Még akkor, hogy friss kellemekkel
fakadni kezdtek életemnek
virággal tellyes napjai,
ʼs lassankint aʼ kül ingerekkel
megösmerkedtek ízletemnek
érzékeny kívánságai;
szívcsüggedéssel nézegettem
aʼ nyájas asszonyokʼ nemének
mosolygó ékességeit,
ʼs nagy ihletéssel emlegettem
hárfámonn Cziprisʼ gyermekének
bűbájos édességeit.
De ah! dalomra bosszonkodván
aʼ tisztaságnak istensége
sok izre törte lantomot;
ʼs érzésim ellen asszonykodván
Ámornak eʼ nagy ellensége
leszidta nyájasságomot.
Elvont magával eggy pusztának
homállyal torlott erdejébe,
hol zárva tartya vadgyait,
ʼs két ránczos homlokú Músának
átadta kedvetlen kezébe
szívemnek indúlattyait.
Cliónak titkos könyvsorábúl
megirtam én itt őseinknek
ízetlen kábaságait;
ʼs kiütvén ádáz barlangjábúl
darázskint rajja szentyeinknek
lemarta tollamʼ fajjait.
Urániátúl jobbat várván,
fonnyadtt ölében felhevűltem
az égnek visgálásira,
ʼs napunknak birtokit megjárván,
aʼ csillagoknak felrepűltem
végtelen tartománnyira.
De száraz ínyű oskolája
veszélyes elmefuttatással
csak lankasztotta lelkemet,
ʼs szemének haldokló szikrája
érzésre késztő bájolással
nem élleszthette szívemet.
Illy háladatlan fáradságnál
aʼ búban szinte megmerűlvén
nem győztem végre senyvemet,
ʼs eggy estve tellyes holdvilágnál
Diánaʼ kertyét megkerűlvén
kerestem régi kedvemet.
Oh Szűz! mit vétett éneklésem,
hogy szitkozódó háborgással
szét törted kedves lantomot?
Hajdan szerelmes édelgésem
nem illy keserves hervasztással
fizette fáradságomot.
Eʼ szók köztt mélyen sohajtottam,
ammint mellettem megrezzentek
eggy zöld bokornak ágai;
ʼs melly álmélkodva sajdítottam,
hogy karjaikbúl felserkentek
Cziprisnek eggy pár rabjai!
Endimionnal ünnepelte
aʼ tisztaságnak istensége,
Diána, kéjes titkait;
ʼs még hajbozótit elrendezte,
*elrendelte [em.]
szívemnek méltó hevessége
szëmére hányta gáncsait:
„Te itt aʼ czinkos éjszakának
eggy szemfényvesztő rejtekében
röst pásztorodnak karjainn?
ki nappal Amorʼ hárfájának,
szent udvarodnak zártt közében,
felindúlsz nyájasságainn?
ʼs aʼ mit szemérmes józanságbúl
nem mertek hajdan énekelni
kobzomnak tiszta húrjai,
azt elpalástoltt pajkosságbúl
nem átallották ünnepelni
rendetlen szívedʼ vággyai?”
Ő illy szavamra eltakarta
fejére tűzött fátyolával
pirúlhatatlan arczait,
ʼs aʼ kormos Éj is elzavarta
eggy nagy fellegnek sátorával
aʼ holdnak gyöngysúgárait.
De én azonnal elsiettem
szép Eratonak udvarához
sʼ leírtam néki sorsomot.
Ő ammint szívét kérlelgettem,
mosolygva vonzott oldalához,
sʼ elszéllyesztette gondomot.
Hallván Diánaʼ csábítását,
csak lágy fëddéssel rosszallotta
szivemnek hitszegéseit;
’s elvégre kivántt pártfogását
igérvén, öszve forrasztotta
törött lantomnak részeit.
Azóta megmeg’ csüggedéssel
csudálom asszonyink’ nemének
hatalmas ékességeit,
’s hárfámonn tellyes ihletéssel
éneklem Czipris’ gyermekének
ártatlan édességeit.
Vadássza bátor a’ bajfákot
ki táborversben harsogtattya
Bellona’ véres harczait;
vagy a’ ki csak komor Músákot
tisztelvén, lábra zokogtattya
fájdalmas indúlattyait.
Ha nékem rósabokrétával
víg kobzomot felékesítik
az asszonynemnek újjai,
’s egykét futékony csókocskával
szerelmes dallyát megdücsítik
szivének lobbanásai;
ha versemet, halk czimbalmával
szavát követvén, eldalollya
hű kedvessének karja köztt,
’s átkötve lángszín pántlikával
a’ zsembesektűl eltitkollya
tilalmas dombocskái köztt;
’s ha végső napja életemnek
kerűlhetetlen alkonyával
végezvén lantolásomot,
feltartya hírét énekemnek,
’s friss nefelejcsnek illattyával
meghinti ollykor síromot;
sem a’ negédes bíboroknak
gondokra termett felségével
örömben töltött éltemet,
sem a’ dücsőűltt bajnokoknak
veszély köztt szerzett érdemével
fel nem cserélem béremet.