Tánczolva ’s víg dalokkal ment elébe
Éósznak eggy inneplő lyánysereg.
„Te szép, te boldog Istenné, e’ rózsa-
Lepelben, e’ meg nem hervadható
Kor’ tündöklésében! Te minden reggel
Ujúlva kélsz-elő a’ nem-hiú
Kény és örök virágzat’ ferdejéből!”
Ez volt dalok. ’S a’ nyájas Istenasszony
Keggyel tekinte-le a’ magasztalókra,
’S midőn előjöve a’ Nap, méneit
Feléjek intézé, ’s leszálla közttök,
A’ legszebb, ah! de nem legboldogabb.
Könyűk remegtek szép szemében, és
A’ párafátyol mellyet bánatjában
Lehúza a’ földről, mint eggy nedves felhő
Széljellapúlt a’ rózsaarcz előtt.
Értettem, ugymond’ Éósz, gyermekek,
Magasztalástok’ édes zengzeteit,
’S ím itt vagyok hogy lássatok. Ha szép e?
Ítéljetek; ha boldog é? feleljen
E’ zápor köny, mellyekkel én naponként
Flórának ékes ültetéseit
Öntözni szoktam. Gondolatlanúl
És a’ csalárd fény által elvakítva
Férjemnek választám Tithont, az aggot!
Kinek fagyos nyájaskodásai közzűl
Sietve láttok menni minden reggel.
Magának és nekem kínunkra, véget-
Nem-ismerő kor lett az ő fele,
De ah, ifjúság nélkül! ’S e’ miatt
Míg únalommal múlatok körűltte,
Szépségem sorvad és minden kecsem.
Ez kerget engem olly korán rövid
Munkámhoz, a’ Setét’ elűzetéhez.
’S ha Phoebusz végre előjön, fénye közzé
Igyekszem elrejtezni, hogy gyötrőmnek
Alkalmatlan szerelme Kedveseim’
Víg társaságaikból el ne vonjon.
Így múl keserves éltem. Végyetek
Példát, leánykák, gyászos estemen.
Nem fény, nem bővség adja a’ boldogságot.
Csak az remélje azt, a’ ki bölcs az érdem’
Becsére rá ismerni, ’s szíve ’s jobbja
Magához illő férj’ jutalma lesz.
Ezt mondta Éósz, ’s eltűnt hirtelen’.
De minden harmatcseppben a’ leányok
Újúlni láták a’ szent tűnetet.
Legboldogabbnak, mert legszebb vala,
Már nem nevezték többé, ’s oktatása
’S példája után bölcsebbek lettenek.