Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

Szőlőtő és kalász, mint földmivelésünk’ példázati közzül emelkedik-fel Magyarország’ Geniusza és szelíden bájleplét lebbinti-el a’ szép müvészetek’: tudniillik költés, muzsika’ és rajzolás’ geniuszairól.

Egy fa’ tővében, körűlfolyva tiszta pataktól, ül a’ jelenlét’ geniusza, és méhkasra támaszkodva iróink’ szorgalmát képezi, kik szép hazai nyelvünket fentebb díszre emelni törekednek. Távol látszik egy sziklavár példázva a’ mult időt, mellyben a’ Magyar leginkább csak hadi munkákban foglalatoskodott.

A’ megbosszult Hitszegő. Jelenés a’ kriptába: midőn Berta, Miksa urfinak Barátnéja koporsóját mutatja. Lásd: 30. lapon.

A’ Sóbányák. Jelenés a’ sóüregekben, midőn Sarolta az aknába száll megmenteni kedvesét. Lásd: 66. lapon.

Augsburgi ütközet.^* Jelenés a’ táborban, midőn Türtül^* beszélgeti a’ vitézeknek Árpád’ győzedelmét Zalánon.^* Lásd: 81. lapon.

Viszonlátás. Jelenés az emlékoszlop előtt, midőn Dezső megismeri Idát, ’s az öreg világtalan Tivadar ég felé terjesztett karokkal a’ hiveket áldja. Lásd: 152. l.

Szép Eszter. Jelenés Gróf Arszlán’ palotájában; midőn Eszter a’ halálos dőfést felfogja kedvese helyett, ’s a’ gyilkos irtózva néz a’ hív haldoklóra. Lásd:237. lapon.

Indulat’ hatalma. Jelenés a’ szabadban, midőn Lóra kedvese’ sirjánál a’ megváltó tőrt szegezi melyének. Lásd: 266. lapon.

Rozgonyi Caecilia képe, midőn a’ hőslelkű Asszony a’ zászlót lebegteti, és szelíden de elszántan vitézeit a’ harczba vezérli. Lásd: 279. lapon.

Csendes, mint a’ sír, és setét volt az éjszaka, mikor eggy álomkép hajnal felé végét szakasztván nyugodalmamnak, térgyeimre késztetett nyoszolyámbúl, hogy az Isteni Felségnek éjjeli oltalmáért hálákot adgyak. Felöltvén köntösömöt, kiültem a’ nyári hüsnek kedvéért Budai házamnak erkére, honnan nappal a’ Dunát ’s az egész Pesti térséget látom.

Mély gondolatokba merűltem én itt a’ Régieknek amaz érzékeny képzeménnyeirűl, mellyekkel a’ születetleneknek e’ setét országát szinte megvalósították. Ebben alusznak, az ő kedves személyesítések szerint, a’ még születetlen éjek és napok. Magosságábúl letekínt reájok az Isten, ’s tetszése szerint előszollíttya közűlök az eggyiket vagy a’ másikot. Örül a’ kinevezett, hogy testvéreinek társaságában a’ forgó esztendőt kisérheti. De legszembetünőbbnek tetszett nekem amaz esdeklés a’ világosság utánn, mellyet a’ Régiek a’ születetleneknek tulajdonítottak, ’s mellyet, setét erkemenn^* ülvén, ’s az előttem fekvő világtalan térségre haszontalanúl nézvén, mind magamban érzettem, mind a’ természetben gyanítottam. Ah! a’ világosság nélkűl se mink állatok nem élhetünk, sem a’ növötények nem tenyészhetnek! Még erkölcsi értelemben is, mi az emberi észnek szép tehetsége, mi az emberi szívnek jóra való hajlandósága, világosság nélkűl, akarom mondani, igaz tudomány és igaz relígyió nélkül? Nem mutattya é meg a’ világosságnak fő böcsét csak az is, hogy azt a’ természetnek Alkotója első nap teremtette? a’ mit Mojzes, mennél rövidebben, annál felségesebben, rajzol e’ szavakkal:

Azon szempillantásban, hogy a’ Mindenhatónak e’ tellyes foganatú szavait mély tisztelettel és álmélkodással meggondoltam, kiütött a’ földkörnyéknek keleti pontyánn a’ hajnalnak első zsengéje.

