Csokonai Vitéz Mihály összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

Ah Nitze, ah már piroslik a’ Nyúgotonn a’ Nap. Imhól van azon Szempillantás, mellybenn el kell hagynod engemet. Menj, kedvesem. Oh Egek Székulumok^* az én Siralmim: az én boldogságim mindég Pertzetskék.

„Menj: a’^* tántz’ órája itt van:^* már, Nitze, késő estvét^* értünk: már a’ vígságos Sereg panaszkodni fog érted.

Ha a’ többi mind távol vanis, eggy Pásztor sem kérdezi őket: ha Nitze nem láttatik, minden keresi, hol van.”

Nitze.^* És egyedűl kell nékem mennem az én Tirzisemnélkűl?

Tirzis Szükséges^* óh kedves, ez a’ kegyetlen Ritegno, melly elrejti^* a’ mi Szerelmünket. Menj: már gyanús fog lenni a’ te késedelmed.

Nitze. Isten hozzád. Emlékezz meg a’ te Pásztornétskádról.

Tirzis. Ah, te enyím mégy el: de, valyonenyím fogsz é vissza jőni, ezt az Istenek tudják.

Nitze. Iszonyú félelem! Soha sem leszűnk sécurusok^* eggyik a’ másik felől,^* én Kintsem, ha most is^* azok nem vagyunk.

Tirzis. Ah, te akarod, hogy én ne féljek, és tudod, hogy én téged szeretlek.

Nitze.^* „Ha te nem látod az én egész Szívemet; ha te nem hiszed, hogy tiéd vagyok én; ki fog hinni az ő Kíntsének?

A’ te Gyanúdért én^* épenn^* nem haragszom, eggy kisded jegy^* ha én bennem találtatik, a’ melly ne légyen próbája hívségemnek.”

Tirzis. Látom a’ te^* egéssz Szívedet: hogy enyím vagy te. Szép Nitzé, esmérem: ezer probáimvagynak a’ te hívségedről: de (pur) – – – Megengedj. De (pur) – – –

Nitze. Magyarázd ki magadat.

Tirzis. ÓhEgek! Igen sok rivalisokattsinál nekem az a’ Szép Ábrázat. Én tudom per próbám, minő édes tumultusokat támaszt a’ Kebelbe tsakeggygyrálásais a’ te Szemfényeidnek. A’ hol te vagy, látom egyedűl a’ te Ortzádba függesztve minden tekíntetet: a’ hová fordúlok, én hallok beszéllni a’ te Szépségedről: minden pásztornak gondja és óhajtása, te vagy minden Nimfának^* irígysége és félelme: mindég van melletted,^* a’ ki sohajt^* érted, a’ ki néked ajánlja Szívét, a’ ki könyörög (pietá)ért. De ki tudná látni tsendesenn az ő Kintsekörűlmindég valami más új Leselkedőt?^* Ah, ha van, a’ ki azt tselekedheti, én nem vagyok az.

Nitze. Felette, o én Kedvesem,^* excédál (hidjnékem) a’ te Félelmed. Nitzenintsolly szép, mint az, a’ millyent^* te látsz. Nintsenek mindennek ő rá nézve Tirzis’ szemei. És ha szinte volnák is azok mindenekbe, eggy szeretett szerelmesre nézve, nem kellene displiceálni, hogy az ő hív Nimfája szeretetre méltó.

Tirzis. „Hogy minden te érted sóhajt, Szép Nitze, nékem az Contentumomra van: de másokért, ah Egek! rettegek,^* hogy te megtanúlsz sóhajtani.

Eggy szép Szív attól, a’ ki őtet imádja, tudom, hogy mindég nem óltalmazza meg magát: tudom, hogy gyakran megszerelmesedik, a’ ki szerelmesítni kíván.”

Nitze. Jól van: akármelly Törvényt az Ajakamnak,^* a’ Szememnek, a’ Gondolatomnak praescribálsz: lenni a’ te Tetszésid’^* hív végbevivőjének a’ kedvesebb tartozás fog lenni Nitzére nézve.

„Mit kérsz? mit óhajtasz? magyarázd ki magadat, ha engem szeretsz? én édes Kintsem, én egyedűl való Gondolatom.

Ha a’ Bálványt, a’ kit imádok, nem hagyom contentummal, nékem gyötrelemnek látszik maga a’ Gyönyörködés.”

Tirzis. Ah, ne többet, én Reményem, ah, ne piríts meg engem. Botsásd meg az én féltő balgatagságaimat. Én megérdemlem a’ te haragodat a’ szerelem’ excessusa miatt. Menj: vidd el^* már a’ vígadó gyülekezetnek a’ nagyobb ornamentumot.

Nitze. És mitsoda szívvel mehetek én, ezer kétségekbe fordítva, tudom, hogy hagyom az én Kintsemet.

Tirzis. Menj: Tsendes vagyok, Istenhozzád, én hiszek^* néked.

Nitze. Istenhozzádot mondasz nekem: akarod hogy én menjek eggy szempillantásba? és a’ kezemet nem ereszted? hiszel te nékem: gyalázod (usilod) a’ te balgatagságidat: esküszöl hogy tsendes vagy; és (pur) sohajtasz? magyarázd ki magadat végtére,^* meg kell é maradnom, vagy mennem?^* Szólj. Mit kívánsz?

Tirzis. Menj, de^* elébb mint elmennél: mondd^* nékem, ha^* engem szeretsz é?

Nitze. Ezerszer, én Kintsem, ha tenéked mondottam:^* én te érted meghalok. Miért kételkedsz újra?

Tirzis. „Kedves ajakak, arra emlékezem: de akarnám, hogy minden szempillantásba azt ujra replicálnátok.”^*

Nitze. Igenis, én Kintsem, egyedűl tiéd vagyok én.

Tirzis. Az Én bálványom egyedűl te vagy.^*

Nitze. „És akarván, én nem tudnám^* az én Tirzisemet elhagyni.”

Tirzis. „És tudván, én^* nem akarnám az én Nítzémet elhagyni.”^*

Nitze. Egyedűl azon Ábrázat az én Veszedelmem.

Tirzis. Egyedűl azon Szem lopja el nékem Szívemet.

Nitze. Tsak te érted – – –

Tirzis. Tsak te érted – – –

Nitze. Születtem én

Sóhajtani.

Tirzis. Születtem én

Polifém. Éj, hallgassatok már eggyszer, tsátsogó Nimfák! Ah, miért beszéllítek^* nékem minden Szempillantásba’,^* Kegyetlenek! az én Gyötrelmeímet?^* Mitsoda embertelen Gyönyörködéstek^* lehet már^* az én Kínzásombann? Galatéa az Atzis’ Szeretője:^* azt tudom: hallgassatok: De a’ gonosz az én Fájdalmimonn nem fog nevetni sokáig. Imhol ő. Óh Istenek! Azon Ábrázat úgy vonszon magához Engemet, hogy Én^* elfelejtem^* a’ Megbántást és a’^* Bosszúllást.^* –

^*1) ”Én Szívem Tebenned a’ Tsúfolás Villámokat, Szélveszeket tud támasztani: és majd két gyönyörű Szemek^* Téged meg^* dobogtatnak.^* 2) Mi új belső^* Mozgást tsinál benned azon Ábrázat?^* mi szokatlan Igézések tanítnak^* téged’^* reszketni? – Galatéa, hová futsz? Ah, figyelmezz: ah, hagyd el azon keserű Habokat. És mitsoda gyönyörködést találsz abba, hogy szűntelen a’ szélveszes Habok^* köztt hánykolódol?^* A’ te^* Szépséged nem érdemlette, hogy elrejtődjön a’ Naptól. Tám annak^* hév^* súgáritól^* félsz? Az én Árnyékombann tsendesenn nyugodhatsz. Én a’ te Álmaidat^* Énekkel^* akarom ketsegtetni. És ha a’ te Keménységed,^* óh Tirannasszony, nem tűrheti, hogy én^* Szerelemről beszélljek hozzád;^* (azt esküszöm tenéked,) nem fogok szólni Szerelemről!

Galatéa. De^* mitsoda Szépségre^* vágysz, a’ mellyet^* szeressen benned Galatéa? Az a’^* kietlen Szemőldök, melly Homlokodat békeríti? Azok a’ Hegyekkel vetélkedő Bértzes vállak? Az^* öszvetsapzott^* Haj, a’ borzas^* szakáll,^* vagy a’ rettentő szó, a’ mellybe’ Én külömbséget tenni^* nem tudok,^* vallyon^* bőg^* é, vagy mennydörög;^* a’ melly reszkettet, mikor Szerelemről beszéllget?

Polifém. Ah, háládatlan, nem volnék a’ te Szemeid előtt olly borzasztó, ha Gondolatodbann^* szűntelen Átzist nem tartanád.

