HUN–REN–DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Kazinczy Ferenc összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
POETAI BEREK
(1813)
KAZINCZYNAK POETAI BERKE.

PESTEN,
TRATTNER MÁTYÁSNÁL,
1813.

–––––––––––––––––––––––––––––

KAZINCZYNAK POETAI BERKE.
1813.

––––––––––––––––––––––––––––––

HORVÁT ISTVÁN
VITKOVICS MIHÁLY
SZEMERE PÁL
BARÁTIMNAK

His saltem accumulem donis et fungar inani
Munere – – –

–––––––––––––––––––––––––––––––

AZ OLVASÓHOZ.

Berkemben egyedűl azon dolgozásaimat vevém-fel, mellyek Verseim később’ megjelenendő kiadásában helyt találni nem fognak. Ezek közzűl némellyeket már ismér a’ Publicum, de olly készűletlenségben, hogy őket az újabb kieresztés által kötelességem volt véle elfeledtetni. A’ mellyek itt ismét meg nem jelennek, óhajtanám hogy írva ne volnának. Fiatal Íróban, eggy tisztelt Ángol’ ítélete szerént, nincs becsesbb tulajdon mint törleni tudni. Adjuk hozzá: nincs a’ nem-fiatalban is. ’S annak, a’ ki el van telve azon panasszal, hogy Íróink nem becsűlik eléggé magokat és a’ Publicumot, elébe rakván ennek virágaikkal eggyütt szemetjeiket is, illő vala megmutatni, hogy maga óvta magát e’ seteségtől. – Széphalom, Februáriusban 1812.

–––––––––––––––––––––––––––––––––––––

POETAI BEREK.

––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

A’ GYERMEK POETA.
Ne fussd, leányka,
Ne fussd Cupídót!
Hijába futsz te;
Ő megragad.

Kertedben én eggy
Rózsát szakaszték,
’S képzeld, az álnok
Abban feküdt.

Nem vettem észre,
’S a’ rózsa’ kedves
Szagával eggyütt
Felszívtam őt.

Ki szán meg engem,
Kis gyermeket, már?
Bódúlt fejemben
Ím ő az Úr.

’S ez a’ kis ének,
Mint ő, parányi,
Ez a’ kis ének
Már tőle van.


A’ FÉLÉNK SZERELEM.
Nyögdellő gyenge lengzet,
Repűlj Laurám felé,
’S valld-meg, hogy sóhajtás vagy;
De meg ne valld, kié!

Csermely, ha majd meglátod,
Mondd neki, hogy köny voltál;
De melly szemből omoltál,
Azt néki, kedves csermely,
Azt néki meg ne mondd!


AZ EST-HAJNALHOZ.
Azon örűlsz é, hogy szememet megint
Elázva látod? vagy gonoszúl talán
Bánatra vonsz ismét? Hitetlen,
Látom hová csalogat világod.

Ím, sírva térek fényed elől oda,
Hol csendes árnyak’ lengedezésiben
Sírhalmaim halvány virágok’
Illatozási között feküsznek.

Ah, nem sokára harmatos hantomon
Fog majd ragyogni szánakodó szemed!
Majd feltalálom egykor én is
Hasztalanúl keresett nyugalmam’!

Szerelme’ kínjait fűlemilébe költ
Lelkem reményfám’ bánatos ágain
Énekli majd, míg a’ királyi
Reggel előtt szaladásnak indúlsz.


MINNYIHEZ.
Minnyim, legelső rózsájától
Értted fosztám-meg a’ tavaszt.
Vedd szíved’ hív imádójától,
Vedd, kérlek, forró csókkal azt!

Vedd, Minnyi! ’s nézzd, miként hullattam
Harmat gyanánt rá könnyemet,
Hogy sorsom által eltiltattam
Körűltted élnem éltemet,

’S panaszlanom, hogy bánatimnak
Most csak az ád vígasztalást
Ha, megjelenvén álmaimnak,
Esküdsz hogy nem kedvelhetsz mást.

Nézzd, mint serkentget új örömre
Mindent a’ nyájas kikelet;
Nem engem, Minnyi! én örökre
Szívemben hordom a’ telet.

Nem is lesz vége gyötrelmimnek,
Nem is derűl-fel bánatom,
Míg, szíve ’s jobbja szép Minnyimnek
Hogy már enyém, nem mondhatom.


CHLOE.
Elment Chloe! Oda van nyúgodalmam!
Nagy hézag zár-el tőle engemet;
Jer, hűs Zephyr, jer, enyhítsd aggodalmam’,
’S szárasszd-fel könnyemet!

Elment! Elment! O csermely, mondjad néki
Hogy értte vész virágink’ bíbora,
Hogy hervadnak a’ szép táj’ ékességi
’S haldoklik pásztora.

Melly tájra száll tekintetéből új dísz?
Hol tölti-el az erdőt szép dala?
Hol lépeget kis lába? melly boldog víz
Lesz még szebb általa?

Eggy lopva-tett, eggy gyenge kézszorítást,
Eggy csókot, ah! mint tegnap is adott!
Engedj nekem még eggyszer, ’s ölj-meg bízvást,
Vad Sors, ha akarod!

Így éneklé Philémon a’ hegyeknek
Fájdalmasan, hogy elhagyá Chloe;
Érzék azok távoztát Kedveseknek,
’S megjajdúltak: Chloe!


Ő ÉS ÉN.
Tavaszi árnyban leltem őtet,
’S lelánczolám virágfonással.
Puhán alvék, ’s nem érezé.
Rá néztem, ’s e’ tekintetemmel
Éltével eggy lön életem.
Érzettem ’s ah! nem tudtam azt.

Szó nélkül csácsogék feléje,
’S rezegtetém virágfonásom’,
’S álmából ő felébredett.
Rám néze, ’s e’ tekintetével
Éltemmel eggy lön élete.
’S körűlölelt Elysium!


BLIDLI.
Bájarczod, Blidli, mindég
Szemeim előtt lebeg;
De őket köny zavarja,
Mert az nem vagy magad.

Ezt látom hogyha a’ Reggel
Süt rám, ezt hogyha a’ Hold
Pillant-le rám, ’s kesergek,
Mert az nem vagy magad.

Ama’ kútfőre, mellynél
Megvallá hogy szeret,
Ama’ bokorra, melly köztt
Remegve vála-el,

Kéntetlek, kedves Tűnet,
Változz’-el hirtelen!
Változz’-el, kedves Tűnet,
’S oh légy Blidlim maga!


AZ ELSŐ VESZTESÉG.
Ah, ki hozza vissza nékem
Eggyik óráját első tüzemnek!
Ah, ki hozza vissza életemnek
Elrepűlt szép napjait!

Oda minden békeségem!
Itt kesergem veszteségem’
’S éltem’ édes álmait.

Ah, ki hozza vissza nékem
Éltem’ boldog napjait!


A’ KOR’ ÖRÖMEI.
Életem fogy, ’s nem sokára
Már e’ szép kor elrepűl;
Érzem, messze nincs határa,
’S majd komor telére dűl.
De borral sebes tollának
Lépvesszőket hányhatok;
Bort, hamar Bort! elmultának,
Ha iszom, kaczaghatok.

Még most, hála Istenimnek!
Kelyhem’ bátran forgatom;
Még most, hála Istenimnek!
Lollymat csókolhatom.
Még nints a’ ki elfogassa
Meggyanított levelem’,
Nincs, a’ ki tudakozgassa
Ki sziszeg titkon velem.