Így választotta el a’ Teremtő, Mojzes szerint, a’ felső vizeket az alsóktúl; így gyüjtötte az utobbiakat eggy helyre, kiemelvén közüllök a’ szárazt, hogy magvazó füvet és gyümölcsfákot teremjen. De ah! míg ezeket gyors gondolatimmal szinte csak átfutom,

De ah! minekutánna a’ Teremtésnek e’ mindennapi képét férfikoromtúl fogva majd nem naponként gyönyörködve néztem, csudáltam, imádtam; most, mikor azt különösebben lerajzolni ügyekeztem, megérintett engemet az Úrnak keze, eggy súlyos és hosszas nyavalya által a’ halálra megintvén. Azt találtam azonban még szomorúbb elmélkedésimben is: hogy nagy, irgalmas, és hatalmas az Úr, mikor sujt, és mikor gyógyít, mikor csapással látogat, és mikor kegyelmével vigasztal. A’ legszebb napnak, melly az egész természetet feleleveníti, az végtére a’ sorsa: hogy ismét elalkonyodik, és még nagyobb pompával kerekedik-ki. –

Varázslat látszék alkalmas idő óta lekötni a’ Rónaszéki sóbányákat Mármarosban:^* a’ munkások különféléleg izgattatának, gyertyájik ok nélkül elaludoztak, legjobb műszereik a’ leggyarlóbb ’s porhanyúbb tárgyakon eltöredeztek, incselgő rémorczák, torzongó alakok lépdeltek gúnykaczagva előkbe; ’s hahogy a’ bátrabbak’ egyike feléje törtetett is a’ tüneménynek, közönségesen munkatársába ütközött, és többnyire czivódás támadt közöttök. Ha ki valamelly fontos munkát szorgalommal elvégzettnek hive, ugy találá: hogy só helyett földet, vagy buta követ kerített-elő; továbbad sokféle földalatti pezsgés bongás hallatott, vízerek fakadoztak az aknák’ mélyeiből: úgy hogy végre a’ bányák egészen pusztán álltanak. Második Ulászló Király, ki gondatlansága miatt annyira jutott, hagy a’ föld’ szabadon termett gyümölcsein kivül, alíg maradt egyéb jövedelme: bármi rest vala is, eltökélte magát még is egy útra Mármarosba, hogy e jövedelmi kútfőt a’ tehetségig felsegéllje. Udvarát a’ Huszti várba szállította. Értelmes Bányászok hivatának Sóvárról ’s Erdélyből, hogy a’ Király’ jelenlétében magokat új próbákra szánják; több merész jelent meg bel- és külföldről dicsőség’ vagy jutalom’ ingeréből. Pezsgett a’ vár az öszvesereglett néptől, ’s kik ott szállást nem nyerhettek, sátorok alá teleplének a’ Tisza’ hosszában. Eleven mozgásban volt minden, mert a’ legközelebb nap’ reggelén szándékozott a’ Király Rónaszékre, személyesen önjelenlétében a’ próbát, a’ veszélyes bányába lejuthatást, megujíttatni.

Alig csókolta az első napsugár a’ láthatárt, a’ költözet azonnal elkezdődött. A’ szép Huszti völgyet körűlkoszorúzó hegybérczek hajnalbíbortól tündöklének mint egy korona, mellyet a’ táj Fejedelmének nyújta. A’ Tisza, példázatáúl a’ jobbágyok’ apadhatlan szeretetének, egész medrének folyami hosszában simult a’ Királynak ’s kalauzlatának elébe. Mind a’ két parton, az útra, a’ fák’ csúcsaikra, ’s legmagasb sziklatetőkre öszvetódult a’ kiváncsi nép e’ királyi pompa’ szemlélhetésére. Méltóságosan haladt ez a’ bámuló sorokon által; de se száma vagy készűlete a’ hadnépnek, sem az Ország’ Nagyjainak fénye nem igézte a’ sokaságot el úgy, mint a’ Király’ tekíntete, ki tiszteletparancsló felséggel lovaglott a’ nagy próbára rendelt sóbányászok’ közepén; és a’ Király’ leányáé, körüllebegő udvarnok szűzeivel, azon idegenektől környékezve, kik az aknákba ereszkedni szándékoztak. Ugy tünt-fel Ő Udvarnoknéji’ körében, mint egy planéta mellékholdjaival; de valamint közelebb lévén az emberhez a’ hold, inkább szól a’ szívhez, mélyebben világít a’ kebelbe, mint a’ távol Jupiter: ugy érzé magát egyike a’ kísérőknek ellenállhatlanúl azon Szűz felé vonzatni, ki mellé őt a’ történet vezeté – ’s a’ természet’ minden gyönyörűsége, minden felségi fény elhunyt szemei előtt. A’ sors úgy kedveze néki, hogy alkalmas időig mellette lovagolhatna. E’ bájló tárgy egyike volt azon sugár alakoknak, mellyeket szűn nélkűl keres a’ szem, de ez életben ritkán találhat fel, ’s olly deliségű mint egy tündért szoktunk képzelni. Az éj szeretve csókolá hajfürtjeit, ’s ki egyszer kék szemeibe pillanta, meggyőződött arról, hogy több egek lehetnek. Annyi kellem volt elöntve rajta, olly bájoló szellemi kedvesség pihent arczain, hogy a’ legmiveltebb művész’ ecsete elsikeretlenűlne festhetésén, ’s minden, kit szerencsés vagy szerencsétlen csillaga e’ tünemény’ elébe vitt, kénytelen vala megvallani: hogy egész lényének bájkecsei nem ismételtethetők, hanem egyedűl a’ szív’ mélyén érezhetők.

