy meg nem vetsz,
mint újjúlt mindenem!
és áh! azóta, hogy szeretsz,
melly boldog életem!
Jer hát Barátném! üllyük meg
frígyünknek ünnepét,
ʼs eggy csókod által újjítsd meg ʼs eggy tiszta csókkal
szerencsémʼ kezdetét. *
Ezután a következő kihúzott sorok olvashatók:
<Ha véled édes kedveit> <Még életemnek napjait>
<szivemnek tölthetem,> <mint párod, tölthetem>
<az új tavasznak díszeit> <bájjait>
<mennyemnek hirdetem.>





[241.]
Szarasztro és a’ Kar.
[Mozart 1791, II. felv. No. 10. (Sarastro) Aria és Chorus: O Isis und Osiris schenket...]



O Ízis és Ozíris! szállyon
eʼ zsenge párra lelketek,
ʼs veszéllyeikben el ne vállyon
mellőllök őrző fényetek!
Lássák gyümölcsit próbáiknak,
ʼs ha végét érik napjaiknak,
jutalmazzátok szíveket,
vegyétek mennybe lelkeket.

--------------------------

Világnak Alkotója szállítsd
eʼ szenvedőkre fényedet,
ʼs keserves inségekben állítsd
melléjek őrző lelkedet.
Lássák gyümölcsit lánczaiknak,
ʼs ha végét érik napjaiknak,
jutalmazd súlyos senyveket,
vedd fel kebledbe lelkeket.





[242.]
Dámonhoz.
[Steffan 1779, No. 6: Die Klugheit]



Jól értem, Dámon! szavadot;
hogy többet higgyek, azt kívánod.
De én azt mondom, ha nem bánod:
hogy ösmerem bal czélodot.

Nem ugy kedvellsz te engemet,
hogy hitvesednek választhatnál.
Sőt tán örökre útálhatnál,
ha tölteném vad kedvedet.

Nagy ágzatodra esküszöl:
hogy véghetetlen lessz hűséged.
És engemʼ szinte nemzetséged
int, hogy nekem cselt fürtözöl.

Ajánlod minden kincsedet,
ha lángjaimra szert tehetnél.
De tán könnyebben megvehetnél,
ha nem tudnám sok érczedet.

Szegénynek szültek engemet
ʼs aʼ jó erkölcshöz holtig hívek;
ʼs igy csak szegény, de tiszta szivek nem dúzs, hanem csak
reménylhetik szerelmemet. ingerlik hű





[243.]
A’ Szónok és eggy Pap.
[Mozart 1791, II. felv. No. 11. Sprecher–Priester: Bewahret euch vor Weibertücken...]



Kerűld az asszonycsalfaságot,
ez ëggy törvénnye frígyünknek.
Sok bölcs cselébe tévelyedvén,
keservet szerze szívünknek.
Elhagyva látta, gúnyolással
jutalmaztatni lángjait.
Hiába kúcsolgatta karját!
halál tetézte kínnyait.

--------------------

Kerűld aʼ férjficsalfaságot,
ez eggy törvénnye népünknek.
Sok szép cselébe tévelyedvén,
keservet szerze szívünknek.
Elhagyva látta, gúnyolással
jutalmaztatni lángjait.
Hiába kúcsolgatta karját;
halál tetézte kínnyait.





[244.]
Thirzis’ sírja felett.
[Haydn 1781, No. 9: Trost unglücklicher Liebe]



Mit gyötröd árva szívem
mély búddal mellyemet?
Ah! szünny meg verni bennem,
ʼs végezd el éltemet!
Adgy vissza Thirzisemnek,
kit elföd eʼ halom!
Mi haszna életemnek,
ha őt nem birhatom.

Ő volt ez ál világban
eggyetlen kedvesem.
Ővéle ah! eʼ sírban
enyészik mindenem.
O sors! ha elragadtad
ölembűl kincsemet,
csak gyötrelmemre hagytad
keblemben lelkemet.





[245.]
Monostatos.
[Mozart 1791, II. felv. No. 13. Monostatos: Alles fühlt der Liebe Freuden...]



Űzi minden aʼ szerelmet Érzi
minden mellyben forr aʼ vér;
ʼs én elfojtsam eʼ kegyelmet,
minthogy színem nem fejér?
Nékem sincs aczélbúl szívem;
nőkre én is gerjedek;
ʼs hogyha senki sem lessz hívem,
kínos poklot szenvedek. inkább
Még tart éltem, vággyaimnak
én is vígan áldozok. hát csak
Hold! bocsáss meg lángjaimnak!
eggy Fejérnek hódolok.
Ah! melly szép! Eggy csókocskámmal
töltöm rajta kedvemet.
Hold! ha bántlak tolvaj számmal
vonny szemedre felleget.





[m]
A’ Metrumrúl,
avvagy
a’ verseknek lábmértékérűl.