Lolly! jer, jer, mártsd rózsádat
Kelyhem’ édes nedv’ibe,
Fonjad azt, ’s mellypántlikádat,
Homlokom’ víg fürtj’ibe;
Ingereld szám’ szomjuságát,
’S ah! éreztessed velem,
Éltem’ legfőbb boldogságát
Hogy csak kebledben lelem.


A’ BOLDOG ALKONY.
„Csókot, lyányka!” Nem én. „Igen, oh igen eggyet!” Eresz! nem.
„Láng vagyok; éltem alél, angyali lyányka!” Nem én.
Reszkete: megragadám. „Ide szácsk…!” Ah, el! „E’ szemet! és e’
Másikat! e’ rózsás ajkat! ez arczot!” El! el!
„Még eggyszer szácskád’! De ne tartsd hát zárva! Szemed’ még
’S homlokod’! e’ lobogó gesztenye-szög hajakat,
És gyönyörű nyakad’ és ambrás szép mellyedet! Újra
Szádat! Hagyd szívnom, Lolly, lehelleteid’
Hagyd…!” Jőnek; hamar, el! Fuss! – ’s futnom kelle. De most már
Tőled, Lolly, csak a’ hajnali fényre futok.


LOLLYM’ SZÁJA.
Mint a’ harmatozó Reggel’ nedvébe förösztött
Rózsa, mikor büszkén nyitja piros kebelét,
Ollyan az én kedves Lollym’ mézajka, midőn még
Éjjeli csókomnak nedv’ivel ázva ragyog.
Álla pedig ’s szép arcza fejér. Így játszanak eggyütt
Innepi pártáján a’ pipacs és liliom.
Így zsendűl a’ nyár’ elején a’ kerti cseresznye,
Ágainak már most ritka virági között.
Angyalom! ah, mért kell tőled haza csúszni, midőn te
Rám a’ legforróbb csókokat hintegeted!
Oh, tartsd-meg kérlek, szácskádnak mostani színét,
Míglen az alkonyodott éjszaka visszahozand.
Jaj! de ha majd addig másnak szedi csókjait ajkad,
Mint arczom’ színe, légyen az is halavány.


HOLNAP.
Ha holnap élek e? nem e?
Én nem tudom.
De holnapra ha virradok,
Hogy csókot vészek és adok,
Bezzeg tudom.


APOLLONHOZ.
Miért könyörgjek én teneked, dicső
Magzatja Zeüsznek, most, mikor illatot
Gyújtván, először lépek új Pap
Zsámolyaidra, ’s arany szelenczém

Oltárodon bort ’s búzakalászokat
Ürít? azért nem, oh nem azért! hogy én
Nyerjem-meg, a’ mit nagy titokban
A’ pulya kér esedezve tőled.

Csillogjon, a’ kit gyors szekerébe vett
Fortúna imádott bábjaival, ’s örök
Gondokra kárhoztatva, kincsét
Gyűjtse kamatra csikart kamatról

A’ Gazdag; hogy ne a’ Ménesi mézital,
De Káp ’s Malága is, ’s a’ mi buzogva ömöl,
Hirdesse vendégének, őtet
Mint fogadá kegyelembe Plútusz.

Nem kell nekem kincs! nékem elég juta;
Nem gőz! Pirúlnék, hogyha belőlem is
Játékot űzne a’ Sors. Rohanjon
Bár-mi reám, fedez a’ Középszer.

Csak lantom’ ihlessd! csak nyilat adj nekem
A’ szent tegezből, Szörnyek’-ölője, te!
Szorítsa örűlve jobbom’ híved:
Fussa komoly szemem’ a’ kaján had!


A’ HAJÓHOZ.
Új fergeteg kél ellened,*
éllened em.
o Hajó,
’S készűl az álnok síkra taszítani.
Jaj, mit mivelsz? Térj, kérlek, ismét
Hajdani hív kikötőd’ keblébe!

Nem látod e mint ingadoz’ a’ kevély
Árbocz, ’s az eltört karfa miként recseg?
Nem illnek illy kétséges úthoz
Bomladozó kötelékid. Íme

Nincs ép vitorlád, nincsenek Istenid,
Kikhez segédért bízva kiálts megint.
Ámbátor erdők’ legnemesbbik
Gyermeke, nagyra-vonúlt fenyő! te

Kérkedve hányod ismeretes neved’
’S fő származásod’. A’ remegő hajós
Nem bízkodik festett falakban.
Óvd magad a’ dühösűlt szelektől!

Csüggedve sírtam annyiszor a’ kiért,
De a’ kit épen láttam agyarkodó
Őrvényiből mindég kikelni:
Ah! mikor érsz kikötődbe vissza?


CAESAR ÉS RÓMA.
Fiam! te is? Ezt kérdte Júliusz.
Anyám de Róma! monda Brútusz,
’S mélyebben döfe-meg, Szabadság’ Vasa.


A’ HABCSILAPÍTÓ.
BUDÁN, 1790.
Így csendesednek-el tajtékos habjai
Az ágyaikból kifordúlt tengereknek,
Érezvén nyugtató intéseit Isteneknek,
Mint itt a’ zaj, midőn felkél VAY.


ERÓSZ, A’ TANÍTVÁNY.
Szunnyadozám, ’s a’ szent Cytheréa megálla fejemnél,
’S a’ kis Erószt, rózsás ujjakkal fogva vezérlé
(A’ ki – oh, a’ jámbort! – csak földre tekintgete), ’s így szóllt:
Vedd fiamat, kedves Pásztor, ’s dalaidra tanítgassd!
Ezt mondá, ’s eltűnt. Én ostoba, dallani kezdém
Énekimet, hogy Pán mint lelte-fel a’ furulyát, és
Pallász a’ sípot, lantját Mercúriusz, a’ szép-
Zengzésű cytherát Admétnak pásztora, Apollon.
Nem tetszék leczkém, ’s ő kezdte dalolni szerelmeit,
Égiekét és földiekét, ’s lator anyja’ csudájit.
’S a’ mikre én akarám Érószt oktatni, kiestek
Elmémből, de az ő leczkéji beléje tapadtak.


ANAKREON.
Fegyvert akartam én is
’S csatákat énekelni.
De lantom énekemre
Mindég felelt szerelmet.
Új húrt ’s igát! kiálték;
’S új húrt ’s igát tevék rá,
’S teknőt is újat, és így
Kezdém-el Herculesznek
Nagy tett’it énekelni.
De lantom énekemre
Ismét felelt szerelmet.
Búcsú tehát örökre,
Nagy Bajnokok, tinéktek!
Mert lantom énekemre
Mindég felel szerelmet.


AZ ÉJJELI VENDÉG.
Az éjjel, a’ midőn már
Elszunnyadék vala,
Bezárt ajtómat Ámor
Lármásan zörgeté.

Ki vagy? mi kell? kiálték;
Illy későn mit keressz?
„Fogadj-be, Gazda, kérlek,
Eggy kisded gyermeket!

Rég olta a’ setétben
Tévelygek fel ’s alá,
’S ha meg nem szánsz, az őszi
Esőben megfagyok.”

Így szólla. Én azonnal
Meggyújtám mécsemet,
’S a’ jajgatót feléledt
Tüzemhez űltetém.

’S fagyos kezét kezem köztt
Melengetém, ’s haja’
Elázott fürtje közzűl
Csafartam a’ vizet.

Magamhoz tértem; ugymond.
De, nézzük, húromat
Nem tágította é meg
A’ zápor ívemen.

’S legottan eggy gonosz nyíl
Verte-által mellyemet.
Jól hord! mond ő. De szíved,
Gazdácska, fájni fog!