A’ Nádor’ leánya volt az, a’ bájos Sarolta, büszkesége atyjának, Ulászló’ király’ leányának öröme ’s barátnéja. Az Idegennek kizárólag rajta függő figyelme nem maradt észrevétlen előtte. Olly kis részvéttel mint csak lehete, tudakozá a’ királyi Szűz’ udvari Marsallját, a’ Jövevény’ neve felől; de ez őt nem nevezé; – honnan jött légyen? nem tudta senki; – mióta mulat Huszton? az utólsó estvén érkeze ’s egyedűl. – Rá tekinte még egyszer Sarolta, ’s andalgásba merűlt: de pillanatja égett az Idegenében, ’s miként a’ Phoenix ifjúltan támad-fel lángjai közűl, ugy virult ki ennek szívlobbjaiban az örökké ifju szerelem.

Rónaszéken voltak. A’ Király leszállt a’ ménről, a’ többiek követték, ’s mindenki az aknákhoz tolonga. Csend volt a’ mélyben, mintha a’ Földalattiak jelenlétét tisztelnék annak, ki felettök uralkodik a’ földön. De ők más módon védék birodalmokat, mert mihelyt a’ próbamerőknek valamellyike le akara kötélen ereszkedni a’ mélybe, ’s már a’ sómenyezetig ére: a’ kötél látatlan hatalomtól ismét felhajtatott, ’s a’ merész a’ földszinen fekütt. Súly súlyra függesztetett, míglen csak a’ kötél’ ereje bírhatá. Lészálltak a’ legbátrabbak, de ők se hatának mélyebbre az előbbieknél.

Míg e’ merész próbák mindég gyorsabban így váltogatnák egymást, ’s mindég azon sikeretlen foganattal, hirtelen tolongás támad a’ királyi Szűz körűl. Egy kis öregded férfi – Törpének hihetnők – elmés fortéllyal keresztűl surrant az őrökön, és sokaságon, ’s már közel állott a’ bányatoroknál. Hirtelen az Asszonyságok közzé iramt, taszigálá őket, sőt még a’ Királyi leányt is keményen érinté, ’s már egészen ott állt az üregnél,midőn néhány odasiető férfiak lekapák, és megkötözék. „Bíráld-meg tettét királyi Hölgy!” szól egyik; „üssétek agyon! vessétek a’ mélységbe!” harsognak többen; a’ Jövevény handzsárt von: ekkor karjaiba omol Sarolta, ’s kérőleg mond a’ királyi Szűzhez : „Szelídség az asszony’ éke, ’s valamint te legmagasb vagy közöttünk, példával is lépj előnkbe; bocsáss-meg a’ szerencsétlennek! Magok is a’ lelkek, a’ gerjedékenyek, tükrözzék magokat Benned, ’s tanúlják: mint uralkodik az ember a’ haragon.” Szelíden mosolyogva viszonz ez: „annyira elragadott hát e’ pillantat, barátném! hogy szívemen kétkedhetél? bűntetésbűl te oldjad-fel bilincseit, ’s mondd neki: hogy szabad.” A’ Törpe, ki az egész beszéllgetést hallotta, különös indulatban volt. Düh, aggodalom, dacz, váltogatták egymást arczvonásiban; ’s midőn Sarolta békójit oldozná, könyűk görgedeztek le ősz szakállára, ’s mond: „mi viszont meglátjuk egymást!” E’ perczben elszakad az arany láncz Sarolta’ nyakán, ’s a’ bányaüregbe suhan. „Anyám’ képe!” felkiált ő; ’s az Idegen már meg is ragadá a’ kötélt, ’s lebocsátkozott rajta a’ mélybe, a’ Törpe pedig minden eszmélet ’s elővigyázás nélkül a’ torkolatba rohant. Iszonyat’ riadalma, és sajnos csend követte e’ látványt. Kevés percz mulva feljött magától hajtatva a’ kötél. Félénken fordult felé minden szem, ’s mindnyájan szabadabban lihegtek, midőn az ifjat megpillanták. De milly bámulat fogta-el őket! midőn az, ki lebocsátkoztakor kezeivel tartózkodott a’ kötélen, most feszesen leköttetve tűnék szembe: szintúgy mint mikor egy beteg vonatik fel a’ mélységből. Jobbjára, Saroltának anyja’ képével czímerzett arany láncza vala fűzve, az ifju pedig ájultan.

