Szunnyadozám, ’s a’ szent Cytheréa megálla fejemnél,
’S a’ kis Erószt, rózsás ujjakkal fogva vezérlé
(A’ ki – oh, a’ jámbort! – csak földre tekintgete), ’s így szóllt:
Vedd fiamat, kedves Pásztor, ’s dalaidra tanítgassd!
Ezt mondá, ’s eltűnt. Én ostoba, dallani kezdém
Énekimet, hogy Pán mint lelte-fel a’ furulyát, és
Pallász a’ sípot, lantját Mercúriusz, a’ szép-
Zengzésű cytherát Admétnak pásztora, Apollon.
Nem tetszék leczkém, ’s ő kezdte dalolni szerelmeit,
Égiekét és földiekét, ’s lator anyja’ csudájit.
’S a’ mikre én akarám Érószt oktatni, kiestek
Elmémből, de az ő leczkéji beléje tapadtak.