A’ FECSKÉHEZ.
Kis fecske, te mihozzánk
Megtérsz szokott idődre.
’S midőn nyarunk előjön,
Fészket csinálsz, ’s megintlen
A’ Nílusz’ árja mellé
Repűlsz, ha kerget a’ tél.

Ámor nem ezt cselekszi!
Ő szűntelen’ belém száll,
’S szívembe’ rakja fészkét.
Már benne pelyhes eggyik
Fajzatja, másikát még
Tojása rejtve tartja.
Eggy már kibújt felényig.
Mindég sipegnek éhes
Kicsinyd’im: a’ nagyobbak
Apróbbakat nevelnek,
’S a’ felnevelttek ismét
Apróbbakat tenyésznek.
Mit tégyek? Ennyi Ámort
Ki győzne felnevelni!


A’ SZÉP ÁRNY.
Leányka, dőlj-le, kérlek,
E’ szép fa’ hűvesében.
Nézzd, lombja minden ágán
Gyengén-rezegve mint zúg;
’S túl rajta, víg futással,
Hallod, hogy’ ömlik a’ víz?
Dőlj itt karomba, szép lyány!


A’ PÉLDÁK.
A’ föld iszik, ’s viszontag
A’ földet a’ fa issza;
A’ tenger a’ folyókat;
A’ tenger’ habjait a’ nap,
A’ nap’ sugárit a’ hold.

Hát engemet, barátim,
Miért nem hagytok inni?


A’ GONDELŰZŐ.
Ha bort iszom, legottan
Elalszik aggodalmam.
Mit nékem a’ baj, a’ gond?
Mit nékem a’ kesergés?
Feldőlök eggyszer úgy is.
Hát mért csalom-meg éltem’?

Bort, bort, barátim! A’ bort
Jó Isten adja nékünk
’S ha bort iszunk, azonnal
Alusznak aggodalmaink.


A’ LEVÉLHORDÓ.
Szép Galamb! ki vagy te? Mondd-el
Honnan jösz ’s hová repűlsz?
Hol gyűjtötted e’ kenőcsöt
Melly játékos szárnyaidról
Langy esőként permetez?

a’ galamb.

Én Anákreont szolgálom,
Jámbor, tudni hogyha vágysz.
’S tőlem eggy édes levelkét,
Titkos édes eggy levelkét,
Vár kedves Bathyllusza.

Eggykor Páphuszban lakoztam;
Cyprisz volt az asszonyom.
De Cyprisz, ámbátor néki
Kedves voltam, új uramnak
Engedett eggy kis dalért.

Őt szolgálom már azolta;
Én hordom a’ leveleit.
Reggel Bathylljához mégyek,
Estve vissza térek hozzá;
Így foly-el minden napom.

Azt fogadja, hogy szabaddá
Tészen immajd engemet.
De ha engem elbocsát is,
Én hozzája vissza térek,
’S önnként nála maradok.

Akkor éltem’-féltve járnék
Mind hegyen mind völgyeken;
Végig futnám a’ mezőket,
Vad repcsény és lednek volna
Ízletesbb eledelem.

Most gazdámnak hív kezéből
Csípkedem a’ kenyeret;
’S megszomjúzva, serlegéből
’S édes-illatú ajkáról
Szörbölöm habzó borát.

’S részegűlve lantja mellett
Kezdem rá víg tánczomat;
’S a’ lant ismét, hogyha a’ tánczban
Eltikkadva, nyúgodalmat
Óhajtok, hív nyosszolyám.

Jámbor, már ismérsz eléggé,
’S láthat’d, melly boldog vagyok.
Hagyd folytatnom útam! úgy is
Kérdezéseid a’ szajkónál
Csácsogóbbá tettenek.


ÁMOR’ NYILAI.
A’ szép Cythére’ férje
Lemnószi műhelyében
Ámornak eggy nyilat vert.
Lépmézbe mártogatta
Hegyét Cyprisz. De Ámor
A’ mézbe mérget öntött.

’S ím a’ minap az ádáz
Marsz megjöve a’ csatából,
’S dárdája’ nagy nyelében
Kevélykedék, ’s az Ámor’
Könnyű nyilát nevette.
Ki tudja? mondja Ámor
De hát ha karjaidnak
Nyilam nehézke is lesz?

Marsz a’ nyilért lenyúla,
’S titkon mosolyga Cyprisz.
Lihegve monda most Marsz:
Ah, fogd nyilad’, gonosz! fogd!
’S így szólla Marsznak Ámor:
Csak tartsd-meg azt, ha könnyű.


BOR ÉS SZERELEM.
Hogyha életet szerezne
A’ pénz az embereknek,
Pénzt szerzenék, akármint
Tenném szerét, hogy a’ vad
Halál, ha majd reám tör,
A’ pénzt vegye és oszoljon.
De minthogy ő nem áll-el
Pénzért a’ nyakszegéstől:
Mi haszna azt temérdek
Rakásra gyűjtögetni?

Hadd gyűjtse más rakásra,
Én közttetek, barátim,
Halálig iddogálok;
’S hűlt vérem’ hév leánykák’
Ölelgetéseik által
Ingerlem éledésre.


GANYMÉD.
Mint ölelsz-körűl
A’ reggelnek bíborában,
Tavasz, énnekem
Régi Szerelmesem!
Örök hevednek
Szent lebegései
’S el nem fogyható szépsége
Szerelemnek érzelékeivel
Tolakodnak szívemre.

Oh, hogy téged
E’ karokkal
Megragadhatnálak!

Ah! én kebledben
Fekszem, olvadok,
Fűved, virágid
Szívemhez simonganak.
Te lángoló szomját
Mellyemnek eloltod,
Nyájas reggeli Szellő.
’S a’ fülemile
Csattogva hív
Fel a’ ködlepte völgyből.
Megyek! Megyek!
De hová? hová?

Felfelé, felfelé
Emelődöm én.
Alattam úsznak
A’ fellegek.
A’ vágyó, vonszató
Szerelemnek ők
Íme lapúlnak.
Nekem, oh nekem
Lapúlnak-el ők!
Nekem, oh nekem!

Felfelé
A’ ti kebletekbe!
Öleltetve-ölelve!
Ah, a’ te kebledbe fel,
Szerető Atya!


PROMETHEUSZ.
Vond-be, vond-be, Zeüsz,
Felleggőzzel eged’,
’S mint a’ gyerek
Ki bogácsfőket nyakaz,
Csapkodd a’ tölgyeket ’s a’ hegytetőket.
De földem ugyan
Bántani nem fogod,
Nem kalyibámat
Mellyet te nem rakál,
Tűzhelyemet nem
Mellynek lobogását
Tőlem irígyled!

Nyomorúltabbat
Mint ti, nagy Istenek,
Nem ismerek én
A’ nap alatt.
Felségeteket
Az áldozatnak hulladékival
’S az imádság’ húhongásival
Tengetitek ti.
’S koplalnátok hahogy
A’ gyermekek és a’ koldusok
Csüggedt kábák nem volnának.

Mikor én még gyermek valék,
’S honnan ’s merre nem értettem,
Bolygó szemem’ én is
A’ napra meresztém,
Mintha túl amott
Volna fül
Megérteni jajgatásomat,
Mintha túl amott
Volna szív
Hasonló az enyémhez,
Melly megszánja
A’ szenvedőt.

Ki segélle nekem
A’ Titánok ellen küszdeni?
Ki mente-meg engem
A’ meghalástól,
A’ rabságnak lánczaitól?
Nem tőd e mind ezt magad
Lángoló szent szív?
Éretlen és jó,
Megcsalva, köszönted
Az ott-fenn szunnyadónak
Hogy megszabadúlál!