Galatéa. Az igaz,^* az igaz. 1.) ^*„Az igaz: nekem tetszik az a’ szeretett Ortza, és más Fáklyától égni nem fogok. 2.) Tsak hogy az én Kintsem háládatlanná ne legyen; soha e’ Lántzokból^* nem változtatok.”^*

Polifém. Polifémnak szembe szólsz, óh balgatag, ekképenn? Hát^* hánytatni mered előttem a’ Szerelemtársat?^* Tudod, hogy eggy megbántatott Szerelem, Dühösséggé válik? Hogy épen nem jó bátorságos Menedékhely számodra a’ Tenger? Hogy az^* ő Gyökereiből^* ki szaggatott füstölgő Etnát fel fordítom? Hogy öszvenyomatom, ha akarom,^* azon mélly Útak között^* mind^* Tetist, mind Dórist, mind valamennyi Isteneik vagynak a’ Vizeknek? Reszkess Átzisért, háládatlan: reszkess, háládatlan, magadért: ha ő többé^* vissza jön tevéled^* játszani a’ Partonn,^* az^* én Dühösségemet – – –

Galatéa. A’ te Dühösségedet Én nevetem.

Polifém. Az én Haragom elől a’ te Gyönyörködésed majd hová tud futni?

Galatéa. Az én Kebelembe’ fog találni Menedéket, és Ámor mellé áll.

Polifém. És az én Fájdalmam? Az én Panaszim?

Galatéa. Nem indítják^* meg^* az én Szívemet.

Polifém. Hozzám kegyetlennek^* mutatván magadat^* Te engemet Kegyetlenségre tanítasz.

Galatéa. Hozzám kegyetlennek mutatván magadat, Te engemet Kegyetlenségre tanítasz.

Polifém. Hidj nékem, változtasd Szándékodat: tsökkenni^* fog az ő veszedelmébenn a’ te balgatag Hivséged.^*

Galatéa. Hidj nékem, változtasd Széndékodat: öregbedni fog az ő veszedelmébenn az én^* kellemes Hívségem.

Már mosolyog a’ Tavasz az ő Virággal rakott ábrázatjával: már a’ kedves Zeffiretske játszik a’ Fűvek és a’ Virágok között. – Megjőnek^* a’ Fákra a’^* Zőld Ágak, a’ Fűvek^* a’ Mezőre visszajönek: egyedűl^* én hozzám nem tér meg az én Szívemnek Békéje.

Fébus az ő tiszta Súgárival^* a’ Hegyekenn a’ Fagyot eloszlatta: és azok az ő zőldellő Ruházatjokat vissza láttatnak őltözni. – És a’ Patakotska, melly az ő Partjai köztt lassú zúgással mormol, az ő eloszlatott Nedvességével^* virágoztatja a’ Szélét.^*

Az iszonyú^* vén Tserfák az Álpesi Kőszirtekenn már^* az ő bogos^* Gallyaikról^* le rázták a’ tunya Zúzmarázt. – A’ Mezők^* seregenként piperéznek ezer rezgő Virágotskát, mellyeket még nem sértett meg a’ kegyetlen Szántóvas.

Az ő kedves régi Fészkéből egész’ az Égyiptomi Fövenyektől fogva^* a’ kis Fetske jön, általjövén a’ Tengerenn. – A’melly míg Repűlését^* sietteti, nem látja a’ függő Tőröket, és siet a’ Vadász Leseibe botlani.

A’ szerelmes Pásztorleány^* már kinyíltabb Ábrázattal fut a’ szokott Forrásra, hogy Hajait rendbe szedje. – Kijőnek a’ Nyájak a’ Legelőkre: siet a’ Halász a’ Fövényt (Partot)^* az^* Utazó a’ Fát (Árnyékot)^* elhagyni.

Az a’ bús Hajós, ki a’ szülötte Partra^* a’ hitetlen Hab’ Tsúf játéki közűl hajótörve jött-vissza, – látván hogy a’ már tsendes, vígann oldja fel a’ vasmatskákat, és emlékezni nem tud azon Írtózásra, melly ő benne vólt.

És néked,^* Filli, azonba Eszedbe^* sem jut, hogy segíts Engemet: mintha az én Vadságom nem a’ te Hibád vólna. – De ha szabadonn visszatérek az én régi Békóimat^* elóldozni, soha sem fogom többé megszorongatni Nyűgőkkel Lábomat.

A’ te szerelmes szép Neveddel, zőld Babérral koszorúzva, arany Húrjaimat gyakran hangoztattam. – Most ha keményebb léssz hozzám, az én Haragom ki kél hűséges Szolgálatomért^* bosszút állani. Ah nem: én Kintsem engedd meg e’ bosszús Szókat;^* mert az én Siralmimeggy igaz Szerelemnek^* Jelei. – Ha Kedved tartja szeress engemet; ha úgy tetszik, vess meg engemet: akár kegyes, akár kegyetlen légy az én Szívemnek Lelke.

Megvonván már a’ maga Adományit^* a’ Tavasz, a’ Virágok Kedvese, a sárga^* Kalászokkal koszorúzott Nyár rakja felénk Lábait.^* – És már az égő Súgár alatt úgy tüzelnek a’ Fövények,^* hogy a’ vad Cirénébe sem^* hevítőbb a’ Nap. – Már nintsenek^* az első Hajnalnak az ő^*híves Harmatjai; már az Égből többé nem húll az Eső, hogy megújítsa a’ Fűvet és a’ Virágot.

A’ Forrás,^* a’ Folyamat nem osztogat Éltetőt a’ Főldnek, melly mindenütt hasadoz az Új Nedvesség’ Kívánásától.^* – Beporozva a’ Napra szemköztt elszínetlenedik a’ Zőld Bikkfa, melly az ő Zőldáginak^* új Díszéből gallyait kivetkezteti. – És a’ háládatlan nem mutat Termőfőldjének Törzsökénn kivűl Árnyékot: sem a’ Naptol^* nem őrzi Vizeit azon Folyamatnak melly őtet táplálja.

Gyengűlt Ábrázattal,^* izzadt Kebellel parasztosann elterűlve alszik a’ már learatott Gabonánn^* a’ magát únt Arató. – És szíves ’s kész^* Kezekkel jön a’ szép^* szerelmes Majorosné a’ Forrásról le törűlni néki az ő Izzadtságát. – Itt a’ leaprított száraz Mezőn^* minden elevenségétől^* lankad az ő Ura mellett a’ Kutya, és eggyet sem mér^* vakkantani.

Hanem szűntelen^* elfolytott Kebelébe eresztgeti eltikkadt Torkából az új Szellőt, sűrű lehegéssel. Az a’ Tinó, melly megszerelmesítette az ő Tüzével a’ Nimfákat és Pásztorokat, ha a’ Babérok Derekainn szoktatta magát a’ jól öklelődzéshez:^* most a’ Folyamat’ Partjánnhenyénn fekszik, és bőg, és vígyázza azt a’ szerelmes Üszőt, melly az ő bőgésére felel.

Félvén a’ hév Súgártól a’ Madárka nem verdesi Szárnyait; a’ tsőrgő Prütsköknek^* engedi a’ Bikkfát a’ Fülemile. – Már új Ruhát mutatnak a’ pettyezett^* vén Kígyók,^*mellyeköszvetekergődzvén a’ mezítelen tövisek alatt szépítik magokat a’ Nappal szemköztt. – A’ hosszú Nap’ Melegénél^* érzik amott a’ sós Habokbannis azoknak néma Lakosi, hogy Lakhelyek melegszik.

És az ő mohos Barlangjokból nem járnak többé széllyel futkosva a’ Tengerenn: hanem a’ Köszálak és a’ keserű Hínárok között feküsznek elrejtve a’ Nappal Súgáritól.^* – Bizony a’ kinzó Nyár, ha én szemlélem,^* szerelmes Fillis, a’ te kellemetes^* Szemeidet, nem^* olly terhes énnékem.^* – Vigyen engemet a’ vak Isten a’ Numidák közé, vagy a’ jeges Tengerhez, én mindég boldog leszek, én Bálványom, közel lévén tehozzád.

Ámbár elsűltt Homlokom^* legyen, két görbe Vállaimmal, eggy árnyékos setét Vőlgyet elfed a’ Hegy a’ Nap’ melegétől. – Ott a’ magasról aláfelé omolván folydogál eggy ögyelgő tiszta Folyamat, a’ melly öszvegyűlvén eggy kisded Tóban, megyen táplálva^* az ő Zőldségit. – Ott a’ Nap’ Világa kétséges, mint szokott az éjjeli Hóldé: sem a’ Pásztor az alkalmatlan Nyájjat oda^* nem hajtja legelni.

És ha oda bé megy lopva a’ Nap, a’ Fűvek’ Árnyékit az állhatatlan Szellőtől mozogni, belől a’ Patakot tsillámlani, reszketni. – Ott,^* én Életem, eggyütt járkáljunk: ott énekelve tsaljuk a’ Napot: és több Unalmaktól való^* félelem^* miatt, ne szűnjünk meg vígadni. – Hadd kettőztesse maga Gyötrelmeit, a’ ki békételen Szemekkel a’^* Jövendő Ködeiköztt, siet a’ következendőket megelőzni.

Én rám ne nehezteljen a’ Sárga Isten, engem Fillissel eggyesítsen ma^* a’ Szerelem, és azután^* ontsa ki az ő kemény Haragját a’ Kegyetlen Fátum, a’ Haragos Ég. – Vajha engem ne gyötrene vagy a’ Nagyravágyás a’ Gazdagság Szerelme, engemet nem rettentene az alkalmatlan Vénség lomha (bádgyadtt)^* Hidege.^* – Görbe a’ vállam, fejér az állam,^* felfogom venni^* szokott Lantomat, és rosszul igazgatott Húrjaimmal rekedtt Szómat eggyesíteni fogom.

