Arany oszlopok vonuljanak-el
A’ pompás csarnok’ szépen elkerített
Tornácza körül, de kivált
Palotánk’ homlokfala
Ragyogjon messze, messze ki!
Olympia lát e győzedelmest?
Zeüsznek oltára lát e Pízában
Hű tisztelőt? Szürakúsza
Látja e eggyik alkotóját?
Mint kerűlhetné-ki Az,
Irigyet nem irígylő polgár-
ismerő
*<irígylő> A szövegben áthúzott szó helyett a sor végére írva.
Társai’ hála-hymnuszait?
E’ szép szerencse
Lőn tiéd is, Szosztratosznak
Boldogabb fija!
Veszélyeket nem mert erőnek
Sem szárazon győző vitéz,
Sem a’ kivájt hajók nem tapsolgatnak;
De a’ hős tetteket később kor sem felejti.
Agesiász, tiéd
Ama’ dicséret,
Mellyel Adrasztosznak igaz nyelve
Amfiaraoszt magasztalá, a’ Látót,
Mikor őtet a’ föld,
’S ragyogó paripájit, elnyelé.
Megrakva álltanak a’ máglyák
2Máglya; így nevezik a’ Bodnárok a’ magok dongájik’ rakás fájit. Innen máglya rogus.
A’ hét elhullottakért,
Akkor kiálta Thebának bástyájiról
Adrasztosz, a’ Talajonída:
„Ah! nem találom sergeim’ szemét,
A’ nemes Látót, a’ láncsák’ erős forgatóját!” –
Ily dicséret illeti
Énekem’ Szürakúszai hősét.
Lelkem sem irigységet nem ismer, sem haragot;
’S itt eskem néki nagy eskemet;
Azt úgy hagyja lantosának
A’ mézszavú kilencz leány.
Elő, Fintisz! fogd-be nékem
Erős-inú öszvéreidet,
Hogy a’ róna-úton
Szállhassak, fel, a’ törzsöknemhez;
hős
*a’ törzsöknemhez A két szó közötti jel mutatja a sorvégi betoldás helyét.
Mert szárnyalló futóid
Ismérik a’ fénynek útját.
Hiszen ők Olympiának
Díjait immár megnyerék.
A’ hümnosz’ kapujit
Nekem illenék megnyitni előttök.
De míg beszürkűledik
Meg kell még járni Pitanát,
A’ merre Eurótász csapongva tölti habjait.
Poszeidonnak ölelésiből
Szűlte ez, a’ mint mondják, Evadnét,
A’ violafürtökkel.
Titokban viselé méhében
A’ szűzleányi terhet.
Bételvén a’ holdak’ száma
Elküldé szolgaleányival
Aipütosznak, hogy a’ gyermeket nevelné;
Ki Alfeüsznak szélein
Arkadiában uralkodik népek felett.
Itt neveltetve a’ leány,
Apollonnak karjai között
Kóstolá legelébb
Az édes Afrodíté’ örömeit.
De bár rejtegeté,
Nem maradott az titokban gyámja előtt.
Elfojtá bosszús lelkében
Az öldöklő gyötrelmet,
’S Püthonba ment, hogy az Istent
Megkérdené a’ bús eset felől.
A’ leány leoldá bíbor-övét;
Kitette kezéből az ezüst korsót,
’S a’ sűrű berkek’ árnyaiban
Megszülte az eget-érző kisdedet.
Ennek aranyfürtös atyja pedig
Eleüthűját és a’ komor Moirákat
Segédre kiáltá.
’S legottan a’ legédesebb kínú
Anyafájdalmak között
Megszületék Iamosz.
Szenvedő szívvel
Hagyá a’ földön őtet anyja.
De eggy pár kékszemű sárkány,
Istenektől küldve, nevelgeté őt
A’ méhek’ nem ártalmas nedvével.
A’ Király pedig,
Megtérvén a’ sziklás Püthonból,
Mindent kérd az egész házban
Evadnénak kisdede felől,
Kit Apollon nemze, a’ mint mondotta.
„Az lészen első Jós
Minden halandók’ számában,
’S nagy neme nem hal-ki soha.”
Így mondá néki az Isten.
Felelnek azok, hogy ők
Nem láttak semmit, hogy semmit nem hallottak;
Pedig a’ gyermek már öt nap olta éle.
A’ legsűrűbb kákabokor köztt
Fekvék az elrejtve, gyönge testét
Beharmatozva violáknak bíbor-cseppjeitől.
’S ezért nevezte szülője
A’ halhatatlan névvel.
