Verseghy Ferenc művei
Elektronikus kritikai kiadás

E’ Zsoltár a’ jó erkölcsöt és jámborságot úgy ajánlya, mint az igaz boldogságnak kútfejét. Szerzője ösmeretlen. Szent Basilius a’ Zsoltárok’ rövid előszavának nevezi: proemium breve Psalmorum.

Az 1. versben a’ bűnösöknek úttya, úgyszinte a’ jámboroké is, Zsidó idiotismus, avvagy szójárás, melly a’ Magyarban is, legalább a’ religyióbéli dolgokrúl, járatos és mindenütt ösmeretes, az életnek, vagy gondolkozásnak módgya, ’s magunknak jó vagy rossz viselése helyett. Ülni a’ gúnyolóknak, a’ szent dolgokbúl csúfot űzőknek székénn annyi, mint velek társalkodni, szövetkezni. Így olvassuk a’ 25. Zsolt. 4. vben is: nem ülök én a’ hiú embereknek gyülekezetében: olly annyira nem mulatok velek, hogy nállok le sem ülök. A’ járni, állani, és ülni ígék a’ társalkodásnak egész környékét kifejezik.

A’ 4. versben a’ polyvátúl kölcsönzött hasonlatosság nagyon kedves a’ Zsidó Poétáknál, mikor a’ gonoszok’ szerencséjének sebes változását, ’s a’ világi javaknak múlékonyságát rajzollyák. Ollyanok legyenek, mint a’ szél előtt a’ polyva. (34. Zsolt. 5. v.) Ollyanok lesznek mint a’ polyva, mellyet a forgószél a’ szérőrűl elragad. (Ozeás 13. R. 3. v.) Itt e’ hasonlatosság általellenébe tetetvén a’ mindenkor zöldellő gyümölcsfának, felségesen érzékenyítő erőre jut.

Az 5. versben csak a’ jó embereknek ítéletérűl van a’ szó, mellyrűl a’ szent Író a’ 6. versben az Istennek ítéletére emelkedik.

Egynehány meghódított népek és fejedelmek fel akarnak lázúlni az Israelíták’ Királlya ellen, hogy uraságátúl megmenekedgyenek. De ügyekezetek foganatlan lessz, mivel e’ Királyt az Isten maga választotta, megigérvén neki, hogy ellenségeinn győzedelmeskedik. A’ pártütők tehát megintetnek, hogy e’ haszontalan ügyekezettűl elállyanak. Igen hihető, hogy itt a’ betű szerint való értelemben Dávidrúl van a’ szó. Sion’ hegyénn lakott ő, hol az ő üdejében az Istennek Királyi széke is, a’ frígy’ szekrénnye tündöklött. (A’ Király. 2. Könyv. 6. és 7. Részeiben.) Őtet rendelte helytartójának, Israel’ Királlyának e’ hegyenn az Isten. (A’ Király. 1. Könyv. 16. Rész.) Őneki voltak legtöbb ellenségei, kikenn az Isten segítségével mindnyájokonn győzedelmeskedett. (A’ Király. 2. K. 8. és 10. Rész.) Hogy e’ Zsoltár titkos értelemben Krisztusrúl szóll, az Apost. Cselek. 4. R. 25. v. és 13. R. 33. v. és Szent Pálnak a’ Zsid. írtt Level. 1. R. 5. v. tudva van.

A’ 2. versben: Az Úr és Kentye ellen. Legfőbb Királlya az Israelitáknak Jehovah volt: (Moyses 2. Könyv. 19. R. 4–6. vv. és 5. K. 32. R. 8–12 vv.) mert az Isten nekik nem csak religyiobéli, hanem polgári törvényeket is adott, mellyeknek tellyesítését megfogadván a’ nép, úgy hódolt az Istennek, mint Királlyának. (Moys. 2. K. 24. R. 7. v. és 5. K. 19. R. és Josue 8. R. 30. és köv. vv.) E’ törvények által tehát a’ Zsidó népenn maga országlott az Isten, és így Israelnek országa az Istennek országa volt, melly az újabb üdőkben Theocratiának neveztetett. (Krónik. 1. K. 28. R. 5. v.)