És e’ többé nem eleven Súgároknál emlékezvén ollykor magamra, azon Kézre, melly engemet megszerelmesített hideg Tsókokat fogok^* nyomni. – Igaz Istenek, kik tsendesenn nyúgosztok az Egek felett, az én Fillisemet, és az én Lantomat, ah ah tartsátok meg kegyelmesenn. – Nyújtsa^* osztán a’ fösvény Párka az én Napjaimat ezer esztendőre ’s ezerre, az én Lantom és az én Fillisemmindég Kedves fog lenni Nékem.

„Hálá a’ te Szédítésidnek, valahára megpihenek, oh^* Nitze: valahára eggy^* szerentsétlenhez^* kegyelmesek vóltak az Istenek. – Érzem, az ő Tőreiből,^* érzem hogy Lelkem ki fejtőzött: nem álmodok^* mostmár eggyszer, nem álmodok Szabadságot.

Megtsökkent^* hajdani^* Tüzem:^* és tsendes vagyok nyílván,^{* *}mert^* én bennem nem talál^* Neheztelést, hogy elrejtse magát^* Ámor. – Nem változtatom^* többé^* Színemet, mikor^* a’ te Nevedet hallom: mikor^* szemlélem^* Ortzádat, többé^* nem^* vér az én Szívem.

Álmodom;^* de tégedet nem szemléllek szűntelen az én^* Álmaimban: felserkenek:^* és Te nem vagy az én legelső Gondolatom. – Messze tőled el megyek, ’s^* soha téged nem óhajtlak: Veled vagyok: és nékem se Gyötrelmet,^* se Gyönyörűséget^* nem tsinálsz.

A’ te Szépségedről beszéllek, ’s még sem érzem hogy^* gyengűlök:^* Az én^* Kínzásimra emlékezemmeg, és nem tudok neheztelni magamra. – Háborodott már nem vagyok, mikor közel jössz hozzám: az én Szerelem társammal magával^* tudok Rólad^* beszéllni.

Fordíts rám fínnyás Tekíntetet, beszéllj^* hozzám nyájas Ortzával: a’ te Megútálásod semmisem,^* és semmisem a’ te Szívességed: – Mert többé a’ szokott Hatalmat^* nem tartják^* rajtam azon Ajakak;^* azon Szemek többé nem tudják^* Útát e’ Szívnek.

^*Az, a’ mi most engem kedveltet, és^* nem tetszik, ha víg, vagy szomorú vagyok most, már többé nem a’ te Ajándékod,^* már nem a’ te Vétséged:^* –^* mert Nálad^* nélkűl tetszik Énnekem^* az Erdő, a’ Halom, a’ Rét: Minden kedvetlen,^* Szállás^* unalmas nékem^* tevéledis.

Hallgass rám, ha igazán szólok: mostis szép vagy^* Előttem, de nem a’ vagy Előttem, ^*kinek mássa nintsen. – És (meg ne ütközz az Igazba) a’ te ékes Tekíntetedbe’ most látok^* valami Fogyatkozást,^* melly^* előttem Szépségnek tetszett.

Mikor a’ Nyílat eltörtem, (megvallom az én Szégyenemet) azt véltem, Szívemet töröm el, nékem^* Halálnak látszott.^* – De,^* a’ Jajokból, ki menni, a’^* Magát^* elnyomva; nem látni a’^{* *}magát vissza nyerni^* kívánó,^* mind el^* tűrheti.

A’ Lépbe’, mellybe botlott, a’ Madárka ollykor^* Tollait^* ott hagyja, de^* Szabadságra jut.^* – Azután elvesztett Tollait kevés Napra^* megújjítja; vígyázóvá^* lesz a’ Veszedelem által, és többé^* meg nem ejteti magát.

Tudom, nem hiszed, hogy elaludt bennem a’ régi Tűz, minthogy olly sűrűnn mondom azt, minthogy hallgatni nem tudok. – Az a’ természeti Ingerlet,^{* *}ösztönöz Engem Nitze^* a’ Beszédre, mellyért^* minden az ő^* által ment Veszedelmeiről^* beszéll.^*

Kegyetlen Bajtétele^* utánn, a’ Katona azáltal ment Haragokat így beszélli, az ő Sebeinek^* a’ Jeleit így mutogatja. – Igy mutogatja a’ megvídúlt Martalék, a’ ki a’ Tömlötzből kijött, a’ fene Lántzokat, mellyeket húzott némelly Nap?

Beszéllek; de beszéllésemmel tsak Magamnak^* ígyekezek eleget tenni: Beszéllek; de^* semmi gondom rá,^* hiszel é nékem.^* – Beszéllek;^* de nem kérdezem, valyon helyben hagyod-é az én Mondásimat,^* sem hogy tsendes vagy é Rólam^* beszéllvén.

Én elhagyok eggy állhatatlan, Te elvesztesz eggy igaz Szívet: nem tudom Közűlünk először^* ki fog megvigasztalódni. – Tudom, hogy eggy illyen hív Szerelmest nem fog többé találni Nitze; míg^* eggy más ámító Asszonyt^* könnyű találni. –

Engeszteld meg a’ te^* Haragodat.^* Engedj meg, óh szeretett Nitze: eggy szerentsétlennek^* Hibája méltó Kegyelemre. – Igaz, hogy^* az ő Tőreiből,^* hánytattam, hogy Lelkem^* kifejtődszött: de végtére tsak hánytattam a’^* Szabadságot.

Igaz, hogy^* régi Tüzemet rejteni igyekeztem jelesenn,^* mert^* maskaráztam Haragot, hogy^* ki ne lásson Ámor. – De változtassam,^* vagy ne,^* Színemet, ha neveztetni hallak, minden olvassa az Ortzámonn, mint van a’ Szívembenn.^*

Ébrenn^* bizony^* minden Szempillantásba^*tsak Téged szemléllek, nem tsak Álmomban:^* mert akárhol Te^* nem vagy. Téged rajzol az én^* első Gondolatom. – Te, ha Tevéled megyek Te, ha téged valaha elhagylak, őröngettetsz engemet a’ Kín vagy Gyönyörűség miatt.

Rólad ha én nem beszéllek, Únalmat érzek magambann; semmiről sem emlékezem, minden bosszant engemet. – A’ te Nevezésedre úgy rá vagyok szokva, annak, kihez^* közel járok, hogy az én Szerelemtársammal^* magával^* szoktam rólad beszéllni.

Tsak eggy finnyás Tekíntetedtől, tsak eggy nyájas szavadtól, én hasztalan örzöm magamat, akár megutálás,^* akár Szívesség –^* a’ te édes Hatalmadonn^* kivűl semmi Fátumjok^* nints, a’ mellynek engedelmeskedhetnének az én Szívem’ Mozdúlati.^*

Semmi kedves nem kedves nekem, ha Tenéked^* Kedves nem vagyok: az,^* a’ mi nem a’ te Adományod, Megelégedésemre nints. – Minden veled kedves nekem, légyen Halom, vagy Erdő,^* vagy Rét: minden kedvetlen Szállás, Tőled én Kintsem, messze.

Most beszéllek igazánn: nem tsak szép vagy előttem, nem tsak az vagy előttem, kinek párja nintsen: – hanem^* gyakrann, Igazságtalan^* az igaz, kárhoztatok^* minden más Ábrázatokat:^* minden Fogyatkozásnak^* tetszik előttem a’ te Szépségeden kivűl.

A’ Nyilat^* már nem törtem el, mert hijába, az én Szégyenemre, probáltam azt^* kihúzni az én Szivemből, és azt tudtam, meg halok. – Ah, ki akarván jöni a’ Jajokból, jobbann elnyomva láttam^* magamat: ah ugyanannak Megprobálásáért^* többet el nem tudnám tűrni.^*

A’ Lépbenn, mellybe botlott, a’ Madárka^* ollykor^* kiveri Tollaitis^* Szabadságot keresvén; – de^* Tollait hányvánvetvén, Akadékjait (Bajait)^* újjítja: többször^* facit periculum fugiendi,^* jobbann rabbá teszi magát.

Tudom, én^* nem ohajtom, hogy aludjon el az én régi kedves Tüzem: mennél gyakrabbann mondom azt, annál kevésbbé tudom óhajtani. – Tudod, hogy eggy tsátsogó^* Ingerlet ösztönözi a’ Beszédre a’ Szerelmeseket; de az alatt míg beszéllnek, a’ Lang el nem ment.

Vétkes Bajtétele^* után, így átkozza minden szempillantásba Márs’ Haragjait a’ Katona, és minden szempillantásba a’ Márs Zászlói alá így tér vissza. – Így megy a’ megvídúlt^* Martalék, a’ ki a’ Tömlötzből kijött, viseletére azon Lántzoknak,^* mellyeket útált némelly Nap’.

