Én, ki aʼ hadnak szomorú csatáit
gyűlölöm szívbűl, ʼs keseredve nézem
aʼ hegyes vassal ledöfött baromnak
szertelen estét;
Én, ki aʼ bornak hevivel nem élek,
melly az elméket szerelemdalokra,
mint az öldöklés hadi költeményre,
szokta ragadni.
Én, ki Laurámnak nevető szemétűl,
melly felindítá dalomot koronkint,
messze özvegylek lakatos toronyban,
verseket írjak?
Hogyha földgyébűl kiszakasztod aʼ fát,
avvagy aʼ pontyot kivonod vizébűl,
elhal ez töstént, ʼs lekonyúl amannak
zöld csemetéje.
Képe Laurámnak ʼs eleven szerelme,
aʼ mit aʼ Sorsnak sanyarú haragja
meghagyott bennem, mikor eʼ homályos
szögbe taszított.
ʼS tégedʼ, óh Képzet! ki sem írt eszembűl
hüs koporsómig soha semmi balság,
sőt megújjúló veszedelmeimmel
szüntelenʼ újjúlsz.
Légy tehát nékem te magam hevítőm,
még magányomnak fala köztt nyomorgok,
ʼs nyisd meg elnémúltt kobozomnak újra
hajdani kedvét.
Láttya majd ebbűl maradék világunk,
hogy nemes lángú szeretet ragasztott
aʼ barátságnak kötelével engemʼ
Laura felemhez,
és ha rózsákot szedeget dalombúl,
vagy homályűző igazat tanúlgat,
háladó szívvel Kegyesemʼ nevének
fogja köszönni.