Mivel az Isten Israel’ országában legfőbb Király volt, mind azok, a’ kik nevében Israelenn uralkodtak, az Istennek helytartói, és így csak Alkirályok voltak. De [85, 285a] nem is volt hatalmokban, az országlásnak módgyát és a’ törvényeket megváltoztatni, mellyeknek nem urai, hanem csak végrehajtói voltak. (A’ Király. 1. K. 13–15 vv. és 3. K. 2. R. 1–4. vv.) Innen történt, hogy Sámuel próféta Sault és Dávidot az Isten’ nevében választotta és szentelte a’ nép’ kormányzóinak, és Jehovah’ helytartóinak. (A’ Király. 1. K. 10. R. 17. és köv vv. és 16. R. 1. és köv. vv.) A’ Királynak felszentelése pedig olajjal való kenés által ment végbe: ez az oka, hogy az Úr’ Kentyének neveztetett. (A’ Király. 1. K. 24. R. 7. v. A’ 88. Zsolt. 21. v.)

Az országlásnak e’ módgyábúl származott a’ Zsidó nyelvnek ama’ különös repte és ünnepi méltósága, valahányszor a’ Királyrúl szó történt. Jehovának királyi székénn ült ő, mivel helytartója, a’ legfőbb Királynak személyviselője volt; (Krónik. 1. K. 28. R. 5. v.) ’s a’ Királynak ellenségei az Istennek ellenségei voltak egyszersmind, mivel ennek nevében országlott. Innen van, hogy e’ második Zsoltárban is Jehovah és az ő helytartója együtt vannak: az Úr és Kentye ellen.

A’ 3. versben a’ Szent Író a’ lázúló Királyokot beszéllteti.

A’ 4. versben ama’ merész kép, melly a’ láthatatlan mennyei Királyt nevetni és gúnyolni rajzollya, arra való, hogy a’ lázúlók’ ügyekezetének foganatlanságát érezhetőbbnek tegye.

Az 5. versben a’ Szent Író az Istent magát beszéllteti, röviden ugyan, de annál hathatósabban: mennydörgéssel tudni illik, és villámlással, ammint méltóságához illik. A’ mennydörgés a’ Zsidóknál a’ haragra gerjedtt Isten’ szavának a’ jelképe; a’ villanás pedig égő lehelletének neveztetik, melly ajaki közűl kitör. (A’ 17. Zsolt. 8–16. vv.)

A’ 7. versben: Fiam vagy te, ma szültelek. A’ Zsidó nyelvben a’ Királyok az Isten’ Fiainak neveztetnek. E’ nevet viselik a’ földi Bírók is. (A’ 81. Zsolt. 1. és 6. vv.) A’ leghatalmasabb Fejedelmek még az Isten’ első szülöttinek is mondatnak, mint Dávid a’ 88. Zsolt. 21. 27. 28. vv., melly nevezethez magyarázás gyanánt oda függesztetik e’ kifejezés: ki a’ földnek’ Királlyait felhaladgya; excelsum prae regibus terrae. Isten’ fiának neveztetik Salamon is a’ Király. 2. K. 7. R. 14. v. – Ma szültelek; a’ koronázás’ napjánn tudni illik, mikor helytartómnak tettelek.

A’ 8. versben: Birtokod a’ föld’ környéke lessz. A’ 88. Zsolt. 25. v. azt igéri Dávidnak az Isten, hogy kezét a’ tengerig terjeszti, jobbját pedig a’ folyókig. Israelnek országa tudni illik, a’ 71. Zsolt. 8. v. szerint, eggyfelűl Eufratesig, másfelűl pedig a’ földközi tengerig nyúlt.

A’ 11. versben félelemmel, rettegéssel. A’ napkeleti Királyoknak vazallussai és szolgái azzal mutatták meg hódolásokot, hogy arczaikra borúltak előtte, azutánn pedig trónussa körűl megállván, parancsolatit várták.

