Vidd el gyöngyeidenn, óh sebes Innʼ vize!
melly rabtornyom alatt aʼ Dunaʼ szélihez,
ʼs ennek habjaival hirtelenʼ elsietsz
aʼ bajszos Magyarokʼ drága határira;
vidd el csókjaimot Lauraʼ lakásihoz
ʼs majd ammint szomorú elmefutási köztt
kristály csöppeidet sírva beszürcsöli,
tüzd gyengén azokot szájaʼ vidékire!
Mond, hogy vad Tirolisʼ mostoha földgyeinn
szívemben viselem képeʼ vonásait,
ammint rósa gyanánt homloka felderűl,
vagy mély gondgyaitúl búba borítatik.
Mond: hogy hű tüzemet sem komor öblei
sem hóval födözött képtelen ormai,
még földgyénn maradok, fel nem emészthetik.
Itt is napjaimot, mint mikor oldala
mellett csüggedezék, csak neki szentelem.
Itt is leggyönyörűbb képzetek énnekem
nyilván megmutatott tiszta szerelmei,
ʼs meghitt karjainak víg apolási köztt
csokjábúl eredett mennyei kéjjeim.
Laurát zengedezik szüntelenʼ énekim,
mellyektűl rekeszemʼ bóttyai rengenek,
Laurának keresik tölteni kedveit
mellyemben pözsögő férjfitökélletim,
Laurát emlegetik nappali gondgyaim,
Laurámʼ arczaival játszanak álmaim.
És hogy szertelenebb szívepedésivel
megkíméllye magát, még haza érkezek,
mond: hogy nem viselem mostoha sorsomot
délczëg pára gyanánt, aʼ ki bilincseket
érdemlett dühödő emberölésivel,
vagy másét ragadó vágyakodásival.
belső nyúgodalom támogat engemet
melly aʼ legnehezebb ütközetek között
szent ösvénnyeibűl el nem osonkodott
erkölcsnek gyönyörű tudtaibúl ered,
és aʼ Jámborokot, még buta fellegek
hánnyák vészhabokonn gyenge hajójokot,
bajnokságnevelő vígadozásihoz
bátor szárnyaival felfelemelgeti.