Én tiszteljelek e?
’S miért?
Könnyítetted e sullyát
A’ megnyomottnak?
Eltörlötted e könnyét
Az üldözöttnek?
Nem a’ mindenható Idő
Nem e az örök szent Végzés
Edzettek engem férjfivá?
Nékem és neked uraid!

Te talán azt vártad
Hogy az éltet gyűlölni én fogom,
Hogy pusztákba rejtezem-el,
Mivel minden virág
Gyümölcsre nem érhet?

Itt űlök, ’s embereket
Képzek az én alakomra,
Hozzám hasonló nemet,
Melly tűrjön, sírjon,
Kényént éljen, örűljön,
’S ne gondoljon teveled,
Mint magam én.


AZ ÉN ISTENNÉM.
Kit illet az első
Tisztelet ’s dicsőség
A’ szent Istennék között?
Nem perlek senkivel,
Hanem azt magam
A’ nagy Jupiter’
Örökké-változó,
Új ’s mindenkor új
Szép gyermekének,
Keble’ kedves gyermekének,
A’ Phantasiának adom.

Mert ez az Isten
Mindeggyik szeszét
Mellyet önnmagának,
És csak önnmagának,
Tarta külömben,
Ím e’ kedvesének
Szabadon hagyá;
’S örűl magában
A’ kis bohón.

Rózsapárta alá
Rejti-el ollykor szép haját,
’S liliomszárt vész kezébe,
’S a’ völgyekre tér,
’S parancsol a’ lepéknek,
’S méhajakokkal
Szürcsöli a’ virágokról
A’ gyengédtáplálatú
Harmat’ cseppjeit.

Most szélnek-eresztett
Barna hajakkal,
Borúlt-alakú képpel
Járdall a’ szeleknek
Fuvallatiban
Szirtfalak körűl,
’S ezerszínűleg,
Mint a’ Reggel és az Est,
’S más ’s mindenkoron más,
Mint a’ Holdnak arcza,
Látatja magát.

Áldjuk atyánkat,
Azt a’ jót, azt a’ nagyot,
A’ megvénhedettet!
Áldjuk eggyesűlve!
A’ ki halandó
Emberinek
Eggy illyen ékes,
Illy hervadhatatlan
Szép társat ada!

Mert csak mihozzánk
Csatolta mennyei
Lánczokkal őtet,
’S meghagyta néki
Hogy bajainkban
És örömeink között
A’ hív barátné
Minket el ne hagyjon.

A’ sokmagzatú
Élő Földnek
Minden egyéb
Szenvedő szüleményei
A’ pillantati
Szűk életnek
Sötét örömeiben
Bús szenvedéseiben
Falnak, őgyelegnek,
’S a’ Szükségnek
Terhes igája alatt
Leroskadoznak.

De ő mihozzánk
Legűgyesebb
Elkényezett leányát
Adá vígasztalásúl!
Örűljetek neki,
’S tartsátok a’ szerént
Mint Szeretőtöket;
’S hagyjátok őneki
A’ Gazdasszonyi
Tisztet ’s elsőséget
Házaitokban.

’S az a’ duzmadt
Mostoha B ö l c s e s é g
A’ gyenge lelkecskét
Bár próbálja bántani!

De ismerem én
Öregebb testvérét is,
Az érettebbet,
Az én csendesebb
Hív ’s jó társamat.
Oh, hogy tőlem az
Csak az élet’ végső fényével
Térjen hátra,
A’ kedves ösztönöző,
Vígasztaló, R e m é n y !


EMBERISÉG’ HATÁRAI.
Ha a’ régi-korú
Hatalmas atyánk
Szelíd kezével
Tolongó fellegekből
Áldó villámjait
Szórja a’ földre alá,
Öltözetje’ legalsó
Prémjét tisztelettel
Csókolom én,
’S szívem ő eránta
Háladattal eltelik.

Mert Istenekkel
Öszve ne mérje
Ember magát.
Ha felkapaszkodik
’S homlokával elér
A’ csillagokig,
Ingó talpa néki
Meg nem áll sohol,
’S kedvekre játszanak
Szél ’s felleg vele.

Ha velős bokája
Az ingni nem tudó
Földön megáll,
A’ Tölgynek lombos
Bércéig fel nem ér,
Sem a’ hová fel-
Nyúlik a’ bor’ ága.

Miben külömböz
Isten és halandó?
Abban, hogy amannak
Számtalan hullám
Tolong előtte,
Eggy örök folyam!
De minket a’ hullám
Fellök, ’s a’ hullámban
Elsüllyedünk.

Éltünket picziny
Gyűrű keríti-be,
’S számos nyomok
Fűződnek állandóan
Léteknek örök
Lánczaira.


AZ ISTENI.
Légyen az ember
Segélleni kész ’s jó!
Mert egyedűl ez
Választja-meg őtet
Azoktól, a’ miket
Ismérhetünk.

Idv a’ nem-ismért
Egyedűl sejdítgetett
Főbb Valóságoknak!
A’ nemesbb halandó’
Példája tanít
Őket hinni.

Mert nem érező
A’ Természet.
Jónak és gonosznak
Ragyog a’ Napnak tüze,
’S a’ bűnös felett
Mint a’ tiszta felett
Csillag és Hold
Eggyeránt sugárzik.

A’ szél ’s az árvíz,
Menny’ tüze ’s jégeső
Járják útjaikat,
’S nyargalva-menve
Elkapják az eggyikét
A’ másika után.

Így a’ Szerencse is!
Vaktába’ kap ő
A’ sokaságba;
’S most a’ gyereknek
Ártatlan fürtjeit
Ragadozza-meg,
És ollykor a’ kopasz
Kaján’ koponyáját.

Ercz táblákba vésett
Örök törvény szerént
Kell mindenikünknek
Létele’ környeit
Megfutnunk, jól vagy balúl.

Egyedűl az ember
Hajthatja végre
A’ lehetetlent.
Külömbözést teszen,
Választ, megvet;
Tartósságot adhat
A’ sebes pillantatnak.

Ő egyedűl
Nyújtja a’ jutalmakat,
Osztja a’ büntetéseket;
Ront, bontogat, alkot,
Minden hibást,
Minden kifeszűltet
Hasznosan öszve-köt.

Az Isteneket
Mi a’ szerént tiszteljük,
Mintha halandók
Volnának ők is;
’S nagyba’ csinálnák,
A’ mit a’ legjobbak
Tesznek, vagy tennének.

Légyen az ember
Segélleni kész ’s jó.
A’ jót teremtse
’S a’ használatost
Elfáradhatatlanúl.
Légyen ábrázlója
Ama’ csak-sejtetteknek.


REGGELI PANASZ.
Héj te, álnok csintalan leány, te!
Szóllj, mint érdemlettem azt tetőled,
Hogy pogányúl engem így elkínozz!
Hogy megszegd a’ mit tegnap fogadtál!

Jobbom’ estve még forrón szorítád,
’S édeskén ezt sugtad volt fülembe:
Menj most, Kedves, menj most! hajnaltájban,
Higyj szavamnak, én szobádban lészek.

Bé nem téve álla mindég ajtóm;
Sarkát gondosan megpróbálgattam,
’S mint örvendettem, hogy nem nyiszorgott!

Oh, melly rettegések’ éje múlt-el!
Minden órát ’s fertályt számlálgattam.
És ha az álom ollykor elnyomott is,
Szívem mindég ébren volt, ’s szünetlen’
Fel-felvert a’ lassu szunnyadásból.

Áldottam magamba’ az éj’ setétét,
Melly nagy nyúgalomban tarta mindent,
’S a’ közönséges csendnek örűltem.
Felfüleltem a’ mély nyúgalomban,
Itt vagy ott nem hallok e mozgást még.