Sikeretlen volt a’ környülálló asszonyok’ minden orvos-szere feléleszthetni őtet. Sarolta szíve’ vérét árasztotta volna, csak egyszer nyissa még szemeit fel a’ szép alélt Halandó. Azonban elérkezett a’ Király’ orvosa, ’s a’ legközelsőbb házba viteté a’ haldokló érzetűt, ’s midőn kérdeztetnék: van e remény éltéhez? Kétes főcsoválás volt válasza. Mi szívesen maradt volna hátra ápolgatni őt Sarolta! úgy rémlett előtte: hogy a’ beteg csak általa gyógyulhatna-meg, ’s azért bizonyos fájdalmas öröm lepte-meg, midőn az orvos a’ lánczot ’s képet nem fejtheté ki feszesen zárt jobbjából az Idegennek.

A’ költözet melly reggel vígan ’s elevenen kezdődött, estve halk lépten, és szomorgó képpel tért-meg Husztba.

Az éj leszállt vala. Minden szem álomban merengett, csak Saroltáé nem! ki a’ nap’ történetitől meghatva nyugtot nem lelhete. Szünetlen előtte lengett képe az Idegennek: majd a’ mint Az mellette ifjusága’ teljes erejében lovaglott; majd ismét halotti halványságban, a’ lánczot oldhatatlanúl szorítva. Az Aggnak képe is, kit megmente, viszont feltűnt előtte. Nem vala képes érzelmeit ’s gondolatait rendbe szedni. Ez édes tétova közt zörrenést hall a’ szobában, ’s im a’ reggel’ Törpéje állott ágyánál, sókorona homlokán, hasonló fejdelmi-pálcza kezében, ruhája kristály csillogásu. „Ne félj, Leányom! monda. Barátod vagyok én. Belső erő vonz hozzád. Ismét meg kell látnom téged; ’s meghálálnom közbejárásodat, nélküle én el valék veszve, ’s tudnod egyszersmind azt is: ki vagyok, ’s hogy hálás lehetek. A’ Gnómok’ nemzetsége, melly a’ magyar föld’ keblében lakik, eredetileg egy fejedelmet uralt. De utódjai az országon megosztakoztak, ’s ez osztálynál fogva hosszu időszak óta (ti emberek Századoknak nevezitek) több földalatti független herczegség ’s grófság áll fenn, mellyek törvényes ügyeikben a’ Selmeczi^* Bányakirálytól függenek. Az én osztály tartományom a’ Mármarosi sóaknák. Bizonyos idő előtt a’ Selmeczi aranyhölgy’ menyekzőjén megjelenvén, vigan valánk, ’s egy villanó szeszélyperczben (minthogy áltáljában igen ingerlékeny vagyok) a’ Nagybányai Rézgróffal fogadtam: hogy az én herczegségem’ terményei becsesbek az emberek előtt az ő grófságaéinál. A’ Selmeczi birószék elébe terjesztők a’ kérdést, ’s az így itélt: „rézből veretik a’ pénz, ez Istene az embereknek, ’s ennélfogva becsesb előttök a’ sónál. A’ Rézgróf’ sarczosává kárhoztatám mind addig, míglen egy olly drága követ lesz szerencsém találandhatni, melly birodalmamban teremvén az ember- ’s szellemektől többre becsűltetik mint a’ réz, ezüst, és arany.” Ezen itélet fellobbantá gyülölségemet az emberek ellen, ’s eltökéltem a’ hálátlanokat eltiltani országomtól. Hogy azt megtehetém, – tapasztalátok. Egy úttal földalatti kincseket is nyomoztattam, de hijában. Minthogy pedig a’ nekem szabott határidő nem sokára eltelik, tegnapelőtt a’ föld’ szinére szállottam tanácsot kérni bölcs barátomtól egy tudós agg sastól, ki nekem előbbi szolgálatimért lekötelezettem.Útam hasztalan volt. Éjjel haza térvén elszunnyadtam, ’s a’ hajnal’ első sugára tegnap még alva talált; ez bal szerencsét hoz a’ Gnómokra mindenkor. Ez által elvesztenek ők, míg a’ mélybe vissza nem jönnek ismét, minden lélek-hatalmat, ’s emberi sors és halandóság alá jutnak; fájdalommal tapasztalám én tegnap ezt, midőn erőszakkal próbáltam magamnak utat nyitni az üregbe. Pártfogásod ’s érzékenyítő kérelmed mentett-meg, ’s csudálatosan hatott rám, most megköszönni jövök tettedet! ’s kérdezni: mivel szolgálhatok neked, ’s mint mutathatom magamat irántad háladatosnak? „Mentsd-meg a’ Jövevényt!” kiált Sarolta, ’s bibor szín futotta-el orczáját. „Látom én, viszonz a’ Gnómherczeg, ki nem fejezett gondolatodat is. Teljesedjék! Hanem a’ báj-álomtól, mellybe süllyede, tenmagadnak kell előbb felszabadítanod őtet, én nem vagyok képes azt tehetni. Mert midőn énnektek emberek! sópáhóimat elzárnám, olly varázs-átkot mondék arra, ki első hozandna zsákmányt ki ásvány-országomból a’ felvilágra, hogy se lélek, sem egyéb mi ne ébreszthess fel azt bűszenderéből, ha csak azon lény, mellyet a’ Bájalvó szeret, nem határozza-el magát önnön éltét az Álomkór’ szerelméhez csatolni úgy, hogy élni szűnjék-meg amaz, midőn megszünik szeretni őt imez. El vagy é erre tökélve?” Sarolta elszántan: „az élet csak Szerelem, a’ természet csak általa él, ti Szellemek is mindnyájan csak szerelmi lehellet vagytok; én el vagyok tökélve.” „Jó! mond a’ Törpe, figyelmezz tehát, ’s értsd szavaim’: midőn két lelkek először vallják-meg kölcsönösen viszon-szerelmöket, a’ föld körűlök két virágot nemz, ’s ezeket lélekvirágoknak hívjuk. Ezek hatalmat nyujtanak a’ már fogant szerelmet örök időre köthetni. Két illyetén virággal bírok én, egyik eredetileg enyém, szomorú hagyománya a’ másik korán eltűnt jegyesemnek. Im vedd egyikét, nyomd azt melyedhez azon erős feltéttel: hogy szerelméhez kötöd éltedet, hét dobbanatját számold szivednek, akkor a’ virág elhamvad. E’ hamut szemére hintem én a’ Varázs-szunnyadónak, ’s gyógyultan serken fel.” Mohó tüzzel ragadta ki kezeiből Sarolta az ajánlott virágot, mondásaként tön, visszanyujtá neki a’ hamvat, ’s mély álomba merűlt. Álmában a’ Gnómherczeget látá egy elmélkedő orvos’ alakjában az igézett mentendő fekhelyénél, ’s ott a’ Király’ udvari orvosával komoly beszéllgetésbe merűlve; látá milly hódologva távozott ez el tőle, ’s mint kezdé a’ Gnóm gyógyítni a’ Bájszendergőt; örömben röpesett szíve, midőn az üdülőnek első pillanatja a’ jobbján levő lánczra meredt. Felhő terűlt azonban a’ szoba’ körére, szemei elől rejtvén-el mind azt, a’ mi történe továbbad.

