Nagy vagy te, és rettenetes, irtóztató
Fellegöszvegyűjtő! Mennybésetétítő!
Nincs a’ föld’ urai köztt, bár parancsa
Addig hatna is, a’ meddig a’ nap kereng,
Ollyan senki, mint te.
Nagy vagy, és rettenetes! Ezt hatotta mélyen
Szívembe mennydörgésed.
Míg mennydörgésed szóllt, némán fülelt,
De most elmondja lantom bátorodva:
Nagy vagy, ’s rettenetes!
Hév volt a’ nap. Ujjod
Dél felé intett. ’S íme dél felé
Tolakodtanak ezer völgyekből, ezer pezsgő tavakból
A’ kékellő gőzök, ’s sűrű felleghegyekké
Álltak-öszve. Onnan
Kellett villám lovagidnak,
Kellett földrendítő szekerednek
Végig-menni a’ világokon.
Elbújt a’ nap, ’s mindég lassúbb
Lassúbb lett a’ bércz’ dala.
A’ fecske’ szárnya korholá a’ földet,
A’ szúnyogok félve gyűltek-eggyüvé,
Tátogva üté-fel a’ bika fejét,
’S kereste a’ zúgó szelet.
De te zúgni még most nem hagyád.
Mozdúlatlan álltak a’ fák’ lombjai,
’S a’ Bárdusz’ mellye fúladt volt,
’S tikkadt a’ lélegzete.
Végre meghagyád, hogy zúgjon a’ szél.
’S íme messze-kerengő,
Hosszan-lefityegő fellegéjében
Felhozá irtóztató szekeredet.
Egymást-érve tépdelték az éjszakát
Csapongó tüzes üszkeid
A’ szekér előtt.
De szekered még nem ropogott; csak zörge még;
’S a’ Bárudsz’ mellye fúladtabb lett,
’S tikkadtabb lélegzete.
Már főnk felett vala a’ szekér.
Nehéz kerekei alatt
Budának megrendűltek tornyai.
Megrendűlt mély gyomrában a’ föld.
Mindenik vakító villám,
Utól-érve a’ siketítő csattanástól,
Közel halálnak hirdetője volt.
Elalélt az én nemem,
’S én görbedt nyakkal űltem, és
Lelkemben csak e’ szózat hangozék:
Nagy! és rettenetes!
De hegyes üszkeid
Dühösen sűltek mindenfelé.
Eggyik a’ mező’ kebelét verte-által;
A’ másik a’ réműlt Duna’ habjai közzé csapta magát;
Ez itt a’ menny’ véghetetlen ürében elaludt;
Amaz a’ legszebb tőlgyre szállt.
A’ Bardusz holnap jő, koszorút fonna,
’S ah, perzselten áll?
Így húlltak az üszkök. De nékik
Amaz a’ szekeren meghagyá,
Hogy nememet ne bántanák.
’S immost intett vizeinek
Hogy zúgva ömöljenek-alá.
Így lettenek lapállyá a’ felleghegyek;
’S a’ szekér nem ropogott; csak zörge már.
’S én főmet ismét felvetettem.
Megtágúlt a’ Bardusz’ mellye,
’S megkönnyedt lélegzete.
Már elhalada a’ szekér észak felé.
De elhaló zörgése eggyik hegyről
Ált’-bolyongott a’ többire.
Bátrabb tekintetem az égre költ, és íme
A’ ragyogó ív – az Isten’ hídja
Midőn még Balamber és Bendegúcz uralkodtanak,
Tas ’s Arpád élt.
Mostan pedig, Atyánk, mostan csak árnya
Engesztelt szemöldeidnek –
Kifeszűle kelet felé.
Mint a’ gyöngyök, akként lepte-el
A’ felhők’ áldása a’ mező’ terméseit.
Mind a’ madár, mind a’ csorda
Vígan legele
*
regele em.
nedveiben.
A’ rettent embernem pedig
Új életre serkene-fel.
Én is, én is új életre serkenék!
Elővevém a’ lantot, ’s ezt dallám:
Nagy vagy te! és irgalmazó! kegyelmes
Fellegszéljelhajtó! mennyfelvídámító!
Ime amott füstölög a’ megcsapott liget.
De te megkímélted az embert.
Napod elrejtezett vala, ’s megint
Ragyog esti tűzsugáraiban.
Végső csillamlása
Arannyal festi-be
Háladattal zengő lantomat.