A’ 12. versben: Tisztellyétek Fiát. A’ Síriai textus szerint a’ Zsidó is így szóll: csókollyátok meg fiát: mert a’ napkeletieknél a’ csók a’ hódolásnak jele, ’s a’ hűségnek, engedelmességnek és tiszteletnek szinte záloga volt. A’ hódoló tudni illik vagy saját kezét csókolta meg, vagy a’ Királynak térgyénn fekvő köntöst.

1. Dávid’ Zsoltára, mikor Absolon fia elől megszaladt.

Panaszolkodik elejénte Dávid, hogy sok ellenségei vannak, és hogy nagy veszedelemben forog. Majd azutánn az Istenhez bizodalomra gerjed, melly bátorságát és belső nyugodalmát helyre állíttya. Végre az Istentűl áldást kér népére.

A’ 4. versben: Felmagasztalod fejemet. E’ tropus annyi a’ Zsidóban, mint valakit méltóságra emelni: mert illyenkor örömre gerjed az ember, és fejét felemeli, még a’ lenyomott viszontag és a’ szomorú lesütött fővel jár. Hasonló tropust találunk Sírák. 11. Rész. 1. v. és Moyses 1. K. 40. R. 13. v.

A’ 8. versben a’ sine causa helyett már szent Hierónimus is imígy fordította e’ mondást: Percussisti maxillam hostium meorum.

Dávid a’ pártütésnek Abszalonhoz állott Naggyait inti, hogy rágalmazásaikkal felhagyván, urasága alá visszatérjenek. Megbizonyíttya egyszersmind az Istenben való bizodalmát is, kinek kegyelme és oltalma minden földi javakot felmúl.

Készítésének alkalmatossága a’ 3. Zsoltárnál fel van jegyezve.

E’ Zsoltárt Dávid nagy szorongatási között készitette, mikor hazug és vérengző ellenségitűl nyomatott: de akkorë, mikor az üldöző Saul előtt, vagy akkor, midőn Abszalom előtt megfutamodott? nem bizonyos.^*

Megegyeznek majd mindnyájan a’ Tudósok abban hogy Dávid a’ szerzője, de melly alkalmatossággal? azt meghatározni nehéz. Akkore,^* mikor ellenségei közelgető veszedelménn örvendeztek? vagy mikor a’ harczban kapott sebébűl gyógyúlni kezdett? vagy a’ lelki furdalásokbúl származott nyavalyájának alkalmatosságával? vagy pedig mikor a’ házasságtörésbűl lett magzattyát a’ haláltúl féltette?^*

Dávid az Istenben, úgymint az embereknek igaz bírójában bízik, mikor neki jó baráttyai azt javasollyák, hogy magányos hegyek közé rejtekbe költözzön. E’ Zsoltár amaz üdőkbe tartozik, mikor ellenségei Saul’ udvarában élete utánn kezdettek incselkedni.

Panaszkodván, hogy a’ jámboroknak száma fogy, a’ kétszínű hízelkedőköt és kérkedőköt lerajzollya. Az Úr a’ gonoszok ellen oltalmába veszi a’ szenvedőköt. Ha Dávid e’ Zsoltárnak a’ szerzője, Saulnak gonosz udvarnokait rajzollya le, ammint Sámuel’ halála utánn, vagy akkor voltak, mikor Doeg, ki a’ Papokot lemészároltatta, az uralkodó felekezetnek fővezére volt.

5. v. A’ rágalmazók és gyalázók szós nyelveikkel mind lenyomják azokot, kik úttyokban vannak, ’s még elámított uraikonn is uralkodnak.

6. v. A’ kit szinte csak eggy lehellettel elfúnak, semmivé tesznek.

7. v. Az Úrnak szavai, mellyekkel oltalmát ígéri. – A’ föld’ gyomrában is találni némellykor minden salaktúl tiszta érczeket.

8. v. A’ Zsidóban: Tu, Jehovah, custodies eos az előbbeni versben álló sermones többes számú névre czéloz, melly utánn a’ másik mondásban rideg számú névpótló következik: servabis quemque.

