A’ Mise’ kezdeténn.* [A címet utólag szúrta be Verseghy az első strófa fölé, eredetileg a Mise-Ének után rögtön kezdődött az első strófa.]
Hozzád nagy Isten! járúlunk,
áldván Felségedet,
’s előtted földre borúlunk;
hallgasd meg népedet!
melly itt, a’ mint az tartozik,
a’ pappal néked áldozik,
(’s dicsőít tégedet.)
* [A zárójel a Mise-Énekben mindenütt ismétlést jelent.]
Mink ezzel vallyuk népeid
rajtunk hatalmadot,
’s reménlyük venni híveid
drága irgalmadot.
mink ezt tetőled várhattyuk,
mert néked itt bemutattyuk
(szentséges Fiadot.)
A’ ki hogy értünk kínos fánn
vérével áldozott,
elsőbb a’ végső vocsoránn
nyájával lakozott.
hogy nyilván látnánk, mint szeret,
vevé a’ bort és kenyeret
(és vélek osztozott.)
Itt nyújtom, úgymond, magamot;
egyétek testemet.
Vegyétek minden javamot;
igyátok véremet,
melly értetek fog öntetni,
’s ezzel fogjátok hirdetni
(kínszenvedésemet.)
Glóriakor.
(A’ Glória az ádventi és bőjti vasárnapokonn, és valahányszor a’ Szent Mise
kék színben mondatik, közönségesen elmarad.)
Istennek légyen dücsősség
ég’ magosságiban!
’s embernek légyen békesség
szarándokságiban!
minden veszélytűl mentessen,
’s vigasztalással töltessen
(szomorúságiban.)
Isten’ Báránnya, bűneink’
Törlője! áldassál,
Irgalmas lenni lelkeink’
sorsánn méltóztassál,
hogy egykor minden Szentekkel,
Atyáddal és Szent Lélekkel
(tőlünk imádtassál.)
Az Evangyélium alatt.
Messd Jézus! mélyen népednek
szivébe szavadot.
Tápláld e’ leki életnek
étkével nyájadot.
Add, híven azt megtarthassa,
’s értelme végett hallgassa
(Te Szentegyházadot.)
Crédo alatt.
Istenben vallunk Fő Atyát,
ki mindent alkotott,
Szűztűl testesűltt eggy Fiát,
ki értünk kínzatott;
feltámadt, felment mennyekbe.
Hiszünk szintúgy Szent Lélekbe,
(ki nékünk adatott.)
Az Offertórium alatt.
Vesd Felség! égbűl szemedet
szenteltt oltárunkra;
nyerhessük drága kedvedet
feláldozásunkra,
melly most kenyérbűl, borbúl áll,
de Krisztusnak testévé vál
(’s vérévé hasznunkra.)
Ez által Tőled kérhettyük
bűnünk’ bocsánattyát.
Ez által Tőled nyerhettyük
áldásod’ harmattyát.
A’ holttakot megnyugtattya,
mert ez lecsillapithattya
(Felséged’ haragját.)
Ezzel feláldva legyenek
szándékink, szavaink;
Néked szentelve legyenek
minden mozgásaink.
Uroknak Téged nézzenek,
’s adójoknak ösmérjenek
(test-lelki javaink.)
Sanctuskor.
Szent vagy, óh! szent, szent, seregek’
Ura és Istene!
Illy vallást tesznek föld ’s egek,
’s belsőnknek mindene.
Mert nincs, kinek szent nevedet,
’s a’ te nagy dücsősségedet
(áldni nem kellene.)
Az Úr’ felmutatása utánn.
Hívek! örvendezzetek!
Áldgya Istent lelketek,
(ki testével az oltárra)
(leszállt értetek.)
A’ ki testben láttatott
egykor ’s velünk mulatott
(’s a’ keresztenn, mint eggy bárány)
(feláldoztatott.)
Szintúgy itt találkozik,
menny’ Attyának áldozik
(’s értünk hozzá, mint szószóllónk)
(itt imádkozik.)
Ezt a’ szem nem láthattya;
ezt csak hit taníthattya;
(Az Istennek hivő embert)
(meg nem csalhattya.)
Agnus Dei utánn.
Szánd meg Bárány! népedet,
kikért adtad véredet,
(kit kenyér’ és bor’ színébe)
(zárt a’ szeretet.)
Add, mink is szerethessünk,
Hozzád szívbűl térhessünk,
(’s véled most és éltünk végénn)
(méltán élhessünk.)
Téged’ lelkünk éhezzen,
életének nevezzen,
(kívánságot, édességet)
(Benned érezzen.)
Angyaloknak kenyere,
üdvözségünk’ szent szere!
(légy világ, test, sátán ellen)
(lelkünk’ fegyvere.)
Midőn a’ Pap a’ népre az áldást adgya.
Add reánk áldásodot!
Érezzük jóvoltodot!
(Lássuk egykor színrűl színre)
(boldogságodot.)