Farsangi alak járúl hozzád,
Barátom, fogd e’ parolát.
Te őtet, úgy e, nem ismered?
Pedig ő neked jó embered.
’S ha érzed e’ hív kézszorítást,
Helyébe, tudom, nem kivánsz mást.
Orczám, úgy a’ hogy látod, viaszk,
De én magam eggy új Hans-Sachs.
Csizmákat, mint ő, még nem varrtam,
De verset halmokkal faragtam,
’S tám nem rosszabbakat mint ő,
Mikor a’ jó kedv rám néha jő.
Csak hogy engem versre édes tűz,
’S a’ szárnyas Isten’ kis nyila űz.
Őt inkább az a’ kegyelem,
Melly a’ Suszterektől nem idegen;
Melly világítja a’ Jacob Böhméket,
Látni angyalkákat ’s ördögcséket:
Őt gyúlaszták vastag Postillák:
Engem piros-pozsgás Fringillák.
Van nékem is eggy Postillám,
De meg nevét nem mondom ám.
Mikor elhamvadzik tüzem,
’S haszontalan töröm az eszem’,
Körmöm’ haszontalan’ rágcsálom,
’S ki belőle a’ rímet még sem vájom,
Előveszem kis könyvemet,
’S mingyárt fellelem rímemet.
A’ verset nagy halommal szórom,
Pedig sem ráspolyom sem srófom.
Derék könyv! jobb mint Smetius!
Nem tudott annyit Horátius,
Ő, a’ ki öltözve fényességbe,
Úgy ment-fel, mint hattyú, az égbe.
’S mit is akartam mondani?
Úgy – hogy más alakba szállani
Okos emberhez nem illetlen.
Ember nem lehet az szüntelen.
Illyet magok a’ nagy Istenek
Igen is gyakorta miveltenek.
Ki szép bikává változott,
’S a’ tengeren eggy lyányt álthozott;
Ki galambbá vált, ki giliczévé,
Ki farkassá, ki rút tevévé,
Csak hogy czéljához elérjen,
És keresett jutalmat végyen.
Én egyebet nem keresek,
Mint hogy víggá tehesselek.
Ruhád miatt te nem mégy bálba:
Engem betegség vága az ágyba.
Így a farsang’ jó napjaiban
Mind a’ kettőnknek része van.
Hallád te hírét Jupiternek?
Az atyja volt az első embernek,
’S úgy osztán a’ többinek is.
Van eggy könyv Homérusnak hívják,
Az úgy mondja, hogy ez a’ buják
Ada új lakókat az égnek is;
’S azért őt ekként titulázza:
Istenek’ és halandók’ atyja.
E’ fajtalan Isten eggyszer
Látni akarta volt, hogy az ember
Ez árnyék földön mit csinál;
’S mint hajdan a’ jó Mátyás Király,
Elfedve uralkodó méltoságát,
Ál névvel béjárá országát,
Merkúriusnak eggyet int,
Találjon eggy kis csinyt megint,
Hogy az ő szerelmes házas társa
Elillantásokat meg ne lássa.
Merkúr az illyenre magát
Nem kéreté sokat, tehát
Felséges atyám ’s királyom, mond,
Ez a’ te fiadnak nem nagy gond.
Felséged várja kis békével,
Merkúr mindent felér eszével.
Már itt van, ’s vállán eggy csomót hoz,
’S így szóll a’ mennyei királyhoz:
Öltse csak magára Felséged
E’ megkopott kék köpenyeget;
Vonja-fel e’ málybőr csizmát;
Itt e’ nadrág is, ’s e’ nádpálczát
Markolja jobbik kezébe,
’S e’ sinkót nyomja-be fejébe.
Én e’ gubát vetem magamra,
’S szőrös bocskorkát fűzök lábamra.
Uram így szegény legény nemes embör,
Jó magam pediglen tót sühödör.
Júnó asszony néz az ablakon,
’S látja őket menni az udvaron.