9. v. Ez Doegra nagyon illik. Mihelyt ő Saul’ udvarában hatalmas polczra jutott, a’ hozzá hasonló rossz és istentelen emberek körűlötte azonnal öszvecsűdűltek.

Dávid megpanaszolván szenvedéseit, segedelmet kér az Istentűl ellenségei ellen, ’s könyörgésének meghallgatását bizodalommal várja. E’ Zsoltárt, hihető, akkor szerzette Dávid, mikor Saultúl üldöztetett.

A’ szent Poéta az akkoriaknak gonosz állításait és erkölcstelenségeit panaszolván, azokot, kik a’ népet lenyomták, a’ büntető Istennek ostorival fenyegeti, a’ lenyomott népnek pedig szabadúlást igér. E’ Zsoltár a’ hetvenkettedikkel majdnem szórúl szóra megeggyez.

Dávid e’ Zsoltárt, hihető, azon alkalmatosságra szerzette, mikor a’ frígynek szekrénnyét Obededom’ házábúl Sion’ hegyére eggy új sátor alá vitette. Király. 2. K. 6. R. 12. v. – Lerajzollya Ő ebben, minőknek kell a’ Papoknak és Levítáknak, sőt még a’ többi Israelitáknak is lenni, kik a’ frígynek szekrénnye körűl egyházi szolgálatokot tesznek, a’ népnek jussait mint bírók megválasztyák, vagy az isteni szolgálatban, mellyhez a’ jámbor élet kiváltkép tartozik, részesűlni kívánnak.

A’ személy, a’ ki e’ zsoltárban beszéll, nem Dávid, sem nem más Israelita, hanem a’ Messias, a’ Názárethi Jézus, ammint Szent Péter és Szent Pál Apostolok az Apost. Cselek. 2. R. 24–31. v. és 13. R. 35–37. nyilván megbizonyították.

Ártatlanságát bizonyítván Dávid, segedelmet kér hatalmas ellenségei ellen, ’s egyszersmind magát ama’ reménységgel vigasztallya, hogy e’ múlékony élet utánn az Isten’ színét megláttya, és boldog lessz. E’ Zsoltárnak mind homlokírása, mind foglalattya arra az üdőre mutat, mikor Saul Dávidot, mint ifiú vitézt üldözte, mivel felőlle abban a’ vélekedésben volt, hogy koronája utánn incselkedik. Király. I. Könyv. XXII. 8.

Nagyon hihető, hogy e’ Zsoltár két külömbféle műdarabbúl van öszvetéve, mellyeknek eggyike a’ Teremtőnek felségét a’ csillagos égnek tekíntetébűl következteti és magosztallya, a’ másika pedig az isteni törvénynek szentségét és jóságát dücsőíti. A’ csillagos ég tudni illik felettünk, bennünk pedig az erkölcsi törvény, két legfelségesebb és álmélkodásra legméltóbb munkája az Istennek, mellyek ezen öszvetett Zsoltárokban érdemek szerint szépen és felségesen rajzoltatnak.

I.

II.

Dávid, noha fiának pártütése miatt mind Királyi széke, mind élete veszedelemben forgott, bizodalmát mindazáltal még is el nem vesztette. Megemlékezvén az Istennek jóvoltárúl, mellyel őtet e’ szempillantásig hűven megoltalmazta, új reménységre buzdúlt fel szíve, hogy ezen veszedelmében sem haggya el. E’ szép Zsoltár, mellyben az Isteni gondviselésre épített bizodalom elő terjesztetik, lehetetlen bizonnyára, hogy az érzékeny szívű embert a’ viszontagságokban, a’ bal esetekben, ’s az életnek akármelly rettenetes veszedelmeiben meg ne nyugosztallya, meg ne vígasztallya. Az istenfélő Keresztény melly férjfias állhatatossággal, melly derűltt elmével mondgya illyenkor Dávid utánn: ha a’ halálnak vászvölgyében járok is, nem félek semmi rossztúl, mivel velem vagy, Istenem! Irgalmad el nem hágy, még élek; házadban lessz örök lakásom!

