Mi fejérlik a’ zöld erdő mellett?
Vallyon hó fejérlik e, vagy hattyu?
Volna hó, úgy már felolvadt volna;
Volna hattyu, úgy már felreppenne.
Oh nem hó az, nem hó! sem nem hattyu!
Sátor az Azzánnak táborában.
Vett sebében fekszik Azzán-Agga.
Anyja ’s húga látni jőnek őtet.
Csak szemérmes félénk nője késik.
’S a’ mint a’ seb már enyhűlni kezde,
Ezt izente Azzán a’ hű nőnek:
Menj, a’ merre tetszik, udvaromból,
’S mérgem gyermekeim között ne érjen.
Vette e’ kemény szót a’ kegyes nő,
’S elfagy minden vére ijedtében.
Lónyerítést hall-fel erkélyére,
’S ezt gondolja: Azzán-Agga jött-meg.
A’ toronyba fut, hogy eggy szökéssel
Gyászos életének véget vessen.
Két szép lyánya nyomban mégy’ utána,
Sír, sikolt, ’s így szóll a’ bús anyához:
Állj-meg! nem jött itt Azzán; e’ mének
Pintrovics bátyádat hozták hozzád.
’S megfordúlt az Azzan-Agga’ nője,
’S bátyja karjai közzé dőlt félholtan.
Lássd e’ szégyent, bátya! lássd e’ mocskot!
Engem hajt-el! anyját ím ez ötnek!
Bátyja nem szóll, ’s zsebjéből kivonja
A’ piros selyembe rejtett írást.
„Térne vissza anyja’ hajlékához,
’S menne máshoz, úgy ha tartja kedve.”
A’ hölgy a’ mint látta e’ bús írást,
Homlokát megcsóklá két fijának,
Orczáját megcsóklá két lyányának,
Ah! de kisdedétől a’ bölcsőben
*bölscsőben em.
–
Meghasad bús szíve – el nem válhat!
Érzéketlen bátyja megragadja,
’S felrepítvén a’ nyerítő ménre,
Mégy’ nyargalva a’ bús jajgatóval
Tornyos kőfalához szűlejének.
Nem sok eggy hét, nem sok! ’s ím az Özvegy
Már is sok nagy Úrnak tűnt szemébe.
Már is sok nagy Úr kereste kedvét,
’S jobbját sok nagy Úr kívánta már is!
Immoszk Kádi legfőbb volt közöttök;
’S a’ bús Özvegy monda Pintrovicsnak:
Bátyám, kénszerítlek életedre,
Máshoz engemet ne adj megintlen!
Mert szegény magzatjaim’ meglátta
Vérző szívemet ketté repeszti.
Esdeklésivel nem gondola a’ Vad,
’S meg kell, ugymond lenni; menj Immoszkhoz.
Ah, de a’ szegény szünetlen’ kéri:
Küldj tehát Immoszkhoz eggy levelkét,
’S írd-meg néki ezt az én nevemben:
Kádi! a’ szép Özvegy idvezl téged,
És felette szépen kér, esdeklik,
Hogy ha Szvátjaid majd véled jőnek,
Hozz énnékem eggy nagy hosszu fátyolt,
Mellyel én, Azzán előtt elmenvén,
Képemet mellyiglen elfedezzem,
’S kedves árvácskáimat ne lássam.
E’ levél mihelytt elére Immoszkhoz,
Szvátjait nagy vígan öszvegyűjti,
’S vélek a’ szép hölgyhöz útra készűl;
’S a’ hosszú nagy fátyol véle mégyen.
’S már elértek a’ nő’ kastélyához.
’S már új férje kastélyához hozzák.
De a’ mint Azzán mellett mennének,
Ah, az aprók anyjokat megláták,
’S jer, mondának, jer-fel hajlékodba,
’S végy szokott ozsonnát magzatid köztt!
Búsan hallja ezt az Azzánnak nője,
’S mond a’ Szvátok’ nagy Fejedelméhez:
Hagyd eggy kisség néped’ megpihenni,
Holmit hogy nyújthassak apródimnak.
Immoszk meghagyá pihenni népét,
’S a’ nő árvácskájihoz leszálla.
Ád fiaknak tűzött csizmácskákat,
Gazdag hosszú szoknyákat lyánykáknak,
’S a’ bölcsőben-fekvő ártatlannak,
Annak is szép köntöst hágy továbbra.
Ezt meglátta Azzán, ’s sóhajtozván
Ezt mondá a’ síró kisdedeknek:
Hozzám jertek, árva kedves aprók,
Mert ím vassá vált anyátok’ szíve,
’S nem tud, nem tud többet ellágyúlni!
A’ mint a’ bús asszony ezt megérté,
Eljajdúlva dőlt-el álló-helyjén,
’S lelke reszkető mellyét elhagyta,
Magzatit sikoltva futni látván.