Csikós ’s gulyás nép clubbja, rossz vityilló,
Körűldünnyögve a’ szúnyogok’ ’s legyek’
Legiójitól, ’s a’ békák’ ezredétől!
Vesztekre a’ marhatartó jámboroknak
Ki tett, zsiványok’ fészke, jer, beszélld-el,
Ki tett e’ puszta helyre tégedet?
Te nem vagy a’ minek vágysz látszani;
Az Útazót nem vészed-fel kebledbe,
Bár álnokúl e’ czímet hordozod.
Négy megkopott fal, roskadásnak indult
Kürtőd, bogárteknőjű fedeled,
Játéka a’ nyári megdühűlt szeleknek,
Ez mind az, a’ miben kevélykedel.
’S melletted eggy gödör, melly rejtve tartja
Piros-pofájú szurtos csábítódat,
És e’ leásott vastag két bitó,
Hová vendégid a’ lovat kötik.
Bográcsod és e’ meghasadt fazék
Nagy számban nem hoz szállókat tenéked.
Gyanús előttök a’ czégér, ’s remegve
Futnak tovább, ’s készebbek kin tanyázni,
’S didergve várni a’ reggel érkezését,
Melly hosszú útjoknak végét hozza-fel.
De bezzeg a’ midőn borúl az ég,
A’ terhes fellegek csatára kelnek,
Villámlik, csattog, hull a’ menny’ nyila,
Nyargalnak a’ szelek, a’ zápor ömlik,
’S a’ puszta egyszerre nagy tenger leszen:
Oh, akkor elhagy a’ finnyáskodás.
Nem kérdünk akkor Farkast és Arany-Sast,
Nem a’ Vad-Embert és a’ Hét-Electort.
Jobb Numeró miatt nem zaklatgatjuk
A’ tévedt kulcsot nem lelő legényt,
*legyént Sajtóhiba, em.
’S hotel-garni gyanánt van szűk hajlékod.
Építgetés, nagy hívság van tebenned!
Hazánk most e’ kórságban nyavalyog,
Míg, ’s bár ne későn, csábúlása eloszland.
Ki boldog csendben élni vágy, szorítsa
Szűkebb korlátba szívét, ’s azt elérte.
Templom-magasságú márványfalak,
Trümeauk, parquétek, kristály-lüszterek,
Carrárai urnák, porczellán pagódok,
’S a’ túlvilágnak színesbb fájival
Bélelt nyugvásra-vonszó pamlagok –
Ti vagytok a’ boldogság czímere?
A’ boldogság tiközttetek lakik?
Eleink, még józanok, nem vágytanak
E’ balgatagságokra. Nekik a’ tőlgy,
És a’ vadon-termett barkócza ’s körtve,
Adott elég szép bútort, ’s a’ fenyő
Deszkázatot, ’s nem gyéren a’ tapasz.
Megfértek egy szobában, és ha sok
Vendégek érkezék, csak ponyva kelle,
Nem kárpitokkal bévont nyosszolya.
Csáté vala a’ fedél, ’s a’ ház’ falát
Megholt barátjaiknak czímerek,
’S nem papiros nem selymek ékesíték.
Fa-széken ’s lóczán űltek asztalokhoz;
Az étek ónban jött-fel, és cserépben.
’S e’ durva nép köztt kedv, nyájaskodás,
’S való barátság fogtanak lakást;
Most megvan a’ szín: nincs-meg a’ valóság.
Hány cabinétet látni most, hova,
Belépni nem mer patkós csizma. Van
Sok ollyan is, a’ mellynek pitvarában
Kapczát von a’ pantofli alatt nyögő
Vert gazda, vagy piszengve kin marad.
O Csárda, kedvesbb énnekem szugod,
Mint e’ bolondok’ czifra bábozási.
Te nappal, éjjel, sárosan, megázva,
’S bár jöjjek ollykor negyvened magammal,
Engem jó kedvvel véssz, mint eggy Királyt,
’S mint eggy Királyt, jó szívvel látsz magadnál.
Maradj békével e’ pusztán! Kemenczéd
Süssön még jobb czipót mint Kecskemét ád,
Pinczédbe folyjon Kőrösnek bora,
’S sok Útas nyúljon-el falad’ tövében.