Szökdösnek a’ sík mezőkönn a’ bornyak, énekel a’ csermely felett a’ fülemile; de valamint amazoknak ugrásai úgy ennek hosszas jajokkal egyített fütyűlései minden rend nélkül történnek. A’ gyermek és a’ pallérozatlan ember nyers örömre fakadván, ugrik, dalol, és dallyaihoz olly beszédeket ragaszt, mellyek vidám gondolattyait kinyilatkoztassák. Ugrásai és melodiái az állatokétúl még nem külömböznek, és a’ beszédek, mellyeket énekel, csak azt az eggyet mutattyák, hogy a’ néma állatoktúl nem külömben mint a’ czikkelyezetlen szavúaktúl meg kell őtet választani. Emberi természetre két fontos okbúl szereti és keresi a’ rendet minden munkáiban; először azért: mivel a’ testet nem fárasztya meg olly könnyen, mint a’ rendetlenség; másodszor pedig azért: mivel minden szépségnek gyökere lévén, az elmét gyönyörködteti.
Örömugrásait tehát bizonyos sorokra osztya, minden sornak hat, nyolcz, vagy tetszése szerint több szökést adván, és ezek utánn eggy bizonyos mozdúlást tévén, melly a’ sornak végződését jelentse. Nehéz volna pedig neki az ugrások között ama’ szökéseket megolvasni, mellyekbűl minden sornak állani kell; a’ dalolást tehát úgy intézi, hogy a’ most említett sorvégző mozdúlásra eggy különös hangeséssel avvagy musikabéli cadentiával jelt adgyon – valamint tovább az ollyan sorra, melly bizonyos számú szökésekbűl áll, csak bizonyos mértékű dalolás illik, úgy erre minden sorban csak bizonyos számú
silla*
[Őrszókezdet, a sillabák helyett áll.]


IV. csomó

[246.]
II. A’ Szerető boldogsága.
[Steffan 1782, No. 10: Lust am Liebchen]



Melly boldog, aʼ ki életét
Kedvessel töltheti!
Olly vígan legfőbb ünnepét
eggy Chán sem ülheti.

Forogjon véle tengelyénn,
vagy állyon aʼ világ,
vígabban lejtez lábhegyénn,
mint ágánn aʼ virág.

Párjáért aʼ sorsʼ javait
örömmel megveti,
ʼs veszélyes változásait,
nagy szívvel szenvedi.

De mit dücsítem hasztalanʼ
eʼ boldogságokot,
ha önnön szívem páratlan,
ʼs nem érez lángokot.

Jer hát, o Lyánka! jer hamar,
légy, kérlek, Kedvesem!
Ne tengjen, mint aʼ bus avar,
nő nélkűl életem.





[247.]
IV. A’ Nefelejcs.
[3/8, G-dúr, Andante]



Kiandalgván hüs kerternyőmbe
eggy nyári napnak kezdeténn,
eggy Nefelejcske tünt előmbe
zöld szőnyegénn.

Ah! benne, ammint rám mosolygott,
Laurámnak láttam kék szemét;
Laurámnak, ammint szála bolygott,
friss termetét.

A’ harmat szinte öntözgette
illattal tellyes arczait,
‘s tejcsöppecskékkel gyöngyözgette
kék fodrait.

Eggy szép edénybe friss hantyával
áttettem e’ kis fajzatot,
‘s Laurámhoz vittem nagy pompával
mint zálogot.

Hadd intsen Laura! Thirzisedre,
mondám, e’ kisded Nefelejcs!
‘s ha vészek ütnek nőhitedre,
el ne felejcs.





[248.]
VI. Rózsikához.
[Steffan 1778, No. 23: Das Hüttchen]



Amott aʼ hegynek zöld tövénn,
eggy domb ül aʼ völgyʼ kezdeténn,
ʼs ezenn parányi kis tanyám.
jer! nézd meg Rózsikám!
Mellette csörg aʼ friss patak,
mellynél bárányok játszanak.
Nem bő, de nékünk Rózsikám!
elég lessz kis tanyám.

Előtte nagy tölgy gallyazik,
hol sok madárszó hangozik.
Körűlte szép gyümölcsös fák
ʼs víg rósabokrocskák.
Aʼ nap nem éri ajtaját,
aʼ szél nem rázza oszlopát.
Hő ahhoz vagy hüs át nem fér,
ki kis tanyámba tér.

Eʼ kis tanyámban úr vagyok,
napestig bátran vígadok,
ʼs mihelyt az alkony ágyba vet,
az álom rám nevet.
Ha megvisgálod, Kedvesem!
tudom, megtetszik rejtekem.
Csak nőʼ hijával van tanyám;
jer, térj be Rózsikám!





[249.]
VII. Pamína és Papagéno.
[Mozart 1791, I. felv. No. 7. Pamina–Papageno: Bey Männern, welche Liebe fühlen…]



Pamína. Ki hűven képes nőt szeretni,
rossz szívű ember nem lehet.
Papagéno. ʼS csak angyalszív tud érztetni
vadony keblünkkel illy tüzet.
Eggyütt. Szentellyük néki szívünköt,
hadd boldogítsa éltünköt.
Pamína. Ez aʼ mi holtig édesíti
aʼ szorgalmaknak súllyait.
Papagéno. Aʼ természetnek ez hevíti
örömre minden fajjait.
Eggyütt. Czéllyábúl látszik, hogy, ha hív,
mennybéli dísz aʼ páros szív.
Nő és férj, ha öszve fér,
majd az istenségig ér.







