Lábaidnál, o Kalpe, mennykövek ropognak.
De ezer esztendős tetőd a’ szomszéd világokra
Nyugalmasan tekint alá.
Nézzed amott felleg kezd borúlni!
Amott, a’ napszállati habok felett,
Már dagályosabban,
Rettentőbben emelkedik az.
Vitorlák’ fellege lebeg ott, o Kalpe,
Segédnek szárnyai lebegnek ott. Be szépen
Repdes Britanniád’ zászlója,
Védelmező hív Asszonyodé!
Szépen repdes az, o Kalpe! De itt,
Itt az éj!
Legfeketébb, legijesztőbb hollószárnyaival
Fed az most síkot és hegyet, tengert, öbölt,
’S kősziklát, mellyen a’ Halál,
Révészre-ólálkodva űl.
Elő!
Ezer torokból ordítanak a’ szelek,
Felhőkig kelnek a’ dühösűlt habok,
’S szirtekre-rohanva loccsannak-el.
Ellenségeidnek öszvehasadozott
Padlásai, nézzd, elboríták
A’ tengert, ’s egymást-érve zajlanak.
Elő! Elő!
A’ partot ezer ágyújiban
Kevélykedő sokaság lepte-el.
A’ délczeg Ibérusz’ tengeri serge
Öszveggyesűlve a’ Galluszokéval.
Nézzd, nézzd, kifeszített vitorlájik mint fejérlenek!
Elő! Elő! Elő!
Éj! Szélvész! Öszvesküdt Sereg! haszontalan!
Tengernek urai, a’ kik itten jőnek!
Nem ismer mellyek rettegést!
Álbionnak magzatai!
Hijába, hijába, irígykedő Éj!
Legfeketébb hollószárnyaiddal is
Nem feded-el te bátor tetteiket.
’S mersz e megvívni a’ fénnyel,
Mellyet a’ Bardusz’ dala
Bátor tettekre önt? Meg e?
Hijába, hijába, o Széldüh!
Hullámok, hijába zajogtok
A’ szirtokon fel, a’ szirtokon le!
Riadozóbb zajgással hordja a’ Dicsőség
A’ habokat-korbácsló Howét
Diadalmas hadi-társaival
Keresztűl a’ világokon.
’S te megszámíthatatlan parti csoport,
’S te rettenetes árboczerdő,
Hijába! hijába! Kikelnek azok!
Ifjú erőben áll a’ győzhetetlen szirt,
’S a’ rettenetes szirtek’ szirtje,
Maradéka Fingallnak,
A’ halál’ undor munkájiban is
Mindég ember, mindég emberkímélő Elliot.
Most pedig testvéreinek hív ölelési alatt,
Kiket a’ nyájas anya régi tavolléte után
A’ nagy bajnoktestvért
Csókolni, segélleni külde,
Egészen, egészen barát!
Bámúlatába süllyedve oh mint állanak ezek
A’ győzhetetlen nagy Vezér körűl!
Ezt Ő tette! Ezt Ő szenvedte! Ennyi évek olta
’S a’ hazáért, Álbionért!
Állj-meg, dalom! Ez érzéseket
Elhaló húrjaimban
Én Bardusz ki nem önthetem.
De én Ember felvídúlok örömemben
Hogy nememnek régi törzsöke,
Melly kinyúlt ágaival az egész földet elborítja,
Illy ragyogó, illy halhatatlan gyümölcsöt
Napjaimban is terem.