Égtem értted, ’s te szerettél,
Még én égek, nem te már;
Ah! te már meghidegedtél,
Szád szemed tagadja bár.
’S most itt magamba borúlva
Nevedet sohajtgatom,
Elbúsúlva, megfásúlva
Veszteségem’ siratom.
Elenyésztek életemnek
Tündér istenálmai.
De ne rettegj, mély sebemnek
Nem terhelnek vádjai.
Légy te boldog; könnyebbedve
Tűröm úgy majd estemet,
’S ezt sohajtom kevélykedve:
Minnyim engem szeretett.