„Volna gondolatja, mint nekem van,
Volna érezése, mint szívemnek,
Úgy nem várakoznék hajnallásig!
Úgy itt lenne már e’ pillantatban!”

A’ padon a’ macska ment ha végig,
A’ suton ha czinczogott egérke,
Vagy ha kocczanást hallék a’ háznál,
Mindég azt reméltem, hogy te jösz már!
Mindég azt gondoltam, téged látlak!

’S így forogtam eggyik oldalomról
Kínok köztt a’ másik oldalomra.
’S eggyszer múlni kezd az éj’ setéte,
’S itt is ott is mozgást hallok immár.

Csitt, ez ő! ez ő! mondám, ’s felűlék,
Félre lökvén a’ lepelt magamról.
’S felmeresztett szemmel néztem ajtóm’,
Melly az égnek csendes virradtától
A’ homályban már pirúlni kezdett.
Ah, hijába lestem megnyilását!
Veszteg állott az mind a’ két sarkán!

’S mindég jobban mindég jobban virrad.
Nyílni hallom már a’ szomszéd’ házát,
Kit szorgalma felkelésre szóllít.
Kezd zörögni már a’ sok szekér is.
A’ kaput megnyitják a’ poroszlók.
Egymást űzve gyűl-fel a’ piaczra
Holmijéval a’ vásári pórnép,
’S lárma ’s zajgás fogta-el a’ nagy úczát.

Jött, ment minden a’ háznál is. Lót, fut,
Grádicson és foly’són, a’ ki itten hált.
Ablak, ajtó csattog; vége az éjnek.
’S még is én az édes szép reménytől
Még hogy eljösz, úgy nem válhaték-meg,
Mintha testem válna-meg lelkétől.

A’ mint végre feljött a’ gyűlölt nap,
’S bélövellé hozzám tűzsugárait,
Ott hagyám az ágyat, ’s kertbe jöttem,
Égő mellyem’ lángjait a’ reggelnek
Szellőcskéji által enyhítetni.
Ah, de nem vagy sem komlóernyődben,
Sem, mint máskor szoktál, a’ hársalléen!


GYÁSZDAL AZZÁN-AGÁNAK
SZÉP DE SZERENCSÉTLEN NŐJE FELŐL.
MORLACH NYELVBŐL, GÖTHE UTÁN.
Mi fejérlik a’ zöld erdő mellett?
Vallyon hó fejérlik e, vagy hattyu?
Volna hó, úgy már felolvadt volna;
Volna hattyu, úgy már felreppenne.
Oh nem hó az, nem hó! sem nem hattyu!
Sátor az Azzánnak táborában.
Vett sebében fekszik Azzán-Agga.
Anyja ’s húga látni jőnek őtet.
Csak szemérmes félénk nője késik.

’S a’ mint a’ seb már enyhűlni kezde,
Ezt izente Azzán a’ hű nőnek:
Menj, a’ merre tetszik, udvaromból,
’S mérgem gyermekeim között ne érjen.

Vette e’ kemény szót a’ kegyes nő,
’S elfagy minden vére ijedtében.
Lónyerítést hall-fel erkélyére,
’S ezt gondolja: Azzán-Agga jött-meg.
A’ toronyba fut, hogy eggy szökéssel
Gyászos életének véget vessen.
Két szép lyánya nyomban mégy’ utána,
Sír, sikolt, ’s így szóll a’ bús anyához:
Állj-meg! nem jött itt Azzán; e’ mének
Pintrovics bátyádat hozták hozzád.

’S megfordúlt az Azzan-Agga’ nője,
’S bátyja karjai közzé dőlt félholtan.
Lássd e’ szégyent, bátya! lássd e’ mocskot!
Engem hajt-el! anyját ím ez ötnek!

Bátyja nem szóll, ’s zsebjéből kivonja
A’ piros selyembe rejtett írást.
„Térne vissza anyja’ hajlékához,
’S menne máshoz, úgy ha tartja kedve.”

A’ hölgy a’ mint látta e’ bús írást,
Homlokát megcsóklá két fijának,
Orczáját megcsóklá két lyányának,
Ah! de kisdedétől a’ bölcsőben*
bölscsőben em.
Meghasad bús szíve – el nem válhat!

Érzéketlen bátyja megragadja,
’S felrepítvén a’ nyerítő ménre,
Mégy’ nyargalva a’ bús jajgatóval
Tornyos kőfalához szűlejének.

Nem sok eggy hét, nem sok! ’s ím az Özvegy
Már is sok nagy Úrnak tűnt szemébe.
Már is sok nagy Úr kereste kedvét,
’S jobbját sok nagy Úr kívánta már is!

Immoszk Kádi legfőbb volt közöttök;
’S a’ bús Özvegy monda Pintrovicsnak:
Bátyám, kénszerítlek életedre,
Máshoz engemet ne adj megintlen!
Mert szegény magzatjaim’ meglátta
Vérző szívemet ketté repeszti.

Esdeklésivel nem gondola a’ Vad,
’S meg kell, ugymond lenni; menj Immoszkhoz.
Ah, de a’ szegény szünetlen’ kéri:
Küldj tehát Immoszkhoz eggy levelkét,
’S írd-meg néki ezt az én nevemben:
Kádi! a’ szép Özvegy idvezl téged,
És felette szépen kér, esdeklik,
Hogy ha Szvátjaid majd véled jőnek,
Hozz énnékem eggy nagy hosszu fátyolt,
Mellyel én, Azzán előtt elmenvén,
Képemet mellyiglen elfedezzem,
’S kedves árvácskáimat ne lássam.

E’ levél mihelytt elére Immoszkhoz,
Szvátjait nagy vígan öszvegyűjti,
’S vélek a’ szép hölgyhöz útra készűl;
’S a’ hosszú nagy fátyol véle mégyen.

’S már elértek a’ nő’ kastélyához.
’S már új férje kastélyához hozzák.
De a’ mint Azzán mellett mennének,
Ah, az aprók anyjokat megláták,
’S jer, mondának, jer-fel hajlékodba,
’S végy szokott ozsonnát magzatid köztt!
Búsan hallja ezt az Azzánnak nője,
’S mond a’ Szvátok’ nagy Fejedelméhez:
Hagyd eggy kisség néped’ megpihenni,
Holmit hogy nyújthassak apródimnak.

Immoszk meghagyá pihenni népét,
’S a’ nő árvácskájihoz leszálla.
Ád fiaknak tűzött csizmácskákat,
Gazdag hosszú szoknyákat lyánykáknak,
’S a’ bölcsőben-fekvő ártatlannak,
Annak is szép köntöst hágy továbbra.

Ezt meglátta Azzán, ’s sóhajtozván
Ezt mondá a’ síró kisdedeknek:
Hozzám jertek, árva kedves aprók,
Mert ím vassá vált anyátok’ szíve,
’S nem tud, nem tud többet ellágyúlni!

A’ mint a’ bús asszony ezt megérté,
Eljajdúlva dőlt-el álló-helyjén,
’S lelke reszkető mellyét elhagyta,
Magzatit sikoltva futni látván.


A’ HAJNAL.
Tánczolva ’s víg dalokkal ment elébe
Éósznak eggy inneplő lyánysereg.
„Te szép, te boldog Istenné, e’ rózsa-
Lepelben, e’ meg nem hervadható
Kor’ tündöklésében! Te minden reggel
Ujúlva kélsz-elő a’ nem-hiú
Kény és örök virágzat’ ferdejéből!”
Ez volt dalok. ’S a’ nyájas Istenasszony
Keggyel tekinte-le a’ magasztalókra,
’S midőn előjöve a’ Nap, méneit
Feléjek intézé, ’s leszálla közttök,
A’ legszebb, ah! de nem legboldogabb.
Könyűk remegtek szép szemében, és
A’ párafátyol mellyet bánatjában
Lehúza a’ földről, mint eggy nedves felhő
Széljellapúlt a’ rózsaarcz előtt.