A’ héber szót némellyek Didascalicumnak, Tanító Ódának fordíttyák a’ héber gyökérbűl, secundari, prosperari. I. Samuel. 18. v. 30. mellynek Pihel conjugatiója héber annyi, mint intelligere fecit; de mások általlyában csak éneknek, versnek nevezik. A’ tanító versnek neve nem látszik a’ 41. Zsoltárra illeni; melly foglalattyára nézve inkább lyrico-elegiacum, avvagy lantos siralom, mint didascalicum.

Ama’ Levíták közé, kikre Dávid a’ nyilvánvaló Isteni szolgálatnál Szion’ hegyénn a’ szent énekeket bízta (I. Kronika. VI. 31. és köv.] Kórénak vagy Korachnak maradékai is tartoznak. (I. Kron. IX. 19. 31.) Többen közűllök a’ Poézisban jelesebbek lévén, egynehány Zsoltárt írtak, úgymint a’ 41. 43. 44. 45. 46. 47. 48. 49. 83. 84. 86. 87. mellyek magokot a’ gondolatoknak felsége, a’ nyelvnek repte, és az érzékenységeknek elevensége által szembetűnőképen megkülömböztetik. Ezek közűl a’ 41dik a’ következendővel eredetiképen eggy egészet tett, ammint ezt mind a’ kettőnek foglalattya, beszédmódgyai, ’s több Zsidó kézírások bizonyíttyák, mellyekben eggy Zsoltárban öszvefüggesztve vannak.

Nagyon hihető, hogy e’ Zsoltár akkor íratott, mikor Dávid Abszalom elől magát elrejtvén, valamelly fő ünnepnél jelen nem lehetett, mellyre a’ Zsidó férjfiak mindenünnen Jerusalembe költöztek, hogy Szion’ hegyénn a’ frígynek szekrénnye előtt az Istent megtisztellyék. (Moys. 2. Könyv. 34. Rész. 23. és 24. v. és 5. Könyv. 16. R. 16. v.) Az istenfélő Király, ki a’ religyióért olly különösen buzgott, nagyon epekedhetett bizonnyára, hogy ezen Isteni szolgálatnál meg nem jelenhetett. Ez adott a’ Korachitáknak vagy közűllök valamellyiknek alkalmatosságot arra, hogy e’ Zsoltárt írja; melly azutánn vagy azonn ünnepnél, vagy üdővel e’ szerncsétlen esetnek emlékezetére, és általlyában a’ végbűl is nyilván énekeltetett, hogy a’ népet istenes érzeményekre gerjessze.

A’ Szerző e’ Zsoltárban, nemn annyira saját mint inkább Dávid’ nevében, jelesen rajzollya az Istenhez való szíves kívánkozást, mellyel az Istent Szion’ hegyénn tisztelni ohajtotta. A’ szelíd átmenetelek a’ fájdalombúl és esdeklésbűl a’ szívnyugtató vígasztalásra az érzékeny szívet hathatósan megérdeklik, és ama’ mély Isteni tisztelet, és a’ Religyióhoz való ragaszkodás, mely e’ Zsoltárban uralkodik, ezt bizonnyára a’ legjelesebb Zsidó költemények közé helyezteti.

E’ Zsoltárnak themája utólsó versében foglaltatik, és abbúl áll, hogy a’ mulandó szerencsébűl, a’ világi javakbúl, jámborság és jó erkölcs nélkűl, nem állhat a’ valóságos boldogság. Fontossága e’ tanító műdarabnak arra birta a’ Szerzőt, hogy a’ 2. verstűl fogva az 5ig ünnepi bemenetelet tegyen elejébe. Azutánn a’ 6–20. versig a’ világi hatalomnak és kincseknek mulandóságát rajzollya; végtére pedig a’ 21. versben csak az erkölcsöt állíttya valóságos jónak, melly utánn az ember méltán esdeklik. (Máthé V. 19. 20. Lukács XII. 15–21.)