Beszéllek, de mindenkor beszéllvén^* rólad beszéllni igyekszem; de új Szerelemre nints gondom, nem változtathatom Hívségem miatt. – Beszéllek, de azutánn Kegyelmet^* kérek Beszédimért. Beszéllek, de egyedűl vagy Bírám^* nekem minden pontban.

Eggy nem állhatatlan Szívet, eggyilly tettetés nélkűl való Bűnöst, ah,^* a’ te Szereteted jöjjön előszöris megvígasztalni. – Az ő vétkét^* megbánt Szerelmesébe’ legalább a’ szép^* Nitze eggy^* Ámító Lelket tudja,^* hogy nem tud^* találni.^*

Ha nékem adsz eggy Békeség’ Zálogát, ha nékem visszaadod óh Nitze, a’ Szívemet; a’ mennyit már énekeltem a’ Haragról, visszaakarom énekelni^* én^* a’ Szerelemről.

Italiának Díszei, nem tsak Szülöttefőldeteknek, Félisteneknek Leányi, Anyjai Hérósoknak,^* Adriának Istenasszonyi, kik fellobbantjátok bennünk a’ Ditsőségnek és Virtusnak nemes Kívánságát: – Néktek szenteli az én Elmém ezt a’^* jókori Gyümöltsét az én Izzadásimnak. Kitsinyke az Ajándék Hozzátok^* hasonlíttatván, pedig mind az, a’ mit^* én ajándékozhatok. – Bámúlást^* már és Tsudálkozást nem vágyódok támasztani a’ Lelkekbe; azt jobb móddal vitte véghez az a’ Toll, mellyhez az enyím nagyonn rosszúl hasonlít. – Nékem elég egyedűl az, hogy a’ Frígiai Vándornak a’ Tirusi Leánytól való Elválásának Látásakor,^* ezt^* mondja valaki közűletek: Szegény Eliza!

A’ nyúgodalmas Scyrus’^* kedveltető Számkivetésébenn^* kedvére lankadtt^* az^* Ámor foglya, Tétisnek a’ Fia: Ámornak, a’ ki eggy illy nagy Foglyot^* féltvén szintúgy, mint véle kevélykedvén,^* az ő Megőrizésére^* minden Mesterségét^* Munkába vette. Deidámiába néki ez a’ ravasz minden Szempillantásbann valami^* új Szépséget^* mutogatott; minden ő Mozdúlásábann,^* minden ő Szózatjábann, minden ő Neglizséjébenn, kezdett Szemfénnyéből hírtelen eggy^* Tőrt^* villogtatni az Ákilles Szívébe. Meg vólt minden felől rakva Lesekkel^* az egész Lakóhely: minden részibenn a’ fényes Királyháznak nem hallattak egyebek, tsak szerelmes^* Sóhajtások, tsak szerelmes^* Szóbeszédek, tsak szerelmes^* Zokogások, tsak szerelmes Suttogások:^* És az^* édes Titkok^* barátinak, az^* Erdőknek tsendes Árnyékibann a’^* tsalfa Szellőknek édes haszontalankodása: a’ víg Madarkáknak szerelmes Fetsegések:^* a’^* tsergő Haboknak a’ Partokonn^* a’ Kövek között Eltördelőzése:^* Az Ég, a’ Főld, mind Szerelmet^* lehellett belé. Az Asszonyi Ruházatbann, elfelejtkezvén magáról, itten húzta a’ Napokat a’ megszerelmesedett Hérós. Nem Fegyverek, és Haragok,^* nem Seregek, és^* Triumfok, vóltak az ő Gondjai; hanem az édes Invitátziók, hanem a’ bádgyadtt Repulsák,^* kuntsorgó^* Panaszok,^* megújjított Ígéretek, és Botsánatok, és Tzivódások, és Ketsegtetések, és Megbántások: és száz megszáz ezekhez hasonló gyermeki Balgatagságok, a’ Szerelmeseknek Seriumok:^*

„Egyedűl te vagy, így szóla eggyszer, az én Életem, és az én Reményem:^* és bezárta utolsó Szavait eggy gyenge Sohajtással.”

„Én lankadok, én elfogyatkozom, tsak teérted, eggykor mondotta, és azonba’ Kebeléhez szorította az ő Lankadásának Okát.” De hogy^* bírjon Ámor eggy Szívet, melly néki van ígérve, sokáig békével a’ Ditsőség nem szívelhette. Ákilleshez ment, emlékeztette az ő Állapotjáról, és néki Szeme’^* elibe vonta a’ fegyveres Ulisszest. Látására, Hívására^* Ákilles felébredett: látta az ő Balgatagságát (gyermekségét) elpirúlt a’ Szégyenlés miatt: a’ Boszankodás^* miatt elsárgúlt: méltatlan^* (illetlen) Ruhájit magáról leszaggatta:^* Fegyvert kért; és az ő elmúlt Vétkeinek^* helyrehozására már meg indúlt: de Déidamía^* oda szaladtt. Halványonn, féléleven, Kétségbe^* esve, lihegve,^* haszontalan erőlködött sok Ízbe^* szólani, ’s nem tudott^* Zokogásában^* (planctus)^* Szót formálni, (teremteni). Ah, ha szólani tudott volna az^* ebben a’ pertzbenn szerentsétlen, mostis győzött vólna. Igazságtalanok^* óh, Fejedelemasszony, (amaz mondotta néki) azok a’ te Háborodásid^* (Commozione d’ Animo) Ha Vilisnek akarsz még engemet,^* és a’ veszteséget könnyenn helyrehozhatom: ha Hérósnak óhajtasz engemet, tűrd^* el, hogy én a’ légyek.^* Istenhozzád: te mindenha magad fogsz lenni – – – Ezt a’ resolutus Istenhozzádot a’ Szép nem bírhatta el: érzette^* szorongattatni (elfojtódni)^* Szívét,^* öszvefagyott, és elájult. Ah, mi lessz Ákillesről? Babérokat és Pálmát ígér néki a’ Ditsőség: Ámor néki mutogatja az ő haldokló Kíntsét: eggyik^* gyávának, másik őtet Kegyetlennek nevezi: a’^* Hérós, a’ Szerető eggybe zavarodnak ő benne, tsatáznak eggyütt. Sír, zokog eggy Szempillantásba, és agyarkodik: akar menni, és késik: indúl, és visszatér; végre öszveszedi minden ő Virtusát, (erejét): megnyomja Kebelébenn a’ lágy Szerelmet^* (pieta jó indúlat) a’ melly az ő Szívét olvasztotta néki; elhallgat, gondolkozik, meghatározza, néki^* bátorodik, és elfut.–

„Elfutott siránkozva, az igaz, de a’ Ditsőséggel kísértetve, a’ ki felszáraztotta azt a’ Siralmat,^* a’ ki triumfált Ámoronn.

Ez a’ nyilas Istennek a’ szemfényvesztő (káprázó)^* Ingerlete,^* a’ ki azt felveri (provocat) meggyőzetett, a’ ki fut tőle, az Győzedelmes.”

Hallgassatok, o Múzsák. Minden felemeli (az igaz) a’ Felséges Asszonyért^* az ő Könyörgéseit e’ boldog Naponn;^* és néktek azt megtiltotta a’ Felséges Asszony, és néktek nem szabad. Az igaz, kemény a’ Törvény, az igaz, méltánn fájhat ez^* nektek: de azonba ki, ki fogja ezt néktek vissza-ítélni? Az Istenek? mindnyájann ő mellette vagynak; az Emberek? És hol találhatni, a’ ki őtet ne^* imádná? A’ ti Károtokbann az Égenn vagy a’ Főldönn akárki légyen Igazságtevő^* (Arbiter) a’ ti Vádjaitok bukni fognak: Ah, illendő engedelmeskedni: hallgassatok, oh Múzsák.

„Ne próbálj[á]tok^* meg, (én azt tanátslom^* tinéktek) mennyit tehet azon Szemőldőkönn^* eggy Bosszankodás.”

„Azon Szemőldökönn, mellytől függ a’ merészebbeknek Bátorsága; a’ melly a’ Szólásra^* vagy Hallgatásra való Akaratot, vagy elveheti, vagy visszadhatja.” Vígasztaljátok meg végtére magatokat. Végtére leveszi rólatok a’ Felséges Asszony a’ tilalmat eggy nagy Próbatételre. Mit fogtok mondani ő róla? Ki mondhat annyit, hogy az igazhoz közelítsen? És ki mondhat olly keveset, hogy ő azt eltűrhesse? Akár illyen^* módónn, akár amúgy az ő tropaeuminak beszéllésébenn mások^* ellen véteni ’s néki hízelkedni fogtok láttatni. Méltábban ditséri meg őtet akárki, és engedelmeskedik. A’ ki Teréziának tsak Felséges Nevét^* mondjais ki, elvégzi a’ Parantsolatot, és mindent kifejez.

„Annak kimondására mennyi Babérok ékesítik a’ Felséges Asszony’ Hajait: annak megtsínálására,^* hogy őtet imádja minden, az a’ Név elég.

Az a’ Név, a’ melly magába foglal többet minden Dítséreteknél: az a’ Név, a’ melly kevéllyé teszi ezt a’ boldog Időszakaszt.”

