Minnyim, legelső rózsájától
Értted fosztám-meg a’ tavaszt.
Vedd szíved’ hív imádójától,
Vedd, kérlek, forró csókkal azt!
Vedd, Minnyi! ’s nézzd, miként hullattam
Harmat gyanánt rá könnyemet,
Hogy sorsom által eltiltattam
Körűltted élnem éltemet,
’S panaszlanom, hogy bánatimnak
Most csak az ád vígasztalást
Ha, megjelenvén álmaimnak,
Esküdsz hogy nem kedvelhetsz mást.
Nézzd, mint serkentget új örömre
Mindent a’ nyájas kikelet;
Nem engem, Minnyi! én örökre
Szívemben hordom a’ telet.
Nem is lesz vége gyötrelmimnek,
Nem is derűl-fel bánatom,
Míg, szíve ’s jobbja szép Minnyimnek
Hogy már enyém, nem mondhatom.