Értettem, ugymond’ Éósz, gyermekek,
Magasztalástok’ édes zengzeteit,
’S ím itt vagyok hogy lássatok. Ha szép e?
Ítéljetek; ha boldog é? feleljen
E’ zápor köny, mellyekkel én naponként
Flórának ékes ültetéseit
Öntözni szoktam. Gondolatlanúl
És a’ csalárd fény által elvakítva
Férjemnek választám Tithont, az aggot!
Kinek fagyos nyájaskodásai közzűl
Sietve láttok menni minden reggel.
Magának és nekem kínunkra, véget-
Nem-ismerő kor lett az ő fele,
De ah, ifjúság nélkül! ’S e’ miatt
Míg únalommal múlatok körűltte,
Szépségem sorvad és minden kecsem.
Ez kerget engem olly korán rövid
Munkámhoz, a’ Setét’ elűzetéhez.
’S ha Phoebusz végre előjön, fénye közzé
Igyekszem elrejtezni, hogy gyötrőmnek
Alkalmatlan szerelme Kedveseim’
Víg társaságaikból el ne vonjon.
Így múl keserves éltem. Végyetek
Példát, leánykák, gyászos estemen.
Nem fény, nem bővség adja a’ boldogságot.
Csak az remélje azt, a’ ki bölcs az érdem’
Becsére rá ismerni, ’s szíve ’s jobbja
Magához illő férj’ jutalma lesz.

Ezt mondta Éósz, ’s eltűnt hirtelen’.
De minden harmatcseppben a’ leányok
Újúlni láták a’ szent tűnetet.
Legboldogabbnak, mert legszebb vala,
Már nem nevezték többé, ’s oktatása
’S példája után bölcsebbek lettenek.


AZ ALVÁS.
Azon Tündérek’ végigláthatatlan
Legiója köztt, a’ mellyet Júpiter,
Hogy a’ halandók’ terhes él’teket
Szelíd kezekkel édesítenék,
Kedvezve, mint mindenkor, alkotott volt,
Setét alakkal feltűnt Hypnusz is,
A’ gondfeloldó, bánatoszlató.
Mint illek én e’ gyászos arczulattal
Testvéreimnek színes sergeikbe?
Mint lépjek így az Ámor’ társainak,
A’ Vígaságok’, Tréfák’, Húnyorok’
Ezer kecsekkel ékes Gyűléseikbe?
Talán hogy a’ kiről insége’ sullyát
Elhengerítem, a’ kit a’ Feledség’
Szelíd kelyhéből ittatok, reám
Viszont hűséggel fog tekinteni;
Talán hogy a’ megfáradott, kit új
Munkára edzek ismét, esdekelve
Néz majd utánam, és szeretni fog.
De a’ ki meg nem fárad, a’ ki bút
’S gondot nem ismér, a’ kinek legédesbb
Órájit félbe szaggatom, miként
Tekintsen engem az? Bús Végezet!
Ekként panaszlá bánatát az Alvás.

De a’ Tündérek’ és halandók’ atyja,
Ő, a’ hatalmas, a’ jó Júpiter,
Ekként felelt őnéki: Bánatod
Béketlenségnek vétkes szűleménye.
Te nem maradtál kecstelen’, ’s komor
Képeddel is majd téged fog leginkább
Minden szeretni társaid felett.
Ne véld, hogy a’ Játékok’ és Öröm’
Unatkozást nem szűlnek. Oh, azok
Korántabb hoznak fáradást ’s csömört
Mint a’ baj’ és gondok’ minden csoportjai.

Azonban én nem hagylak téged is
Vígságok nélkűl. Ime, fogd e’ türköt,
’S belőle hintsed édes mákodat.
’S legkedvesbb bájolójok embereimnek
Te léssz ezentúl, ’s mind boldogtalan
Mind boldog értted nyújtja karjait.
Ebben az Álmok’ tarka sergeik űlnek;
A’ Kedvet, a’ Vígságot, a’ Reményt
Testvéreid, a’ szép Grátziák, szedék
Varázs kezekkel a’ menny’ völgyein.
Az aether’ cseppje, melly rajtok ragyog,
Mind azzal, a’ kit boldogítani
Akarsz, önn szíve’ kívánságait
Elrészegítve fogja kóstoltatni.
És minthogy őket a’ mi halhatatlan
Borunkkal meghintette Cypriszünk,
A’ melly örömre tőle gyúladoznak,
Az édesebb lesz sokkal, ’s titkosabb
Mint a’ mit a’ szűk-értékű Valóság
E’ földön nyújthat. Kívánkozva fognak
A’ legtömöttebb Vígadások közzűl
Karjaidba vágyni. Téged Éneklőjik
Tisztelni fognak Hymnuszaikkal, és
Legszebb dalaikba bájodat lehellik.
Még a’ szemérmes, félénk lyányka is
Csak téged óhajtand, ’s szemhéjain
Fogsz függni, boldog Isten, ’s – boldogító!

Örömre változék-el a’ panasz;
’S a’ Cháriszok’ legszebbje, Pasithea,
Kit minden óhajtott, mátkája lőn.


MŰVÉSZ’ REGGELI-DALA.
Templomtok ím épűlve áll,
Kilencz szent Szűzeim,
’S e’ szív, mint Szentek’-Szentje, kész
Elfogni títeket.

Midőn hajnaltt felébredek,
Víg kedvvel és heven,
Örökké-élők, ragyogva ti
Körűlttem állatok.

Felétek nyulnak karjaim,
Dallá lesz a’ szent hév,
’S örömzengzet lebeg vele
Lantomnak húrjain.

Oltárhoz lépek, ’s olvasom
Térdemre bukva-le
A’ Szent Homérnak Könyveiben
Liturgiám’ szakát.

’S midőn a’ zajba béviszen
Oroszlánhőseihez,
’S bosszút-lihegve Istenfiak
Szekerzenek-elő,

’S hullong a’ ló a’ szekér előtt,
’S ellenség és barát
Alatta ’s rajta fetrengenek –
Ő zúzta-le maga,

A’ Hősfi, lángkardjával, eggy
Csapással tízezert,
Míglen viszont eggy isteni
Kar őt is megkapá,

’S már róguszára száll alá,
Mellyet gyűjtött maga,
’S az ellenség a’ szép testet
Piszkokkal illeti.

’S eggyszerre a’ szén lesz fegyverem,
’S lakom’ magas falát
A’ vérmezőnek lángoló
Hullámjai ellepik.

Elő! Elő! riadozik
Az ellenségi-zaj.
Pajzs pajzstól cseng, kardtól sisak,
’S a’ hulltaknak halál.

Tolongok a’ Küzdők között,
Körűlfogák vitéz
Hőstársai, még vitézbbek ők
Dühök’ könyűjiben.

Fogjátok-fel! vigyétek-ki!
Ki, a’ táborba vele!
Öntözzetek rá balzamot
’S könyet, halotti-díszt!

’S ha itt lelem magam’ megint,
Te vársz, Kedves, reám.
Te, te, Leányka! vásznamon,
’S illy hő még vásznon is!

Ah! mint nyugvál elnyúlva itt!
’S epedve-nézve rám!
’S szememből végig szívemen
Epedt a’ hév ecset.