Igaz Istenek! mi lessz? mitsoda gonosz Lélek rejtezett ma az én Lantomba? Haszontalan izzadok én már régólta azt neki igazgatni: hijába változtatom, pengetem, és tágítom a’ Húrokat: azok mindég visszások^* lévén Kezemnek, mindég hűségtelenek Füleimnek visszadnak eggy^* olly Hangot, a’ melly engemet megzavar és stridet. De a’ ti Ajándékotok vólt, óh^* Múzsák, ez a’ Lant. Ah, ha eggy illy nagy Naponn engemet magamnak elhagytok;^* vegyétek-vissza (én azzal nem gondolok) a’ ti Ajándékotokat.

„Az a’ Lant, ah, bizony te vagy, melly édessé tette^* az én Únalmimat; a’ melly minden Léleknek az ő Akaratja szerént; minden Szívnek Útját megnyitotta.

Ah, te vagy, te vagy bizony az, a’ melly az én Szépemnek Kebelébenn annyiszor (én arra emlékezem) az ő Keménységét meglágyítottad.” Mennyivel vagy, óh háládatlan^* Lant, adósom énnékem! Hogy tégedet mindenkor fényesebbé,^* tisztábbá tegyelek, éretted Napokonn ’s Éjtsz[ak]ákonnként^* elsáppadtam:^* magamat feledékenységbenn hevertettem éretted: az én több kedves (tener)^* gondjaim köztt olly Helyenn vóltál, hogy Nitzét magát szerelemféltésre kötötted. És ma.... óh Árulás! És ma.... óh Istenek! A’ legnagyobb szűkségbenn.... Ah, eredj a’ Főldre haszontalan^* Szerszám: tégedet tapodjon a’ Tsorda: tenéked^* insultáljon minden Pásztor: az ő töredékeny Vásznát a’ te poros Kebledbe szővje Arákne: a’ te régi Díszedből (onore) Nyoma se maradjon te benned... Balgatag! Mit mondok? Az egész Vétség az enyím. Bűntet az Ég eggy vakmerő Bátorságot. Botsánat, Felséges Asszonyom. Híbáztam: bánom: én hallgatni fogok: legyen subiectuma ez a’ boldog Nap, méltóbb Éneklőnek.^* Okosabb lessz a’ Hozzáfogásbann,^* a’ ki a’ Próbatételkor mérsékelni fogja az ő Erejét a’ Kezdett dologhoz.

„Nem megy eggy kis Fa a’ Szelekkel ellenkezni, hogy fellázzassza Haragját eggy szélveszes Tengernek. Legyen az ő nemes Probatétele az, hogy induljon a’ sos Habok néma Lakosinak Békességét felzavarni.”

„Már az Árnyékok között praevaleál a Nap: kiterjeszti Szárnyait az Augel Reale, és köszönti az új Napot.

Ez a’ Nap,^* a’ melly vissza-kerűlt, az a’ nagy Nap, a’ mellyenn a’ Nappal’ Súgáraira^* a’ te Jupitered Szemeidet^* kinyitotta.”

Ma, óh a’ Császári Széknek^* Őrző Madara, meg illik^* magadat^* külömböztetned^* a’ köz örvendezéstől.^* Ha mindeneknek szent eggy Császárnak Születése’ Napja, a’ kitől a’ Főld annyit nyér, annyit reményl; ő nem kevésbbé emlékezetet^* érdemel tenálad.^* Tudod, hogy a’^* Záporok, és Szélvészek^* között, bizonytalan Kóválygással veszedelmesenn tévelygettél:^* tudod, mennyit próbáltad akkor feketének az Eget, ellenségeseknek a’ Tsillagokat, a’ Szelet hűségetlennek; és tudod,^* mitsoda Kéz tett vissza tégedet a’ Fészekbe.

Nem (engedjmeg nékem, oh Klóris) én nem értem ezt a’ te igazságtalan Haragodat. ’S mit^* mondtam osztán? Mi az én Vétségem? Mondtam,^* hogy én téged szeretlek: én Kintsemnek neveztelek tégedet. Ez látszik tenéked olly fekete Véteknek? Ah, ha tégedet szeretni eggy Szívet vétkessé tehet, a’ ki tégedet soha nem látott egyedűl tsak az ártatlan.

„Találj vagy eggyet, én szép Klórisom, a’ ki véled beszélljen, és ne sohajtson, a’ ki téged lásson, és téged ne imádjon, és azutánn haragudj én reám.

De annyi Bünösök köztt, tsak én reám miért, miért haragszol? ah, ha szerelemre méltó vagy te, nem az én Hibám, kegyetlen, az.” Engesztelődj meg, óh Pásztorleányka, jere vissza széppé tenni magadat. Ah, nem tudod, miként kivesz Képedből tégedet az a’ Harag? Nekem azt nem hiszed el? Nézd meg magadat ezen Forrásbann? Igaz? Megtsallak tégedet? Megesmerhetd^* magadat? Az a’ fuscum^* Cilium? az a’ rántzos Homlok, az a’ Vadságos Tekíntet nem veszi el felénnyire a’ te Szépségedet? Ah, vagynak a’ magadnak^* Megbosszúllásába vagynak bizony más modok. Ha azt^* mondani: én szeretlek téged, ha tégedet nevezni én Kíntsemnek, Bosszantások; bosszants te is engemet: én tenéked megbotsátok. El fogom^* szenvedni én is te tőled.... De te mosolyogsz! Oh, mosolygás, melly engemet ellop^* magamtól! Nézzed magadat, én Klorisom, nézzed mostan magadat. Lássad, millyen Szépséget nevelt az a’ Mosolygás a’ te Ábrázatodonn: most gondold meg chefaria la pieta? Megis vallom én, hogy eggy mosolygó Ábrázatnak^* nagy a’ Vantoja:^* a’ mi magáról sokat ígér, sokkal bíztat, kevéllyé tehet, gloria, laus. De eggy pietosus Ábrázat eggy másik^* bájoló (hódító, ígéző).

„Térj vissza ama’ tiszta Vízbenn, ha^* tsak még eggyszeris, térj vissza szemlélni magadat, óh kedves, de a’ Pietás’ Actusábann.

Ábrázatodonn^* akkor ezer új Szépséged fog lenni: többé azon^* ékes^* Súgárokat^* a’ Harag meg nem fogja zavarni.”^*

Hallgass rá, Barátom Tirzis, hallgass rá: és hidd el, hogy én tenéked Szívből^* szólok. Szánakoztatsz engemet:^* reszketek érted. Ki tanátsolta tenéked, óh balgatag, olly fixe nézni szemköztt Nitzének a’ Szemeit? Ah, nézd meg magadat, szerentsétlen: az ő Tőrei^* közé fogsz esni. Nitze ékes: (bizony nagyonnis tudom én azt) Nitzének van a’ Tekíntetébenn eggy^* nem tudom mi édes, a’ melly mindeneknek kedves; a’ mellyet senki sem fejthet meg; a’ mellynek^* követésére^* minden más vetélkedő Nimfa hijjába fárasztja^* magát: de melly (ah te azt nem tudod) melly tiranna!

„Én tudom azt, hogy a’ szép Ábrázatot eggy szempillantásbann, óh Isten, láttam: és már többé azon Szempillantástól fogva nem szűntem meg sóhajtani.

Én tudom azt: tudják azt ezek az árnyékos Vőlgyek, bokros puszták, a’ mellyek én tőlem azt a’ szeretett Nevet tanúlták^* visszadogatni.”^* Ha hiszel azon kellemetes nemes szivű Tselekedeteknek, a’ honnan ketsegtetődni (adescar)^* látod magadat; ha azon Tekínteteknek hiszel, a’ mellyek bádgyadtann, és lopva merőnn néznek a’ tieidbe; ha azon Beszédre^* hiszed magadat, a’ melly olly keveset ígér, és annyit reményltet: pietosának, szerelmesnek hiszed majd te őtet: ah,^* bizony én azt hittem: és magamat megtsaltam. Ketsegtetés,^* Balgatagság. Nitzé nem szeret, tsak^* az ő szép Szemeinek Triumfusát másokbann: Nitzé nem örűl, tsak azt látni, hogy^* mindennap nevelkedik^* körös körűl a’ Boldogtalanok’^* száma:^* az újakat^* tsalogatja, a’ régiekenn^* kikap:^* és bizony nints, a’ ki kijöhessen a’ Rabságból. Nem tudom, mitsoda esméretlen Mágia legyen az a’ Mesterség, a’ mellyel^* bé szövevényez: tudom, hogy megvét, és megszerelmesít: megbánt, és lekötöz.

„Valaha, ha tőle fellobbansz (gerjedsz),^* valaha, nem reménylni többé jól: mindég a’ te Lántzaidat, mindég kell szenvedni.

Ha akarni^* fogod híven szeretni őtet, Nyúgodalmad^* nem fog lenni: ha gondolkozni fogsz elhagyni őtet, magadat érezni fogod meghalni.”

