Kit illet az első
Tisztelet ’s dicsőség
A’ szent Istennék között?
Nem perlek senkivel,
Hanem azt magam
A’ nagy Jupiter’
Örökké-változó,
Új ’s mindenkor új
Szép gyermekének,
Keble’ kedves gyermekének,
A’ Phantasiának adom.
Mert ez az Isten
Mindeggyik szeszét
Mellyet önnmagának,
És csak önnmagának,
Tarta külömben,
Ím e’ kedvesének
Szabadon hagyá;
’S örűl magában
A’ kis bohón.
Rózsapárta alá
Rejti-el ollykor szép haját,
’S liliomszárt vész kezébe,
’S a’ völgyekre tér,
’S parancsol a’ lepéknek,
’S méhajakokkal
Szürcsöli a’ virágokról
A’ gyengédtáplálatú
Harmat’ cseppjeit.
Most szélnek-eresztett
Barna hajakkal,
Borúlt-alakú képpel
Járdall a’ szeleknek
Fuvallatiban
Szirtfalak körűl,
’S ezerszínűleg,
Mint a’ Reggel és az Est,
’S más ’s mindenkoron más,
Mint a’ Holdnak arcza,
Látatja magát.
Áldjuk atyánkat,
Azt a’ jót, azt a’ nagyot,
A’ megvénhedettet!
Áldjuk eggyesűlve!
A’ ki halandó
Emberinek
Eggy illyen ékes,
Illy hervadhatatlan
Szép társat ada!
Mert csak mihozzánk
Csatolta mennyei
Lánczokkal őtet,
’S meghagyta néki
Hogy bajainkban
És örömeink között
A’ hív barátné
Minket el ne hagyjon.
A’ sokmagzatú
Élő Földnek
Minden egyéb
Szenvedő szüleményei
A’ pillantati
Szűk életnek
Sötét örömeiben
Bús szenvedéseiben
Falnak, őgyelegnek,
’S a’ Szükségnek
Terhes igája alatt
Leroskadoznak.
De ő mihozzánk
Legűgyesebb
Elkényezett leányát
Adá vígasztalásúl!
Örűljetek neki,
’S tartsátok a’ szerént
Mint Szeretőtöket;
’S hagyjátok őneki
A’ Gazdasszonyi
Tisztet ’s elsőséget
Házaitokban.
’S az a’ duzmadt
Mostoha B ö l c s e s é g
A’ gyenge lelkecskét
Bár próbálja bántani!
De ismerem én
Öregebb testvérét is,
Az érettebbet,
Az én csendesebb
Hív ’s jó társamat.
Oh, hogy tőlem az
Csak az élet’ végső fényével
Térjen hátra,
A’ kedves ösztönöző,
Vígasztaló, R e m é n y !