V. csomó

[259.]
Mise-Ének.

A’ Mise’ kezdeténn.*
[A címet utólag szúrta be Verseghy az első strófa fölé, eredetileg a Mise-Ének után rögtön kezdődött az első strófa.]

Hozzád nagy Isten! járúlunk,
áldván Felségedet,
’s előtted földre borúlunk;
hallgasd meg népedet!
melly itt, a’ mint az tartozik,
a’ pappal néked áldozik,
(’s dicsőít tégedet.)*
[A zárójel a Mise-Énekben mindenütt ismétlést jelent.]
Mink ezzel vallyuk népeid
rajtunk hatalmadot,
’s reménlyük venni híveid
drága irgalmadot.
mink ezt tetőled várhattyuk,
mert néked itt bemutattyuk
(szentséges Fiadot.)

A’ ki hogy értünk kínos fánn
vérével áldozott,
elsőbb a’ végső vocsoránn
nyájával lakozott.
hogy nyilván látnánk, mint szeret,
vevé a’ bort és kenyeret
(és vélek osztozott.)

Itt nyújtom, úgymond, magamot;
egyétek testemet.
Vegyétek minden javamot;
igyátok véremet,
melly értetek fog öntetni,
’s ezzel fogjátok hirdetni
(kínszenvedésemet.)

Glóriakor.
(A’ Glória az ádventi és bőjti vasárnapokonn, és valahányszor a’ Szent Mise
kék színben mondatik, közönségesen elmarad.)

Istennek légyen dücsősség
ég’ magosságiban!
’s embernek légyen békesség
szarándokságiban!
minden veszélytűl mentessen,
’s vigasztalással töltessen
(szomorúságiban.)

Isten’ Báránnya, bűneink’
Törlője! áldassál,
Irgalmas lenni lelkeink’
sorsánn méltóztassál,
hogy egykor minden Szentekkel,
Atyáddal és Szent Lélekkel
(tőlünk imádtassál.)

Az Evangyélium alatt.

Messd Jézus! mélyen népednek
szivébe szavadot.
Tápláld e’ leki életnek
étkével nyájadot.
Add, híven azt megtarthassa,
’s értelme végett hallgassa
(Te Szentegyházadot.)

Crédo alatt.

Istenben vallunk Fő Atyát,
ki mindent alkotott,
Szűztűl testesűltt eggy Fiát,
ki értünk kínzatott;
feltámadt, felment mennyekbe.
Hiszünk szintúgy Szent Lélekbe,
(ki nékünk adatott.)

Az Offertórium alatt.

Vesd Felség! égbűl szemedet
szenteltt oltárunkra;
nyerhessük drága kedvedet
feláldozásunkra,
melly most kenyérbűl, borbúl áll,
de Krisztusnak testévé vál
(’s vérévé hasznunkra.)

Ez által Tőled kérhettyük
bűnünk’ bocsánattyát.
Ez által Tőled nyerhettyük
áldásod’ harmattyát.
A’ holttakot megnyugtattya,
mert ez lecsillapithattya
(Felséged’ haragját.)

Ezzel feláldva legyenek
szándékink, szavaink;
Néked szentelve legyenek
minden mozgásaink.
Uroknak Téged nézzenek,
’s adójoknak ösmérjenek
(test-lelki javaink.)

Sanctuskor.

Szent vagy, óh! szent, szent, seregek’
Ura és Istene!
Illy vallást tesznek föld ’s egek,
’s belsőnknek mindene.
Mert nincs, kinek szent nevedet,
’s a’ te nagy dücsősségedet
(áldni nem kellene.)

Az Úr’ felmutatása utánn.

Hívek! örvendezzetek!
Áldgya Istent lelketek,
(ki testével az oltárra)
(leszállt értetek.)

A’ ki testben láttatott
egykor ’s velünk mulatott
(’s a’ keresztenn, mint eggy bárány)
(feláldoztatott.)

Szintúgy itt találkozik,
menny’ Attyának áldozik
(’s értünk hozzá, mint szószóllónk)
(itt imádkozik.)

Ezt a’ szem nem láthattya;
ezt csak hit taníthattya;
(Az Istennek hivő embert)
(meg nem csalhattya.)

Agnus Dei utánn.

Szánd meg Bárány! népedet,
kikért adtad véredet,
(kit kenyér’ és bor’ színébe)
(zárt a’ szeretet.)

Add, mink is szerethessünk,
Hozzád szívbűl térhessünk,
(’s véled most és éltünk végénn)
(méltán élhessünk.)

Téged’ lelkünk éhezzen,
életének nevezzen,
(kívánságot, édességet)
(Benned érezzen.)

Angyaloknak kenyere,
üdvözségünk’ szent szere!
(légy világ, test, sátán ellen)
(lelkünk’ fegyvere.)

Midőn a’ Pap a’ népre az áldást adgya.

Add reánk áldásodot!
Érezzük jóvoltodot!
(Lássuk egykor színrűl színre)
(boldogságodot.)