Épen a’ fris reggeli levegőbe mene sétálni a’ gyógyult ifjúval a’ csudás orvos, midőn amannak szeme az országútnak fordulván, port látott azon emelkedni. Az öreg erre jóslati fontossággal: „Én nem csak testgyógyító orvos vagyok, én betegeim’ szívgyötrelmein is tudok segíteni. A’ tiéidre, ha bár nekem azokat fel nem fedéd is, ott közelg a’ gyógyító-szer. – Bármi hihetetlent hallandasz is, mindent igenelj, ’s kebled’ legtitkosb, legmerészb vágyai bételjesednek. „Azonban a’ porfelleg közelebbűl, ezűst fegyverek csillámlának keresztűle, egyes lovagok ötlöngének szembe; a’ két Vándorhoz közel állapodott-meg a’ sereg. Eloszlott a’ por, ’s a’ Nádor előtte egy választott kíséretnek, maga állott mellettök, díszes útiköntösben; gazdagon ékesítve a’ kísérők. Midőn az ifjat látá, leszökött paripájáról, ’s nyájasan köszöntvén őt, úgy kezdé szavait: „Nemes Herczeg! bocsáss-meg, ha mi azon homályt, mellybe magadat leplezned tetszett, előbb hatottuk által, mint talán ohajtád; de a’ lovagi bátorság, nemes udvariság, ’s deli módú asszonytisztelés Herczegfit fogtanak volna velünk ismértetni Benned, habár Ő Herczegsége a’ te Atyád nem méltóztatott volna is kinyilatkoztatni méltóságod’ titkát ’s utazásod’ czélját előttünk.”