E’ száj, e’ szem látásomat
Gyönyörben úsztatá,
’S mellyemnek szent érzései köztt
Eggy új Isten levék.

Térj-vissza, térj, ’s maradj-meg itt
E’ hű karok között!
’S nem már küzdést, nem már csatát,
Most már csak tégedet!

Te léssz Szerelmem, eggytelen
Eggy Ideál nekem,
Te léssz Madónna, gyermeked’
Karodba zárva bé.

’S kergetni foglak, Nympha, majd
Az erdők’ árnya köztt;
Ne fussd a’ durva mellyet, és
Ne a’ meredt fület!

Én, eggy erős Marsz, majd veled
Elnyúlok lepleden,
’S ám vonjon hálót, ránk, ha kit
Szerencsém lángba hoz.


A’ GERLICZE’ TEREMTETÉSE.
Óhajtozásaik’ első álma köztt
Eggy hív pár eggyütt űle. Ah, de az vala
Felőlök elvégezve, hogy hiú
Álom maradjon a’ szép láng örökké.
Irígyen vágta-el Clothó a’ fonalt,
’S lelkeik elválhatatlanúl eggy csókban,
Eggy sóhajtásban eggyütt tűntek-el.

’S a’ mint magokhoz tértek a’ halál’
Szédűletéből, hirtelen’ felettek
Lebbent-el a’ hű lángok’ Istennéje.
Nyögdellve szálltak-fel keblébe, ’s ekként
Panaszlák néki veszteségeket:

Megcsalt hitünk, megcsalt, jó Istenasszony
Látád hogy’ égénk, ’s jobbod a’ jutalmat
E’ tiszta tűztől még is megtagadta
Elmúlt az élet ott: de szíveink
Lángolnak és az árnyékok között is
Lángolni fognak olthatatlanúl.

Az árny’ országiban bús lánggal ég
Az én tüzem, mond Páphia illetődve.
Vissz’adni néktek azt az életet,
Hatalmamat túlmúlja. Azt azonban
A’ Végezések nékem engedik,
Hogy új alakba rejtve, tartományom’
Lakójivá tehesselek. Galambbá
Teremtlek által títeket. Midőn
Királyi fénnyel szállok majd az égnek
Nagy boltozatján végig, győzedelmi
Hintómba lésztek fogva, ’s a’ Szerelmek’
’S örök Hivalkodások’ karjaiban
Ambróziás szemekkel éltetgetlek.
Ez lesz jutalma tiszta lángotoknak.

Ne, oh ne, hív anya! mondának eggy
Szózattal e’ két Hűk. E’ csillogó
Veszélyre-vonszó bért ne add nekünk!
Ki állhat értte jót hogy a’ Szerelmek’
’S örök Hivalkodások’ karjaikban
’S lármás tolongásában udvarodnak,
Nem szenved e’ szép hűség változást?
Teremtsen-által jóságod galambbá,
De küldj magános tájra lakni, hogy
Ottan, szegény fészkünkben, mí legyünk
Egymásnak, mí maradjunk, mindene.

’S a’ nyájas Istenasszony lágyulattal
Kimondta a’ titkos ígét. ’S ím repűl
Nyögdellve az első szép pár Gerlicze.
Buliklja háláját a’ Jóltevőnek,
’S sírjaik felé siet, hogy ott hűsége
’S örök keservei által a’ komor
Három leánytól éltét visszanyerje.
Nem hajlik az! nem enyhűl-meg soha!
De e’ közös bú ’s e’ szent hűség nékik
Édesbb az erdők’ csendes rejtekében
Mint a’ királyi-szék körűl az ál
Örömnek és Tréfáknak társasága.

Mi ez? Irígység é? kegy é? hogy őket
A’ Párka gerliczéknek hagyja? vagy
Talán az emberszívnek változó
Veszélyes koczkájától őrzi-meg?


A’ MENNYDÖRGÉS.
Nagy vagy te, és rettenetes, irtóztató
Fellegöszvegyűjtő! Mennybésetétítő!
Nincs a’ föld’ urai köztt, bár parancsa
Addig hatna is, a’ meddig a’ nap kereng,
Ollyan senki, mint te.
Nagy vagy, és rettenetes! Ezt hatotta mélyen
Szívembe mennydörgésed.
Míg mennydörgésed szóllt, némán fülelt,
De most elmondja lantom bátorodva:
Nagy vagy, ’s rettenetes!

Hév volt a’ nap. Ujjod
Dél felé intett. ’S íme dél felé
Tolakodtanak ezer völgyekből, ezer pezsgő tavakból
A’ kékellő gőzök, ’s sűrű felleghegyekké
Álltak-öszve. Onnan
Kellett villám lovagidnak,
Kellett földrendítő szekerednek
Végig-menni a’ világokon.

Elbújt a’ nap, ’s mindég lassúbb
Lassúbb lett a’ bércz’ dala.
A’ fecske’ szárnya korholá a’ földet,
A’ szúnyogok félve gyűltek-eggyüvé,
Tátogva üté-fel a’ bika fejét,
’S kereste a’ zúgó szelet.
De te zúgni még most nem hagyád.
Mozdúlatlan álltak a’ fák’ lombjai,
’S a’ Bárdusz’ mellye fúladt volt,
’S tikkadt a’ lélegzete.

Végre meghagyád, hogy zúgjon a’ szél.
’S íme messze-kerengő,
Hosszan-lefityegő fellegéjében
Felhozá irtóztató szekeredet.
Egymást-érve tépdelték az éjszakát
Csapongó tüzes üszkeid
A’ szekér előtt.
De szekered még nem ropogott; csak zörge még;
’S a’ Bárudsz’ mellye fúladtabb lett,
’S tikkadtabb lélegzete.

Már főnk felett vala a’ szekér.
Nehéz kerekei alatt
Budának megrendűltek tornyai.
Megrendűlt mély gyomrában a’ föld.
Mindenik vakító villám,
Utól-érve a’ siketítő csattanástól,
Közel halálnak hirdetője volt.
Elalélt az én nemem,
’S én görbedt nyakkal űltem, és
Lelkemben csak e’ szózat hangozék:
Nagy! és rettenetes!

De hegyes üszkeid
Dühösen sűltek mindenfelé.
Eggyik a’ mező’ kebelét verte-által;
A’ másik a’ réműlt Duna’ habjai közzé csapta magát;
Ez itt a’ menny’ véghetetlen ürében elaludt;
Amaz a’ legszebb tőlgyre szállt.
A’ Bardusz holnap jő, koszorút fonna,
’S ah, perzselten áll?

Így húlltak az üszkök. De nékik
Amaz a’ szekeren meghagyá,
Hogy nememet ne bántanák.
’S immost intett vizeinek
Hogy zúgva ömöljenek-alá.
Így lettenek lapállyá a’ felleghegyek;
’S a’ szekér nem ropogott; csak zörge már.
’S én főmet ismét felvetettem.
Megtágúlt a’ Bardusz’ mellye,
’S megkönnyedt lélegzete.

Már elhalada a’ szekér észak felé.
De elhaló zörgése eggyik hegyről
Ált’-bolyongott a’ többire.
Bátrabb tekintetem az égre költ, és íme
A’ ragyogó ív – az Isten’ hídja
Midőn még Balamber és Bendegúcz uralkodtanak,
Tas ’s Arpád élt.
Mostan pedig, Atyánk, mostan csak árnya
Engesztelt szemöldeidnek –
Kifeszűle kelet felé.
Mint a’ gyöngyök, akként lepte-el
A’ felhők’ áldása a’ mező’ terméseit.
Mind a’ madár, mind a’ csorda
Vígan legele*
regele em.
nedveiben.
A’ rettent embernem pedig
Új életre serkene-fel.

