Csokonai Vitéz Mihály összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

Mit akarsz, én Szívem? Mi támasztja fel te benned azon eddig nem esmért zűrzavarokat? Most kiszélesíted magadat, és az én szoros Kebelém^* nem elégséges tégedet egészenn béfogni: Most öszveszorítod magadat, és nem talál[l]ak^* meg tégedet a’ Kebelembenn.^* Most fázol, most égsz, most a’ Lángnak és a’ Fagynak tsudállatosann^* eggyesedett extremum Effectumit tapasztalod.^* De mit akarsz? Kínlódol, vagy örűlsz? Mersz, vagy félsz? Ah, azt tudom, emlékezem arra a’ Napra, arra a’ Szempillantásra, mellybenn én vígyázatlan láttam eggy kellemetes Szembenn szikrázni azt a’^* Fáklyát, mellyről most meggyúladtam. Ah, valóba nagyonn tudom azt. Én Szívem, értelek tégedet.

„Értelek tégedet, igenis, én Szívem.^* Illy nagy Dobogással tudom, hogy^* panaszkodol, hogy szerető vagy.

Ah, hallgasd el a’ te Fájdalmadat: ah, tűrd el a’ te Kínodat: Hallgasd el azt: és elne árúld az én Indúlatimat.”

De mit! Hallgatva lankadnod^* így kellene mindég? Ah nem; a’ merőknek^* kedvez Ámor. Tudja meg az én Kintsem, hogy én őtet szeretem. És azt tudja meg én tőlem. Megfogom mondani, hogy az ő Szemei bűnösök az én Mérészségembe:^* hogy a’ Természetnek a’ Törvénye kérni Szánakozást: Megfogom mondani – – – De ha a’ kevély megharagszik rám? És ha engem elűz? Óh Istenek! Akarnám megmondani néki, hogy én őtet szeretem: és nem akarnám.

„Tsendes^* Zeffiretske,^* ha megtalálod azt a’ kedves Tárgyat, mondd meg néki, hogy sóhajtás vagy;^* de meg ne mondd néki^* Kié.

Tiszta Patakotska, ha valamikor elébe vetődöl néki; mondd meg néki, hogy Sírás vagy. De nem mondd meg néki, mitsoda szem nevelt téged meg ennyire.” –^*