„Nádor! viszonz az ifju, nem tudom honnan ered e’ gondolatod, hogy én Herczegfi vagyok. Ha nem tetszik tréfálnod, nagy tévedésben vagy, mert én nem vagyok fejedelmi vér.” „Hasztalan tettetésed, mond a’ Nádor; ma éjjel herczegi atyádnak követei érkeztek, ’s megvalósíták azon gyanúmat, melly első megpillantásodra ébredt bennem. Herczegi atyád olly dús ajándékokkal tisztelé-meg házamat, minőkkel azt csak egy Moszka Fejedelem teheté; leányom kezét is kéreté számodra; ezt én meg is ígértem, minthogy illy kötelék neki csak tiszteletére, illy Lovag csak boldogítására szolgálhat.” Szótlan meredt rá az ifju. „Ha nem hinnél szavaimnak mond a’ Nádor bizonyos érzékenyüléssel, kérdezd küldöttjeit Atyádnak. Egyet legalább, Nevelődet, meg nem fogsz tagadni közűlök? „Ekkor több gazdag öltözetű ’s eddig a’ Nádori kiséret megett rejtekező férfiak nyomultanak az ifju mellé, ’s körébe. Míg a’ többi előtte tisztelkedve hajladozott, az egyik, éltes férfi, nyakába omlott, ’s ölelve csókolgatá őt mint egy atya szokta szeretett fiját, ki tőle sokáig messze volt. „De szólj csak, mi – kezd az ifju, „igen is, mindent meg fogok mondani, szavába esvén az agg. Midőn távol Hazánkból elindulnál felgerjesztve Sarolta’ szépsége’ hirétől, ’s magadat eltökéléd rangodalatti álruhában látni őt, vizsgálni, ’s ha valósulva lelnéd a’ hír’ dicsőitéseit, neki kezet ’s szívet ajánlani, ’s őtet és szerelmét egy lovagi hőstett által megérdemleni: Atyád, ki gondosan megelőz minden ohajtásid’ teljesítésében, elvégzé magában: Saroltát számodra megkéretni, hogy így Magyarországba érkezésedkor őt már Jegyesednek találd, ’s úgy lépj-fel itt, mint a’ gyermekek a’ mennybe, előbb, mint sem alkalmok legyen azt megérdemelhetni. Tekervényes útakon megakarók előzni jöveteledet, de villámsietésed túlhaladá gyorsaságunkat, ’s mi még csak ez éjjel érkeztünk-meg; irtózatos álmélattal hallók tegnapi merész tettedet, Atyád’ tapasztalt orvosa vállalta-fel gyógyíttatásodat, én pedig meghatalmazottnak hivém magamat, számodra Sarolta’ jobbját megkérni azonnal. Nemes Atyja megegyezett már, ’s így még ma megtörténhet az esketés. Atyád általunk elégnél több aranyat küld, hogy ez országban mérhetetlen földeket végy; ’s nem akarván gyöngéd menyét a’ messze út’, ’s szüléjitől-megválás’ nehézségeinek kitenni, elvégzé: hogy néhány hónap múlva önmaga személyesen Magyarországba jövend a’ nemes Nádort, téged és Saroltát meglátogatni.” Az Orvos, ki eddiglen szorgosan kémlé az ifjúnak arczváltozásait, e’ szavakkal fordul a’ Nádorhoz: „Látod nagyságos Úr! a’ beteg még gyönge, szédelgésbe hozza szerencséje; engedd: hogy ketten, Nevelője ’s én egyedül ’s bíztosan beszélhessünk vele. „Bölcs férfi vagy, ’s teljes igazad van! mond a’ Nádor, szóljatok vele, én itt várandlak benneteket.”

Leballagának a’ völgyoldalon az ifju két agg; alíg voltak egyedűl ’s látatlan, kérdi az Orvos: „Még sem ismersz engem?” Az ifju rá pillant, ’s az Orvos mint Gnómherczeg állt előtte; Nevelője még eredeti hegyszellemi alakját is felölté; erre a’ Gnómherczeg így szól: „Én vagyok az, kit Sarolta’ szószólása mente-meg haláltól; háladíjjal akarván viszontagolni tettét, szereket nyujték neki, mellyeknél fogva téged’ varázsálmodtól megszabadíthasson; azért halmoztalak-fel temérdek kinccsel, hogy férje lehess; mivel Ő szeret tégedet.Szükségtelen tovább mondanom tehát: hogy az általam elámíttatott Nádor téged’ egy távol orosz Fejdelem’ fijának tart; te igeneld azt, ’s tiéd Sarolta. Én több mint herczegi kincseket hagyandok neked. A’ kíséret mellyet Gnómjaimból képeztem, kevés nap mulva majd elhagy téged; azután nem sokára hírt veendesz költött atyád’ halála felől, senki se fog fejdelmi származásodról kételkedni, ’s te Saroltával egy boldog életnek ballagsz elébe.” Az ifju erősen néz a’ Gnómherczeg’ szemeibe, ’s kérdi: „Tudja ’s javalja é Sarolta tettedet?” Erre válaszol amaz: „Nem fedezém-fel előtte.” „Jertek tehát” ’s többet nem szólt az ifju. Mindketten kérdőleg nézék őt, ’s igy álltanak tovább is egyik mint Orvos, mint Nevelő a’ másik, oldalánál.