’S midőn az aranykoszorús
Ifjúság’ szép korát eléré,
Csillagos éjjel
Lépe-bé az Alfeüsz’ folyamába,
’S kérte nagyatyját, Poszeidont,
A’ messze-terjedett hatalmút,
És az istenek-alkotta Délosz’
Hatalmas-karu Nyillövőjét,
Hogy őt népeket-boldogító
Fénnyel dicsöítenék-meg.
Akkor harsogott isten-atyjának szózatja:
„Kelj-fel, fiam, kövessd a’ hívást,
A’ hol a’ nép gyűlést tart!”
’S elértek a’ felséges Kroníon’
Sziklás ormaiba,
’S itten neki az Isten
Megadta ígért kettős kincseit,
Hogy érthetné a’ halhatatlanok’
Nem hazug szózatjaikat.
’S ha majd az Alkídák legnemesbb sarjadzata,
Heraklesz, a’ merész-lelkü, eljövend,
’S nemzőjének tiszteletére
A’ népek’ nagy innepét,
És a’ küzdők’ szent rendtartásaikat,
Elrendelendi Zeüsznek oltára körül;
Akkor ő
Alkosson templomot a’ Jósolónak.
Ezolta ragyogó a’ Hellének között
Az Iamídák’ nagy nemzete;
Rényt gyakorolva
Járnak ők sík útjaikon,
’S szerencse követi a’ menéseket.
<a’>
*A névelő áthúzva a sorban, a sor végén törlésjel erősíti meg ezt.
Mindenike saját tettének
Fénye között csillog.
De az irígyek’ gáncsai
Azokat csípdellik leginkább
leginkább,
*A vessző tollal pótolva.
Kiknek szekereik mások előtt
Tizenkétszer röpűlte-körűl a’ nagy czélt
czélt;
*A pontosvessző tollal pótolva.
Kiknek a’ győzelem’ fényei
Szemérmes orczájikról tündöklenek.
De ha anyai öseid, Agesiász,
Küllenének halmain lakozva
Az Istenek’ követének hű áldozatokat nyujtottanak,
A’ küzdés intézőjének, a’ győzedel’ osztójának,
Ki szereti Arkádiát, a’ hősek szűlőjét:
Úgy ez, Szosztratosznak nagy fija,
Atyáddal, a’ hullámforgató Poszeidonnal,
Végre-hajtja, a’ mit fogadott.
Nyelvemen lebeg eggy szózat,
Mintha fény köszörűlte volna ki;
Hatalommal tolatom
Kiönteni a’ síp’ édes zengzetében.
Anyámnak Sztümfalisznak öse, a’ virágos Metope,
Ki a’ lovakat-űző Thébát szűlé,
Mellynek ízeletes vizét én iszom,
’S hümnosz-koszorúkat fűzök
A’ küzdésben híres férjfiaknak.
Ébresszd, Ainéjász, a’ dal’ édes társát,
Hogy elébb a’ Parthéniai Hérét énekeljék,
Azután pedig hirdessék-el,
Hogy a’ reánk ragasztott régi szennyet:
„Boeótiai sertés”
Tettek által törlöttük-le.
Te az ékes-fürtű Múzáknak
Követje vagy, kinek ajkairól
Édesen ömlik az ének.
Emlékezetessd őket, ne feledjék
Szürakúszát és Ortügiát,
Mellyet igaz kormánnyal ’s bölcs tanáccsal
Hiero igazgat;
Ő, a’ ki a’ bíbor-lábú Demeternek,
Ő, ki a’ Demeter’ leányának, a’ fejér lovakkal,
Ő, ki az Aitnai Zeüsznek
Szent innepeket ád.
Hirdették őtet az én
Édes-zengzetű énekeim.
Az ő boldogságát
Az időnek semmi hullámja
Ki ne dönthesse soha!
Nyájas kedvezéssel
Fogadja ő most Agesiásznak
Győzedelmi hümnoszát,
Midőn az honja’ vidékeiről,
A’ Sztümfaliszi kőfalak közzül,
Arkadiának legelőjéről,
Második honjába megérkezik.
Szerencsés hajó, melly a’ fergetegek’ éjében
Két vaskapcsában lelhet bátorságot!
Eggy kegyes Isten tégye neki
Sorsát csillogóvá!
Te pedig, tengereken-uralkodó Istenek’ Királya
Amfitrítának férje, ki arany orsókat perget,
Engedj nékik csendes mentet
A’ szirtek’, örvények’ vészei között!
De ápold énnekem is
Énekeim’ kedves virágait.