Én is, én is új életre serkenék!
Elővevém a’ lantot, ’s ezt dallám:
Nagy vagy te! és irgalmazó! kegyelmes
Fellegszéljelhajtó! mennyfelvídámító!
Ime amott füstölög a’ megcsapott liget.
De te megkímélted az embert.
Napod elrejtezett vala, ’s megint
Ragyog esti tűzsugáraiban.
Végső csillamlása
Arannyal festi-be
Háladattal zengő lantomat.


GIBRALTAR.
1782.
Lábaidnál, o Kalpe, mennykövek ropognak.
De ezer esztendős tetőd a’ szomszéd világokra
Nyugalmasan tekint alá.
Nézzed amott felleg kezd borúlni!
Amott, a’ napszállati habok felett,
Már dagályosabban,
Rettentőbben emelkedik az.
Vitorlák’ fellege lebeg ott, o Kalpe,
Segédnek szárnyai lebegnek ott. Be szépen
Repdes Britanniád’ zászlója,
Védelmező hív Asszonyodé!
Szépen repdes az, o Kalpe! De itt,
Itt az éj!

Legfeketébb, legijesztőbb hollószárnyaival
Fed az most síkot és hegyet, tengert, öbölt,
’S kősziklát, mellyen a’ Halál,
Révészre-ólálkodva űl.
Elő!

Ezer torokból ordítanak a’ szelek,
Felhőkig kelnek a’ dühösűlt habok,
’S szirtekre-rohanva loccsannak-el.
Ellenségeidnek öszvehasadozott
Padlásai, nézzd, elboríták
A’ tengert, ’s egymást-érve zajlanak.
Elő! Elő!

A’ partot ezer ágyújiban
Kevélykedő sokaság lepte-el.
A’ délczeg Ibérusz’ tengeri serge
Öszveggyesűlve a’ Galluszokéval.
Nézzd, nézzd, kifeszített vitorlájik mint fejérlenek!
Elő! Elő! Elő!

Éj! Szélvész! Öszvesküdt Sereg! haszontalan!
Tengernek urai, a’ kik itten jőnek!
Nem ismer mellyek rettegést!
Álbionnak magzatai!

Hijába, hijába, irígykedő Éj!
Legfeketébb hollószárnyaiddal is
Nem feded-el te bátor tetteiket.
’S mersz e megvívni a’ fénnyel,
Mellyet a’ Bardusz’ dala
Bátor tettekre önt? Meg e?

Hijába, hijába, o Széldüh!
Hullámok, hijába zajogtok
A’ szirtokon fel, a’ szirtokon le!
Riadozóbb zajgással hordja a’ Dicsőség
A’ habokat-korbácsló Howét
Diadalmas hadi-társaival
Keresztűl a’ világokon.

’S te megszámíthatatlan parti csoport,
’S te rettenetes árboczerdő,
Hijába! hijába! Kikelnek azok!

Ifjú erőben áll a’ győzhetetlen szirt,
’S a’ rettenetes szirtek’ szirtje,
Maradéka Fingallnak,
A’ halál’ undor munkájiban is
Mindég ember, mindég emberkímélő Elliot.

Most pedig testvéreinek hív ölelési alatt,
Kiket a’ nyájas anya régi tavolléte után
A’ nagy bajnoktestvért
Csókolni, segélleni külde,
Egészen, egészen barát!
Bámúlatába süllyedve oh mint állanak ezek
A’ győzhetetlen nagy Vezér körűl!
Ezt Ő tette! Ezt Ő szenvedte! Ennyi évek olta
’S a’ hazáért, Álbionért!

Állj-meg, dalom! Ez érzéseket
Elhaló húrjaimban
Én Bardusz ki nem önthetem.
De én Ember felvídúlok örömemben
Hogy nememnek régi törzsöke,
Melly kinyúlt ágaival az egész földet elborítja,
Illy ragyogó, illy halhatatlan gyümölcsöt
Napjaimban is terem.



––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

A’ BEREK’ LAJSTROMA.

A’ gyermek-Poeta. Götz után. 146
A’ félénk Szerelem. Metastasio után. 147
Az Esthajnalhoz. 1787. 148
Minnyihez. 1791. 150
Chloe. Kleist után. 152
Ő és Én. Klopstock után. 154
Blidli. Klopstock után. 155
Az első veszteség. Göthe után. 157
A’ kor’ örömei. 1788. 158
A’ boldog alkony. 160
Lollym’ szája. Janus Secundus után. 162
Holnap. Lessing után. 164
Apollonhoz. Horátz után. 165
A’ Hajóhoz. Horátz után. 167
Caesar és Brútusz. Kästner után. 169
A’ Habcsilapító. 1790. 170
Erósz, a’ Tanítvány. Bion után. 171
Anákreon. Ez, és a’ következő nyolcz, Anákreónból. 173
Az éjjeli Vendég. 174
A’ fecskéhez. 176
A’ szép árny. 178
A’ Példák. 179
A’ Gondelűző. 180
A’ Levélhordó. 181
Ámor’ nyílai. 184
Bor és Szerelem. 186
Ganyméd, a’ hat következőkkel Göthe után. 188
Prometheusz. 191
Az én Istenném. 195
Emberiség’ határai. 200
Az Isteni. 203
Reggeli panasz. 207
Gyászdal Azzán Agának ’stbb. Morlach dal után. 211
A’ Hajnal. Herder’ Paramythjeiből. 217
Az Alvás. Ugyan azokból. 220
Művész reggeli-dala. Göthe után. 224
A’ Gerlicze’ teremtetése. Herder’ Paramythjei közűl. 229
A’ Mennydörgés. Denis után. 233
Gibraltar. Denis után. 239


(Az Aranjuezi ’s Versajlli Udvarok 1782. azon elhittséggel támadták-meg Gibraltárt, melly méltó vala olly nevetségessé lenni mint lett. A’ vigaságot-kedvelő Comte d’ Artois mintegy táncznak-készűlve lépett a’ lüszterekkel csillogó hajókba, mellyeket a’ várvédő Elliót’ tüzes golyóji, kinek Howe segédjére érkezék, öszvetördeltenek. ’S a’ nagylelkű Győztesek magok szökdöstek a’ habokba, hogy a’ gondolatlan szándék’ áldozatjait, kikben többé nem az ellenséget hanem csak a’ vérző embert nézték,*
néztek em.
megszabadíthassák.)

––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

VELÍNRE ELŐFIZETTEK.

Ludányi Bay Francisca Aszszony, Losonczi Gyürky Pál’ Hitvese.
Gróf Bethlen Sándor, Kis-Búnon.
Bethlen Gergely, Nagy-Búnon.
Bethlen Ádám, Úrfi, Camerarius Bonyhán.
Belgrádi János, a’ Bölcselkedésnek 2dik esztend. Hallgatója.
Benyói Benyovszky Amália Asszony, T. Ágoston Ferencz Úr, több Ts. Ns. VV. Táblabíráj. Hitvese.
Benyói Benyovszky Péter, több N. Házak’ Fiscálisa.
Baranyai János, a’ Tiszáninneni sz. K. Kamarai kerűlet’ Adószedője.
Beke Kristóf, Veszprémi Káplán.
Keszihóczi Dacsó Anna, Kesselőkői Majthényi Károly Cs. K. Tanácsnok’ Hitvese.
Keszihóczi Dacsó Márton, több Várm. Táblabíró.
Döbrentei Gábor, Nevelő, Kolosváratt.
Egerből, név nélkűl. 2 exempl.
Fábri Ignátz, Pesti Nevendékpap.