A’ Nádor tűrhetetlenűl várta érkezésöket. Midőn a’ hármat maga felé látná közelgeni, vigabban ’s reménytelve mosolygott feléjök. Szemközt állott vele az ifju, ’s monda: „Nagyságos Úr! kérlek, ne szakaszd félen beszédemet, habár különösnek rémlendne is előtted az, a’ mit hallandasz. Én nem vagyok Herczegfi, hanem szegény szülék’ gyermeke, kiket korán elvesztettem. Nevem: Zuárd Ödön. Honom Fogarasföld. Árvaságom’ szigorú környülményeiben külföldre szakadván sokat tanultam, ’s nyomoruságtól edzetve ’s edződve serdülvén-fel, a’ csaták’ versenypályáján a’ halál’ mezején, több harczban viaskodtam. Most a’ vitézlő Magyarföldre jöttem hadi szolgálatba lépni. E’ vidék’ történeteinek híre, a’ legyőzetendő veszélyek, a’ kiküzdhetendő dicsőség édesgettek ide. Hogy leányod legyen, azt nem tudám. Mióta tegnap látám: ő az én Világom, ’s én örökre az ő Sajátja. E’ lény – a’ tettetett Orvosra mutatván – kinek leányod’ pártfogása tartá-meg éltét, épen most nyilatkoztatá magát a’ Sóbányák’ földalatti fejdelmének előttem, ’s tudósíta: hogy leányod engem viszon szeret. Öszveköttetésünket előmozdító szándékból el akar téged, a’ világot és Saroltát ámítani, ’s engem’ Herczegfinak hireszte; a’ követség ’s minden a’ mit szemfényvesztőleg elődbe adtak, csalás. Érzem: hogy ezekről értesítvén téged, egész éltem’ boldogságát szakasztom-szerte, mert most nem fogod Saroltát nekem engedni többé; de ámításnak nem köszönhetem birtokát; még oldalánál se fognám boldognak érezhetni magamat, nem élhetnék, ha az ötlene szemrehányólag elmémbe, hogy ravaszság által tevém őt tulajdonommá, ’s hogy valaha csak egy gondolatot is kellene titkolnom előtte. Szívét csak rokon érzemény hódíthat örök sajátúl, de hazug ármány sem soha.” Elészökött ekkor a’ Gnómherczeg, ’s bosszus hangon ezt mennydörgé: „Tapasztald hát, balgatag! mit tehet a’ szellemek’ kegye, mit haragja. A’ mit éretted buzgék tenni, megvetetted, ’s engem’ Jótevődet az emberek’ gúnykaczaj-tárgyává méltatlanítál; lakolj tehát érette!” Ezt harsogván a’ földbe süllyedt, és vele a’ varázs-kiséret ’s az ifju is egyetemben.

Éjfél vala. Sarolta egyedűl állott a’ bánya-üregnél: kezében az aknaszövétnek, ’s eltökélve oda lebocsátkozni ’s megmenteni őt; – vagy véle meghalni. Hasztalan hintegeték a’ siető felhők komor árnyékjokat mintegy óvólag útjára; hasztalan sohajtozott az éji szellő; hasztalan susogtak levelei az erdőlombnak. Eltökélve haladt ő sötét pályáján, ’s letünt a’ mélybe, mint egy leáldozó csillag az alkony’ láthatárán. Midőn az ingó lépcsőkön lesietne, könnyü lépte viszhangzott a’ roppant só-boltozat’ tömérdek üregeiből; sőt még keblének sebesb lihegzetét is visszaröpíté a’ földalatti echo: olly iszonyító csend vala ottan. Egy pillanatig megállapodott, bizonytalan: merre forduljon hogy a’ Gnómherczegre találhasson. Midőn így vizsgálva körűllövelné nézteit, az üreg’ alján valami mozgás rémlett előtte, meredve szögezvén oda pillanatját, észre vette: mint világosúl egy helytt lassudan az aknafenék; végre mintha körösleg a’ só-göröngyek csak vékony üveg volnának, keresztűlök hatott tekintete. De min nem hat által szeme a’ szerető Asszonynak? Azt pillantá-meg ott ő, kiért e’ súlyos pályára lépett, nyugton és irtózatlan várni végzetét. Szivének hathatósb dobogása, fenntebb ütése vérének, ’s az erő melly egyszerre ujont eltölté, meggyőzék arról: hogy épen ő tárgy-képe most gondolatinak, ’s hogy keble határtalan szerelemmel lobbadoz iránta. Röpűlt a’ lépcsőkön lefelé. Itt lelé a’ Gnómherczeget. Komoran ’s elmélkedőleg sétált ez a’ homályos akna’ sikátorain, ’s előtte két Gnóm, szövétnekes fejjel utját világítva. Sarolta lábaihoz omlott az elálméltnak. „Én mentém-meg éltedet! kiálta, ’s te azért az ő életét igéréd nekem; ha őt megölöd, megölsz engem’ is azonnal. Emlékezz hölgyedről, ’s azon szerencséről, mellyet neked nyújta: ’s nem fogod akarhatni feldúlni a’ miénket. Ellágyulva kiált a’ Gnómherczeg: „Szabad ő, ’s tiéd!” A’ könyű, mellyet a’ fájdalom idéze Sarolta’ szemébe, örömdíj gyanánt gördűlt a’ Gnóm’ kezére le, ’s ím a’ köny gyönggyé vált. Felkiáltott ekkor a’ Gnóm: „Ez a’ gyöngy birodalmamban termett, ’s mind ember- mind szellemeknek magasbra kell becsülniök azt a’ mélységek minden aranyánál, – ez tartja fenn Országom’ függetlenségét.” Most minden táj felé röpültek hirészei, ’s egy a’ Nádorhoz is Rónaszékre, meghívni őt. „Atyád megegyezik öszvekelésteken, szól a’ Gnóm, míg ő megjövend, mi ülljük a’ menyekzőt.” Az ifju a’ Fejedelem’ oldalánál állott, ’s midőn Saroltát szivéhez szorítná, eltünt éje a’ földalatti sórengetegnek.

