Orpheus a’ tekenős lanton szelidítve gyötrelmeit,
Tégedet, édes nő, csak téged zenge magányos
Partjain, mikoron költ a’ nap, ’s a’ mikor elszállt.
Plútónak szomorú küszöbén, a’ Ténaruszi aknán,
És a’ bús ligeten, hol az éjborzalma sötétlik,
Béhata az árnyékok’ lakjokba, a’ durva Királyhoz,
Kit soha semmi panasz nem tud lágyítni segélyre.
A’ meghatott Erebusz’ mélyéből íme tolongnak
A’ kiaszott alakok ’s az elholtak’ bánatos árnyaik,
Mint mikor a’ madarak foltonként űlik-el a’ lázt,
Est szállván, vagy fergeteges vész ’s zápor az hegyről.
Nők, férjek, harczokban elhullt nagylelkű hősek’
Testjei, gyönge fiúk, szűz lyánzók, atyjok előtt már
Máglyájokra jutott, hamuvá-égett, színtelen ifjak.
Sőt a’ Vár maga is, ’s az Halál’ mély tömlöcze, ’s a’ kék
Kígyókkal hajokat felkontyolt Tartari lyányok
Bámulják szavait; nem ugat most Cerberusz a’ sok
Szájjal, ’s Ixíon kerekét elakasztja szelében.
Túl vala már minden bajain, ’s ím vissza-felé tér,
’S a’ megnyert Kedves közelíte a’ földi lebelhez,
Háta megett mindég; ezt hagyta Proserpina nékik;
A’ mikor hirtelenűl rossz ész szállotta-meg ifját,
Oh mi bocsánandó, ha ismerne bocsánatot Orcusz!
Vesztegel, és már már az üreg’ fényéhez elérvén,
Gyúladozásaival nem bírva, feledve tilalmát,
Hátra tekint, ’s elömölt tette, ah, a’ durva tyrannak
Alkuja szegve vagyon! ’s háromszor zenge az Avernusz.
’S az, Ki veszít engem? ki veszít-el tégedet? ugymond;
Melly fene düh! ádáz Párkáim vissza kiáltnak,
’S e’ habzó szemeket nehez álom zárja-be örökre!
Légy boldog! fogd gyenge kezem’, nem többe tiéjdet!
Engemet eggy iszonyú éj ránt-el hatalmasan innét.
Mondá, ’s mint mikoron a’ füst széllyt-oszlik az égben,
Eltűnt. Hasztalanúl akará megölelni szerettjét
Busúlt férje, haszontalanúl neki mondani holmit;
Őt többé meg nem látá, ’s a’ Csolnakos által-
Menni az elébe vetett fertőn nem hagyta megintlen.
Mint mikor a’ topoly’ árnya között a’ fülmile gyászol
Fészkéért, mellyből még pelyhes kisdedit a’ vad
Földmivelő kiszedé, végig-csattogja magányos
Éjjeleit gallyán, epedezve újítja siralmait
Szűntelenűl, ’s a’ tájt messzére eltölti keservvel.
Szívét meg nem hatá Hymen, nem Vénusz ezentúl.
Béjárá, ’s maga, az éjszaki sark’ vihar-űzte vidékit,
’S a’ zordon Tanaiszt, hol az új jég régi jeget lél,
’S Eurydicét zokogá, ’s Plútónak szidta tanácsát.
Cíconi nők, kiket ő kikerűle, az Istenek’ éjén,
Bacchusznak szilaj innepi köztt, ízekre szakaszták
’S szép tetemit magokon hegy völgy elszórva tekinték.
Márvány vállaiból kiszakadt feje az Oeagri Hebrusz’
Habjai köztt hömbörgött már, ’s a’ meghidegűlt nyelv
A’ leglármázobb őrvényben is Eurydicéjét;
’S Eurydicét zajgotta midőn bús lelke futamlott,
Eurydicét és Eurydicét sóhajtozik a’ völgy.