Melly boldog óra tűnt-fel életemnek,
Midőn a’ két szép testvér’ karjain
Szökdelve jártam a’ rom dombjain,
’S hol a’ pataknál lengenyék teremnek.
Itt, lábainál imádott Kedvesemnek,
Elnyúltam a’ part’ bársony hantjain.
Dallott, ’s elfogva alakján ’s hangjain,
Megnyilt az ég szememnek és fülemnek.
Storazzi’ szép ajkán nem lebegének
Mennyeibb hangzások mint e’ bájos ének,
Mint e’ hajlékony rezgő lágy beszéd.
De bájosabb volt az, mellyel pirulva
A’ hold’ szelíd fényében, ’s rám simulva
Ezt nyögte az édes lyány: Tiéd! Tiéd!