Midőn a’ Hajnal elveri álmomat,
’S a’ fény orozva lebben rejtekembe,
Imádott kedves Kép, te tűnsz szemembe,
’S ah! gyúladni érzem régi lángomat.
Ez ő! ez ő! kiáltom, ’s csókomat
A’ Képnek hányom részegűlt hevembe’;
Így szóllott, így járt, így mozgott, ölembe
Így süllyedt elfogadván jobbomat.
’S most ezzel folynak, mint eggykor Vele,
A’ titkos édes boldog suttogások,
Vád, harcz, megbánás, új meg’ új alkvások.
’S midőn ezt űzöm, mint egykor Vele,
Kél a’ nap, ’s bélő a’ zsalunyiláson,
’S súgárival körűle glóriát von.