’S ők az egek’ királynéjának
Nagy mélyen főt és térdet hajtnak.
Hé Sára, e’ két idegen
Tőlem talán éhen megyen.
Menj, tudakozzd Mihály Mestert,
Jól tartotta e e’ két embert.
A’ Kulcsár nyisson komorát,
Ne szánjon kenyeret szalonát.
De míg a’ Királyné beszéll,
A’ két embert elhordta a’ szél.
Szépen kiérének a’ várból,
’S a’ csintalan ficzkó így szóll:
Gazd’ Uram, ne nyissak e lyukat?
Mert Kóly ide még jó falat;
Kóly, a’ világnak közepe!
Legjobb lesz itten szállani-le.
Te lássd, jó szolga, mond’ az Úr.
’S az az ég’ boltján eggy lyukat fúr;
A’ lyuk naggyá lesz hirtelen’,
’S a’ két útas a’ földön terem.
Merkúr rosszúl furta a’ lyukat,
’S az ég’ boltja nem jól szakadt.
Acsád ’s Adony köztt estek földre
Eggy puszta sűrű nyírligetbe.
Sehol nem látszott semmi ház,
Az ég setétült, zúzmaráz
Fagylalta-öszve ruhájokat,
Szakálokat és bajuszokat,
Itt, mond’ a’ szolga a’ gazdájának
Megadjuk árát a’ tréfának.
Csak boldog, a’ ki otthon ül,
’S azsagja mellett kuczikban fűl.
Ej, mond Kroníon, kis veszélybe’
Illik e esni legott kétségbe?
’S messzére eggy rosz viskót meglátnak,
’S útasaink szemet szát tátnak.
Merkúr duzzog: Lesz éjszakánk!
Eggy szelet rozs-kenyér egész vacsoránk!
Bohó, mond Zeüsz, az illy viskóba’
Drágább gyémánt van hébe-hóba,
Mint a’ millyennel nőm dicsekszik,
Ha szépségétől elrészegszik.
’S eggy nyolczvan esztendős gyémánt,
Kin a’ nagy kor sok ránczot hányt,
Elébe jő a’ két embernek,
’S eggy Hozta-Istent mond Jupiternek.
Merkúr kaczag ’s bosszankodik.
Ked csak maga van, kérdezik. –
Uram őkeme itt lesz nem sokára. –
Adna Ked szállást éjszakára? –
Szívesen, édes Uraim,
De nincs mivel szolgáljak semmim.
Sürög forog a’ jó Öreg,
’S a’ tűzhöz széket ad nekiek,
’S kifordúl, ’s hozzá lát dolgához.
’S Zeüsz ígyen szóll légér fijához:
Szép, szép az ég: de e’ kis ház,
Ámbár falán vagyon csak máz:
’S ámbátor azt a’ szükség lakja,
Sem nektárja nincs, sem arakja,
Kávét, puncsot soha nem lát,
Mire szát sok Isten ’s ember tát,
Szebb volna mint az ég, ha velem
Az éjt itt töltné a’ Szerelem.
’S midőn az Isten ígyen szóll:
Rózsaillat terjed-el, ’s az ágy alól,
Szokott a’ gyemánt mellyen hálni,
Turbékolva eggy galamb sétál-ki,
’S addig teszi forgásait,
Addiglan űzi csókjait,
Hogy a’ két Isten jól értette,
Ezt a’ galambbal ki tétette.
’S legott a’ nyolczvan évű gyémánt,
Szép szűzzé válva bepillánt.
’S karján hoz eggy kis gyermeket,
Kit meztelen a’ ligetbe lelt.
Ki vala a’ gyermek, ’s mi lőn tovább,
Azt nem szükség talán beszéllnem.
Mint a’ mai bálban sok láb,
Elfáradék a’ rimelésben.
Nekünk ’s nekik kívánjunk hát
Csendes nyugalmas éjszakát.