Dávid, noha fiának pártütése miatt mind Királyi széke, mind élete veszedelemben forgott, bizodalmát mindazáltal még is el nem vesztette. Megemlékezvén az Istennek jóvoltárúl, mellyel őtet e’ szempillantásig hűven megoltalmazta, új reménységre buzdúlt fel szíve, hogy ezen veszedelmében sem haggya el. E’ szép Zsoltár, mellyben az Isteni gondviselésre épített bizodalom elő terjesztetik, lehetetlen bizonnyára, hogy az érzékeny szívű embert a’ viszontagságokban, a’ bal esetekben, ’s az életnek akármelly rettenetes veszedelmeiben meg ne nyugosztallya, meg ne vígasztallya. Az istenfélő Keresztény melly férjfias állhatatossággal, melly derűltt elmével mondgya illyenkor Dávid utánn: ha a’ halálnak vászvölgyében járok is, nem félek semmi rossztúl, mivel velem vagy, Istenem! Irgalmad el nem hágy, még élek; házadban lessz örök lakásom!
1. Az Úr a’ pásztorom;
nem érhet engem’ semminémű inség.
2. Sarnyas legeltetőkönn jártat;
csendes vizekhez útasít.
3. Így felderítvén lankadtt lelkemet,
a’ szent igazság’ úttyainn visz
dücső nevének kedvéért.
4. Ha a’ halálnak vászvölgyében járok is,
nem félek semmi rossztúl,
mivel velem vagy.
Vessződ és gyámbotod
megvígasztalnak engemet.
5. Meg is vendéglesz asztalodnál
láttára üldözőimnek.
Olajjal elborítod fejemet;
’s ivó edényem megtelik.
6. Irgalmad el nem hágy, még élek.
Az Úr’ házában lessz örök lakásom.