Nem: ne háborodj meg, o Nítze. Én nem beszéllek ismét tenéked Szerelemről. Tudom, hogy néked nem tetszik: ez elég. Látd, hogy az Ég fenyegetődzik véletlen Zivatarral: ha az Aklokra akarod visszahajtani a’ Nyájat, én jövök egyedűl ajánlani tenéked az én Munkámat. Jéh! mit félsz? Nézd, hogy eggyszerre az egész Ég bésetétedik: hogy a’ Szél a’ Port tekervényesenn felveri, és az^* elhullott Faleveleket. Az Erdőnek morgásából, a’ tévelygő^* madarak bizonytalan Koválygásából, ezen ritka nedves Tseppekből, mellyek nékünk az^* Ortzánkra hullanak, Nitze én előre látom: Ah, nem mondtam ezt meg tenéked, óh Nítze? Imhol a’ Villámás, imhol a’ Mennydörgés. Most mit fogsz tsinálni? Jer: hallgassd meg: hová mégy? Nints többé idő a’ Nyájról gondolkodni. Ezen^* Barlangba pihenj meg az alatt: Én veled fogok lenni.

„De te reszketsz, óh én Kintsem! de te dobogsz, én Szívem!^* Ne félj: veled vagyok én: és Szerelemről sem beszéllek.

Míg mennykő húll, míg villámlik, véled fogok lenni, szeretett Nítze: ha az Ég ismét kiderűl, háládatlan Nítze, én elfogok menni.”

Űlj le: légy bátorságbann. Ez odvas Kőszálnak Kebelébe mind ez ideig a’ Mennykő nem ütött; a’ Villám be nem hatott. Ezt beárnyékozza köröskörűl a’ Babérok^* sűrű Erdeje, a’ melly határokat szab az Ég’ Haragjának. Űlj le, én szép Bálványom, űlj le és pihenj meg. De te valóba az én Oldalamhoz szorítod magadat félelmesenn. És, (mihelyt én te tőled futni akarok) az én megtartóztatásomra a’ te Kezeid^* közé fűzöd az enyímet! Rohan az Ég: ne kételkedj, nem fogok el menni: Óhajtottam mindég eggy illy édes Szempillantásomat. Ah, vajha a’ te Szerelmednek Gyümöltse vólna, nem a’ te Félelmednek! Ah, engedd, óh Nítze, ah^* engedd legalább ketsegtetnem véle magamat. Ki tudja? szerettél talán engem mind eddig. A’ te Keménységed Magadtartóztatása vólt, és nem megútálás; és talán ez a’ rendkivűl való Megijjedésed Praetextus a’ Szerelemre. Szólj? Közelítek az Igazhoz? Te nem felelsz!^* Lesütöd elpirúlva az Ortzádat! Elpirulsz! Mosolyogsz!^* Értem: értem. Ne szólj, én Reményem: az a’ Mosoly[g]ás,^* az a’ Pírúlás eléggé mondja.

„És valóba a’ Zívatarok köztt találtam meg a’ Tsendességet. Ah, ne jöjjön vissza már soha többé a’ Tiszta Nap.^*

Ez az én Napjaimnál;^* ez^* a’ tisztább Nap: élni így akarnék; akarnék így meghalni.”

Botsánat, szeretett Nitzé; szép Nitzé, Botsánat. Gyötrelmemből (az igaz) mondottam, hogy hűségtelen vagy: Útálom a’ magam Gyanúit, a’ magam Kételkedésimet. Soha többé a’ te Hívségedtől, soha sem fogok félni. Azon szép Ajjakokra eskűszöm azt, óh én Kintsem, a’ mellybenn az én Fátumaimnak Törvényjeit imádom.

„Szép Ajakak, mellyeket Ámor formált a’ maga Fészkének, nints többé Félelmem: hiszek néktek:^* magamhoz bízok: megeskűdtetek^* az engem szeretésre: nékem az Elég.

Ha visszatérek panaszolkodni, hogy Nitzé engem megbántott; értem többé ne tündököljön a’ Nappal’ Világa.” Bűnös vagyok: nem óltalmazom magamat: bűntess meg engemet, ha akarsz.^* Valóba az én Félelmem valamelly Mentséget érdemel. Tirzis téged imád: én azt tudom: te azt tudod:^* ő véle külön beszéllve talállak téged,^* az én érkezésemre te karmazsínná leszel,^* ő halavánnyá^* lesz: háborodva mind ketten kóldúljátok^* a’ Szókat: ő lopva néz^* tégedet, és te elmosolyodsz. – – – Ah, az a’ Mosolygás, az a’ véletlen^* Elpirúlás tudom,^* mit akar mondani. Az első Izbenn épenn, mikor én a’ Szerelemről beszélltem Néked, így pirúltál el, így mosolyogtál, kegyetlen Nitze, és én panaszolkodom Kínomba?^* és te nem árúlsz el engemet? Hívségtelen!^* Háládatlan! Barbara.^* – – – Ah jaj! Megeskűdtem, hogy bizok magamnak, és ímé visszatérek a’ Kételkedésre! Szánj meg, én Kintsem: balgatag vagyok: hijjába eskűdtem meg, de gondold meg végtére,^* hogy a’ Szerelem bódúlttá tesz engemet: hogy nem én^* vagyok az első, a’ ki hijjába esküszik.

„Megesküszik a’ Hajós, hogy a’ Tengernek többé^* nem ád Bizodalmat: de, ha tsendesnek látja azt, fut újonnan a’ Tengerre.

Hogy nem bánik többé Fegyverekkel, megesküszik ollykor a’ Katona: de, ha eggy trombitát hall, már nem tudja magát megzabolázni.”

„Dagályos Tsermelyetske, mi nevelte^* meg néked új Habjaidat? állítsd meg folyásodat: én Klórishoz megyek: nyisd meg az Általmenetelt:^* Klórishoz megyek én.

Már engem vígyáz (vár)^* a’ másik Partonn: tsak engedd meg, (botsáss el) hogy én menjek ő hozzá: azutánn borítsd el Özönöddel^* az én Mezeimet, még sem fogok panaszolni rád.”

De te nevekedsz azalatt: a’ Nappal közelget: imhol a’ Hajnal: Klóris vár engem, és én tartóztatom mégis magamat. Irígy Folyamat! És mikor érdemlettem illy nagy Haragot. Én a’ te Partodtól eltávoztattam^* a’ Tsordákat: én megtiltottam^* Fillisnek és Likórisnak tsak^* a’ te Széled Virágait:^* én gyakran, háládatlan, hogy ne fogyasszam Vizeidet, (Istenek, azt tudjátok) eggy két^* Tseppet megvontam az én Szomjamtól. Hogy esmeretlen nem vagy mások előtt, az én Verseimnek Munkája az. Ha árnyékosann lépsz a’ nyári Hévségek alatt,^* én a’ te Partjaidonn, én neveltem tenéked a’ Babérokat. Akkor nehezenn^* nedvesítetted meg a’^* kevéssé lejjebb nyomatott Fövényt: eggy kisded^* Ágatska levettetvén a’ Széltől eggy szomszéd Fátskáról, elég Akadály vala a’ te Útadnak. És most Folyóvízzé változván, Vizzel, és Habbal duzzadván,^* tsörögve (strepitoso^* tsőrgő lármával) kitekered a’ Fákat, és Köveket, bosszankodsz a Partokra;^* nem hallga[t]sz^* rám, és mégy.

„De vissza fogsz térni kevésre, pauper rivulus, zúgni a’ poros^* Part Követtsei között.

Által megyek rajtad per jocum: széllyel fogom^* azon Habokat zavarni: zavarossá foglak Partjaid^* köztt tenni, mikor a’ Tenger^* felé mégy.”

„Már az Éj közelget: jer, oh^* Nitzé, szeretett Kíntsem, a’ tsendes Tenger friss Szellőjit ismét szívni.^*

Nem mondhatja^* meg, mi a’ Gyönyörűség, a’ ki nem nyugoszik e’ Fövenyekenn, most mikor eggy tsendes Zeffiretske édesdeden göndöríti a’ Tengert.” Hagyd el eggyszer oh Nitzé, hagyd el a’ te Kunyhóidat.^* Már az erdei Szállás^* nem egyedűl való Helye a’ Gyönyörködésnek:^* ezek a’ Habok bírják azoknak Kedveltetőségeketis. Itten, ha ki fejti az Éj fuscus Kárpitját, az Éggel vetélkedő Tengerbenn tündöklőbb,^* szebb Tsillagokat sokasodni, és a’ hideg és setétellő Habonn látni fogod általrumpálódni a’ Súgárokat, és szikrázni a’ Hóldat. Szűnetlen eggy retorta Concha’ Hangjánn, a’ melly semmibe sem enged a’ megviasszozott Zabszáraknak, (ha nem akarod^* az én Győtrelmeimet) Tétisnek, és Galatéának, ’s^* Glautzisnak, és Dórisnak fogom előtted énekelni a’ Szerelmeit.^* Te a’ Tengerről szemlélni fogod a’ szomszéd Rétenn legelni a’ lágy Fűvetskéket a’ te kedves Báránykáidat, mellyeknek^* nem árt a’^* Nap az Ágak^* között. És a’ Kákával,^* és a’ Hálóval az alatt a’ Halakat leshetni fogod:^* és lenni fog az én^* Nitzém Pásztorleány eggy szempillantásba, (pertzbe, eggyszerre)^* és Halászleány.

„Nem fognak többé a’ hínáros Köszálak között elrejtve lenni a’ Halak. Mindnyájann a’ keserű Habokonn, mindnyájann tsoporttal fognak jőni Tőrei közé az én Kíntsemnek.

