Azon Tündérek’ végigláthatatlan
Legiója köztt, a’ mellyet Júpiter,
Hogy a’ halandók’ terhes él’teket
Szelíd kezekkel édesítenék,
Kedvezve, mint mindenkor, alkotott volt,
Setét alakkal feltűnt Hypnusz is,
A’ gondfeloldó, bánatoszlató.
Mint illek én e’ gyászos arczulattal
Testvéreimnek színes sergeikbe?
Mint lépjek így az Ámor’ társainak,
A’ Vígaságok’, Tréfák’, Húnyorok’
Ezer kecsekkel ékes Gyűléseikbe?
Talán hogy a’ kiről insége’ sullyát
Elhengerítem, a’ kit a’ Feledség’
Szelíd kelyhéből ittatok, reám
Viszont hűséggel fog tekinteni;
Talán hogy a’ megfáradott, kit új
Munkára edzek ismét, esdekelve
Néz majd utánam, és szeretni fog.
De a’ ki meg nem fárad, a’ ki bút
’S gondot nem ismér, a’ kinek legédesbb
Órájit félbe szaggatom, miként
Tekintsen engem az? Bús Végezet!
Ekként panaszlá bánatát az Alvás.
De a’ Tündérek’ és halandók’ atyja,
Ő, a’ hatalmas, a’ jó Júpiter,
Ekként felelt őnéki: Bánatod
Béketlenségnek vétkes szűleménye.
Te nem maradtál kecstelen’, ’s komor
Képeddel is majd téged fog leginkább
Minden szeretni társaid felett.
Ne véld, hogy a’ Játékok’ és Öröm’
Unatkozást nem szűlnek. Oh, azok
Korántabb hoznak fáradást ’s csömört
Mint a’ baj’ és gondok’ minden csoportjai.
Azonban én nem hagylak téged is
Vígságok nélkűl. Ime, fogd e’ türköt,
’S belőle hintsed édes mákodat.
’S legkedvesbb bájolójok embereimnek
Te léssz ezentúl, ’s mind boldogtalan
Mind boldog értted nyújtja karjait.
Ebben az Álmok’ tarka sergeik űlnek;
A’ Kedvet, a’ Vígságot, a’ Reményt
Testvéreid, a’ szép Grátziák, szedék
Varázs kezekkel a’ menny’ völgyein.
Az aether’ cseppje, melly rajtok ragyog,
Mind azzal, a’ kit boldogítani
Akarsz, önn szíve’ kívánságait
Elrészegítve fogja kóstoltatni.
És minthogy őket a’ mi halhatatlan
Borunkkal meghintette Cypriszünk,
A’ melly örömre tőle gyúladoznak,
Az édesebb lesz sokkal, ’s titkosabb
Mint a’ mit a’ szűk-értékű Valóság
E’ földön nyújthat. Kívánkozva fognak
A’ legtömöttebb Vígadások közzűl
Karjaidba vágyni. Téged Éneklőjik
Tisztelni fognak Hymnuszaikkal, és
Legszebb dalaikba bájodat lehellik.
Még a’ szemérmes, félénk lyányka is
Csak téged óhajtand, ’s szemhéjain
Fogsz függni, boldog Isten, ’s – boldogító!
Örömre változék-el a’ panasz;
’S a’ Cháriszok’ legszebbje, Pasithea,
Kit minden óhajtott, mátkája lőn.