Héj te, álnok csintalan leány, te!
Szóllj, mint érdemlettem azt tetőled,
Hogy pogányúl engem így elkínozz!
Hogy megszegd a’ mit tegnap fogadtál!
Jobbom’ estve még forrón szorítád,
’S édeskén ezt sugtad volt fülembe:
Menj most, Kedves, menj most! hajnaltájban,
Higyj szavamnak, én szobádban lészek.
Bé nem téve álla mindég ajtóm;
Sarkát gondosan megpróbálgattam,
’S mint örvendettem, hogy nem nyiszorgott!
Oh, melly rettegések’ éje múlt-el!
Minden órát ’s fertályt számlálgattam.
És ha az álom ollykor elnyomott is,
Szívem mindég ébren volt, ’s szünetlen’
Fel-felvert a’ lassu szunnyadásból.
Áldottam magamba’ az éj’ setétét,
Melly nagy nyúgalomban tarta mindent,
’S a’ közönséges csendnek örűltem.
Felfüleltem a’ mély nyúgalomban,
Itt vagy ott nem hallok e mozgást még.
„Volna gondolatja, mint nekem van,
Volna érezése, mint szívemnek,
Úgy nem várakoznék hajnallásig!
Úgy itt lenne már e’ pillantatban!”
A’ padon a’ macska ment ha végig,
A’ suton ha czinczogott egérke,
Vagy ha kocczanást hallék a’ háznál,
Mindég azt reméltem, hogy te jösz már!
Mindég azt gondoltam, téged látlak!
’S így forogtam eggyik oldalomról
Kínok köztt a’ másik oldalomra.
’S eggyszer múlni kezd az éj’ setéte,
’S itt is ott is mozgást hallok immár.
Csitt, ez ő! ez ő! mondám, ’s felűlék,
Félre lökvén a’ lepelt magamról.
’S felmeresztett szemmel néztem ajtóm’,
Melly az égnek csendes virradtától
A’ homályban már pirúlni kezdett.
Ah, hijába lestem megnyilását!
Veszteg állott az mind a’ két sarkán!
’S mindég jobban mindég jobban virrad.
Nyílni hallom már a’ szomszéd’ házát,
Kit szorgalma felkelésre szóllít.
Kezd zörögni már a’ sok szekér is.
A’ kaput megnyitják a’ poroszlók.
Egymást űzve gyűl-fel a’ piaczra
Holmijéval a’ vásári pórnép,
’S lárma ’s zajgás fogta-el a’ nagy úczát.
Jött, ment minden a’ háznál is. Lót, fut,
Grádicson és foly’són, a’ ki itten hált.
Ablak, ajtó csattog; vége az éjnek.
’S még is én az édes szép reménytől
Még hogy eljösz, úgy nem válhaték-meg,
Mintha testem válna-meg lelkétől.
A’ mint végre feljött a’ gyűlölt nap,
’S bélövellé hozzám tűzsugárait,
Ott hagyám az ágyat, ’s kertbe jöttem,
Égő mellyem’ lángjait a’ reggelnek
Szellőcskéji által enyhítetni.
Ah, de nem vagy sem komlóernyődben,
Sem, mint máskor szoktál, a’ hársalléen!