És nedvesded Leányai a’ rezgő Kristályoknak, a’ halavány^* Tsigáknak, a’ tündöklő Koráloknak, (NB: V. Dizzion) néki halmazni fogják a’ Kebelét.”

Oh Istenem, Fileno, óh^* Istenem! Kezd a’ mező újra zöldelleni. Szokott ruháit ismét fel öltözi az Erdő, és már fúni éreztetik a’ Tavasznak követtye, eggy alkalmatlan Zefir. A’^* mezőre, a’ fegyverekre, óh Isten! már Tégedet vissza hiv az újdon ki kelet:^* a’ te kintsed nélkűl hogy foghatsz élni, szegény Irene!

„Baráttságos^* Szellők, ah, ne fújjatok könyőrűlvén a’ szerető Irénén; oh kedves^* plánták, ah ne jőjjetek vissza oly sietve germinálni.

Minden vírágnak, a’ melly szinesedik, minden Zefirnek,^* a’ melly^* fú, mennyi óh Isten, mennyi sohajtásokba kell^* kerűlni az én Szívemnek.”

De^* ki volt az a’ kegyetlen, a’ ki elősszőr formált^* az ártatlan atzélból^* halál szerszámait,^* és egy mesterséget kegyetlenséggé tett? Nem, nem birt az a’ sziv Emberiség ideájával, szeretet érzéseivel.^*Mitsoda eszelösség!^* Mitsoda dűhösség! Utánna tenni eggy gyenge szerető szépségeit eggy kegyetlen ellenség fenyegetésinek. Ah^* ne, Fílenó, ne hagyd magadat el ámíttatni. Ha^* annyira kedvellöje vagy már^* a’ hadnak, vannak tulajdon tsatái a’ Szeretetnek: minden szerető katona. A’ Szeretet miatt is fázni és izzadni:^* a’ szerelembe is szűkséges a’ tapasztalás, elmésség (vagy fortéllyosság) mérészség. A’ Szeretetbe is vagynak ám^* mind lesek, mind deprehensiók, mind ostromok,^* mind oltalmak, mind Triumfusok, mind Cládesek,^* mind Békességek, mind haragok. De^* a’ haragok mulandók: (fugáces) de kedvesek a’ békességek: de edgy meg nem külömböztetett Triumfus egyenlőképpen juvalja a’ gyözőt, és a’ gyözöttet.^* Söt magok a’ győtrelmek – – – ah^* nekem! Mit hallok?^* Imhol a’ trombita. Ah, ez a’ jele a’ menetelnek. Álly meg, háládatlan! Miért futsz annyira?^* Nem: a’ te pálmáidat nem kívánom elragadni tölled: kitsint kérek, óh kegyetlen: tekints reám; és^* menny.

„Eredj: de tartsd meg, Kedves, a’ Te napjaidban az enyimeket: eredj: jöjj vissza mint enyim, ha^* tudsz; de jöjj vissza gyözve.

Gondolkozz, akár hol légy, ollykor az én győtrelmimről; és mondjad, a hiv Iréné, ki tudja, ha él é még?”

„Valosággal Álmomba néhányszor legalább eljön az, a’ ki engem megszerelmesített, az én Gyötrelmimnek vígasztalására.

Tedd, Ámor, ha igazságos vagy, valóbbakká az én Álmaimat: vagy ne ébressz fel ismét engemet.”

A’ magános Forrás’ Szélénn leűlvén az első Virradáskor, óh Fillis, azt álmodtam, hogy te véled vagyok. Álmodtam, de ollyan móddal, hogy nem hittem. hogy álmodok.^* A’ Madarak’ tsevegését, a’ Vizek’ tördelődzését,^* és a’ Levelek’ suhogását úgy tetszett nekem hogy hallom. A’ te szép Szemeidnek Fényjére,^* a’ mint szokott szokás szerént, az ő szokott Dobogási között vólt az én Szívem. Tsupán tsak, hogy tégedet, oh Isten! hozzám Kegyesnek láttalak, a’ millyennek még soha sem láttalak tégedet, arról hogy álmodok,^* néhánykor kételkedtem én: millyen Szókat hallottam! Mitsoda édes^* Neveket nyertem, Kedves, a’ te Ajjakidról! Azon puha,^* rezgő Súgárokbann millyen gyenge Érzéseket^* olvastam én! Ah, ha szemlélhetnéd,^* mennyivel szebben ragyognak a’ Kegyesség’^* Villámjai között a’ te Szemfényeid, soha hozzám olly kegyetlen nem lennél,^* óh Fillis. Millyenné lettem én akkor, azt, a’ mit én akkor gondoltam, azt, a’ mit akkor mondottam, előbeszéllni nem tudom: tudom,^* hogy a’ te Kezednek eleven Tejére én ezer Tsókokat nyomtam; te eggy kellemetes Pirossággal^* mázoltad bé Ortzádat. Mikor véletlen^* meghallom eggy közel lévő Bokornak az Ágait verődni: arra^* fordúlok: és a’ közepébe elbújva kapom^* Filénó szerelemtársamat, a’ ki az irígy Méregtől kékűlvén Ábrázatjábann^* az én Titkaimat szemlélte. A’ Rajtakapattatás, és a’ Harag köztt lángaltam: néki rászkódtam, eggy szempillantásbann: és rövid vólt Álombais az én Megelégedésem.

„Elment az Árnyékkal, az igaz, a’ Tsalattatás^* és a’ Gyönyörködés: de az én Tüzem, óh Isten! én Szívemnek Bálványja, az Árnyékkal el nem ment.

Ha valaha eggy Pillanatig,^* álmodva, én boldog vagyok: Azutánn megnevekedik az én Gyötrelmem, mikor vissza tér a’ Nappal.”

„Írom tebeléd szeretett Nevét annak, a’ kiért én^* elfogyok, Napnak kedvese, boldog Babér, a’ mint Ámor azt belém nyomta én belém. (vagy nékem)

A’ mint te tartod minden te Ágadat, tartson^* Klóris nekem állhatatosságot: de ne legyen az én Reménységem Terméketlen veled eggyütt.” Most, szerentsésített Növevény, most valóba kevélyenn árnyékozhatod bé a’ Levegőt ujdon fürtjeiddel: most nevekedni fog Tőrzsököddel az az édes Név. Tégedet a’ tiszta Vizeknek lakó Nimfái; tégedet a’ meredek^* Kőszikláknak lakó Nimfái, és minden más mezei Istenségek az Esztendőnek Megújúlásakor víg Tánttzal megtisztelni^* jönnek majd. A’ gallyas Népnek Bírodalmát most neked fogják engedni, alád adván magokat, nem tsak a’ Tőlgyfák, a’ Jegenyék, a’ görtsös Róburok,^* a’ mérész Fenyők; hanem az Édomi Pálmák, az Álpesi Tserek is. Én más Ággal a’ Hajamat körűlkerítni nem fogom: nem fogok énekelni, hanemha^* űlvén a’ te Árnyékod alatt: az én Szerelmem’ Titkait tsak néked fogom megbízni: egyedűl te fogod Ajándékait az én Kintsemnek, te az ő Haragjaitis, te fogod tudni az én Vígságimat,^* és az én Gyötrelmimet.

„Teérted ékesűljön mindég az Ég a’ Barátságos Áprílistől; ’s a’ te nemes Árnyékodbann ne nyúgodjon kegyetlen Nimfa, hitetlen Pásztor.

A’ te zőld Leveleid között gyász Ruhájú^* Madár ne pihentesse Repűlését: és tsak Fülemile rakja^* ott a’ Fészkét.”

Mitsoda új, Iréne, ez a’ szokatlan Hidegség? A’ te Filénod eggy kínos barbarus Eltávozása^* után te hozzád visszatér; és így fogadod őtet? Ugyanaz vagyok én; te ugyanaz nem vagy. A’ te Ábrázatodonn van eggy nem tudom mi új: kegyesnek hagytalak tégedet el, kegyetlennek talállak tégedet. Mi vólt? Kételkedsz talán az én Hívségemről? Hazúg Nyelve^* valami gonosz Szerelemtársnak vádolt el talám előttem engemet? De Iréne az én Hívségemnek annyi Próbáira, Iréne megesmér^* engemet; és Iréné azt hiszi? Ah, nem: többet hidgyél^* a’ te szép Szemeidnek, mint a’ Szerelemtársaknak.^* Azok a’ Szemek ezen Léleknek sokkal^* hűségesebb Kikémlelői: fígáld azokat (mereszd)^* az én Ortzámba’, és azutánn ítéld^* meg. (végezz.)

„Ki fogja^* valaha tudni e’ Szívnek titkos Utait, ha ti nem tudjátok azokat,^* szép Szemei az én Kintsemnek?

Ti, a’ kik az első Szempillantástól fogva,^* mikor szerelmessé lettem, az én Kebelembe elrejtett Szerelmet megesmértétek.” Ah, eggyűgyű vagyok én!^* Én az én Bajaimnak okát másokban keresgélem,^* és azt ő benne találom fel.^* Nem szerelemféltő^* Bosszankodás: Kevélység az ő Keménysége. Igen szép vólt Iréne^* az én Elmenetelemkor. Meggondolta akkor, hogy megőrizze az ő Nyereségeit, és talám nem utolsó vólt^* azok között Filénó. Most az én Szerentsétlenségemre^* úgy megnevekedett a’ Szépségbenn, hogy a’ Szeretőknek serege^* tsak nem véghetetlenné lett. Ki maga^* Kintsének, ki maga Életének, ki maga Istenasszonyának nevezi^* őtet: eggyik,^* beh kínoz,^* másik^* mondja, beh fogyatkozom (halok):^* dítsérik^* certatim, ez piros Ajjakait, amaz fejér (hószín)^* Kebelét. Fordítson eggy Tekíntetet: ezeret szorít^* meg az Elhalaványodásra: mosolyogjon: más ezeret erőltet a’ Sóhajtásra. Észre veszi^* a’ maga Hatalmát: tetszik:^* és az alatt míg^* Birodalmának Terjesztésére adja tsak^* magát Kevélységgel lévén tele, a’ szegény Filénóra alig^* emlékezik.

„Ah, emlékezz rá^* óh szép Iréne, hogy Állandóságot^* esküdtél nékem: ah, térj vissza, szeretett Kintsem, ah, térj vissza első Szerelmedre.

Mitsoda vígasztalás marad, óh Isten,^* nékem?^* Ki^* lessz az én Reménységem? kiért kell nékem élnem többé,^* ha nem enyim többé az a’ Szív?”

Ah nagyonn igaz. Az a’ szerelmes Égés, melly másnak felhevítette először^* a’ Kebelét, soha telyes Életébenn, soha el nem alszik egésszenn.^* Van eggy leselkedő tűzhely a’ Hamú alatt elrejtetve. A’ maga Kényjére^* látszik ollykor, hogy bánhat azzal akárki, a’ nélkűl, hogy Sérelem^* maradjon (supersit) miatta fenn:^* de, ha eggy Szellő azt megüti, imé felgerjed.^*

„Tsak, hogy eggy Szempillantásig^* szemléljem én az én szép Ellenségemet, a’ régi édes Lángot érzem Kebelembe kifesleni.^*

Visszatérek az én Sóhajtásimra: Szerelemmel ő érte haldoklok: az én Fátumomat imádom Szemeibenn az én Kintsemnek.” Nem is tsak, mikor őtet szemlélem, égek Nitzéért: akárhová fordítsam magamat, én találok Eledelt az én Tüzemnek. Amott arra emlékezem, mikor^* szerelmesített^* meg engemet:^* ott az jut Eszembe, mint eskűdött nékem Hűséget: eggyik^* Hely, oh Isten! az ő Keménységeit: másik hely az ő Gyengeségeit hozza elmémbe: ez eggy Hartznak eleven Képét téríti Gondolatomba énnékem; amaz eggy Békességét. Mi több: Magok azok a’^* Nimfák, a’ kiket szerelmesenn szemlélgetni járok, hogy magamat eláltathassam (megtsalhassam),^* tselekszik, hogy én gondolkodjam az én Kintsemről. Szilviának, vagy^* Klórisnak Kellemeit^* néhánykor szemlélem: a’ Haját,^* a’ Homlokát ditséremollykor: de valahányszor^* Ajjakom^* ezt mondja: ez jeles, ez gyönyörű,^* Nitze (azt feleli szívem) Nitze szebb.

„Szép Lángja az én^* Szívemnek. Tsak te érted esmertem meg a’ Szerelmet; és tsak téged kívánlak én szeretni.

Nem panaszolkodom a’ Fátumra: édes Állapot születni^* tsak a’ Nitzéért való Sohajtásra.”

Mit akarsz, én Szívem? Mi támasztja fel te benned azon eddig nem esmért zűrzavarokat? Most kiszélesíted magadat, és az én szoros Kebelém^* nem elégséges tégedet egészenn béfogni: Most öszveszorítod magadat, és nem talál[l]ak^* meg tégedet a’ Kebelembenn.^* Most fázol, most égsz, most a’ Lángnak és a’ Fagynak tsudállatosann^* eggyesedett extremum Effectumit tapasztalod.^* De mit akarsz? Kínlódol, vagy örűlsz? Mersz, vagy félsz? Ah, azt tudom, emlékezem arra a’ Napra, arra a’ Szempillantásra, mellybenn én vígyázatlan láttam eggy kellemetes Szembenn szikrázni azt a’^* Fáklyát, mellyről most meggyúladtam. Ah, valóba nagyonn tudom azt. Én Szívem, értelek tégedet.

„Értelek tégedet, igenis, én Szívem.^* Illy nagy Dobogással tudom, hogy^* panaszkodol, hogy szerető vagy.

Ah, hallgasd el a’ te Fájdalmadat: ah, tűrd el a’ te Kínodat: Hallgasd el azt: és elne árúld az én Indúlatimat.”

De mit! Hallgatva lankadnod^* így kellene mindég? Ah nem; a’ merőknek^* kedvez Ámor. Tudja meg az én Kintsem, hogy én őtet szeretem. És azt tudja meg én tőlem. Megfogom mondani, hogy az ő Szemei bűnösök az én Mérészségembe:^* hogy a’ Természetnek a’ Törvénye kérni Szánakozást: Megfogom mondani – – – De ha a’ kevély megharagszik rám? És ha engem elűz? Óh Istenek! Akarnám megmondani néki, hogy én őtet szeretem: és nem akarnám.

„Tsendes^* Zeffiretske,^* ha megtalálod azt a’ kedves Tárgyat, mondd meg néki, hogy sóhajtás vagy;^* de meg ne mondd néki^* Kié.

Tiszta Patakotska, ha valamikor elébe vetődöl néki; mondd meg néki, hogy Sírás vagy. De nem mondd meg néki, mitsoda szem nevelt téged meg ennyire.” –^*

„Ha elég néked, hogy én téged szemléljelek, azt megnyerted, Iréne Barátném: ha azt akarod, hogy a’ Szerelem miatt sóhajtsak, nem probálom (ne probáld) azt: Haszontalanság (hijába).^*

Szép vagy; szerelemre méltó vagy; ékesnek látszol az én Szemeim előtt: de én érettem nem Lántzok, tsak a’ Szépségek és az Ékesség.”^*

Ha én nem fogadom el azt a’ Helyet, a’ mellyet ajánlasz nékem a’ te Szívedbe, adakozó Nimfa, kárhoztatni engemet nem tartozol. A’ Szerelmeknek rendkivűl^* termékeny eggy Fészke az Iréne’ Szíve. Eggyik alig kezd Szárnyainn^* tartózkodni: a’ másik siet^* már a’ Héjjból ki bújni. A’ felnöttek eledelt adnak a’ születőknek: és bizony ezek is^* nem sokáig lesznek álumnusi.^* Nevelkedik a’ Sokaság annyira,^* hogy már tsak nem véghetetlen, hogy annak megszámlálásában megbódúlna Árkitás. Van minden Színű.^* Eggyik a’ Violákat^* készíti, látszik, hogy fejti ki^* tollainn; másik a’ Liliomokat:^* vagynak feketék, és pirossak: végre vagynak hamúszínűek (hamvasok). Látni, hogy nem^* szebbek az Aranyosok, de ezeknek minden más enged.^* Továbbá mindnyájann ellenkezők Húmorokra nézve^* eggymás között. Eggyik gondolkodik, és hallgat. Másik szabad, és fetsegő. Eggyiknek a’ maga Gyanúi; a’ másiknak a’ maga Gyönyörködései vagynak le festve Tekínteténn.^* Ki könyörög: ki fenyegetődzik, ki kér: ki ragadoz: ki óhajt, és nem^* mér: eggyik az Ívet ragadja (lopja),^* a’ másik a’ Fáklyát a’ vetélkedő Társától^* a’ másik a’ Szemkötőt. Leselkednek^* eggymás utánn, és ölelkőznek szűnetlen. Eggyik a’ másiktól fél; gyűlölik eggymást Halálból; és eggyütt vagynak. És ennyi^* zsinat köztt reményletted, hogy én tartózkodni fogok? Reményletted haszontalan. Én nem szeretem olly kevéssé az én Nyúgodalmamat. Azt az unalmas Tsivogást, azt a’ szűntelen^* való fetsegést, azt az alkalmatlan repkedést az én Szemeimbe, tsakeggy Szempillantásig sem tudnám majd^* szenvedni:^* Hiddj nékem: mind ketten jobb lessz külön^* lennünk. Te keress én nálam kevésbbé komorabb Vendégeket: én eggy tsendesebb Szállást fogok keresni. Mindenikőnk igyekezze (continuet)^* azt a’ módot követni, a’ melly néki jobbann tetszik: te tartsd meg^* a’ te Fészkedet: én az én Békességemet.

„Sokkal^* édesebb lessz a’ te Állapotod (Fátumod)^* az enyímnél: te a’ te Geniusodat jobbann meg elégitheted (kifizetheted)^* majd mint én.

Te a’ Szeretőket^* eggyűgyűeknek, én az én Kintsemet hűségesnek kívánom: és eggyűgyűekannyiannvagynak; de a’ hűséges hol van?”