A’ magas palota ezer szövétnektől ragyoglott, ’s a’ kristályfalak végtelen változatokkal tükrözgeték-vissza a’ játszi lángokat. Örömtűz égett a’ mélységekben; vidor gnómalakok bocsátkoztak alá kötélen a’ magasból, ’s a’ legkellemesb harmoniákat zengedezék; a’ padlatokból asztalok emelkedtek, elborítva ’s kinálkozva felesleg özönével mindennek, a’ mi drága ’s kedves az ínynek. Kéj, gyönyör ’s örömzaj harsogott a’ hegyekben. Hirtelen fordulván a’ Fejedelem a’ boldog párhoz, mond: „Oda fenn áll Atyátok már az aknatoroknál, siessetek hozzája. Éljetek boldogúl! ti engem’ nem fogtok elfeledni soha.” ’S midőn feljönnének az embervilágba, egy kisded Gnóm ült világitólag hozzájok, ’s ezt sugá Saroltának: „Egyik lélekvirág által életed e’ férfiú’ szerelméhez van csatolva; – a’ másikat e’ perczben égeti öszve a’ Gnómfejedelem egy varázstükörben, hogy e’ férfiú is örökké szeressen téged; ennélfogva te élni fogsz, míglen téged ő szeretend; – ’s ő téged szeretni fog, míg élend. – Így hálálja-meg a’ Gnómherczeg könyűdet.”

Méltólag ki nem vitethetik e’ Novella’ szerzőjétől.

*

* *

Minap utazván, * * faluban lovakat válték. Szép tavaszi nap lévén, míg befogtak az Öregbíróval ’s Notáriussal a’ faluház’ tornáczában állva ide ’s tova nézegettem. Az Öregbíró bölcsen semmit se szólt; – a’ Nótárius az újságból sokat beszéllt, a’ mit rég elfelejtettem, és annyit jövendölt mi rég megtörtént, hogy már mentől előbb kivántam menekedni. Azonban egy tárgy még is figyelmetessé tön: a’ torony’ csucsáról tudniillik egy gólya csüggött-le. Kérdezőleg nézek az Öregbiróra; de ez szememet kerűli és beszítt ajakkal a’ Notáriust könyöközi, ki engem vérbe borúlt képpel más tárgyra vezetni akarván a’ Kalandáriomban előfordúló időjárást emlegeté; de én kiváncsi lévén nyilt szívvel kérdém: „Mondják-meg Uraim, mit csinál ott a’ gólya?” Erre a’ Notárius mély reverentia után ellappang, a’ Bíró pedig, kihez fordulék, megszorúlva, puruszliját húzogatva ezen szavakkal: Komám Uram, már hová megy? a’ Nótárius után vonúl. Senki se maradt körűlem csak a’ Kisbíró, ki is a’ lovak előtt állván reám bámultában észre se vette hogy a’ ló hátul csipdezi; de utóbb aligha elevenére nem jutott, mert egyet rikkantva elugrott helyéből, ’s kérdésemre: mit csinál ott a’ gólya? szerencsés utat kivánva eltávozott. Mind ebből annyit tudtam mint előbb; de mit vala tenni? egy pillantást vetve a’ toronyra kocsira ülök ’s ki a’ faluból.

A’ gondolat, hogy a’ legelső státióban egy régi barátot ölelhetek, azon mysteriosus gólyát már már elfelejteté; midőn ismét eszembe hozatott. Alig haladok fél orát, az út mellett lévő első határhalmon ül egy pásztor-legény, ki is látván kocsisomat gúnyoló hangon elkiáltja magát: „Hej bátya! mit csinál a’ gólya?” Erre kocsisom olly haragra lobbant, hogy alig tudtam a’ bakon megtartani, erővel megakarta támadni a’ kiáltót, ’s aligha ökölharcz nem lett volna, ha amaz el nem illant. Ezen történet még inkább ingerle megértenem a’ dolog’ mivoltát. Lecsillapodván kocsisom szelíd hangon kérdem: „Szeretném tudni; mit csinál ott a’ gólya?” de ő öszveszidván valahány gólya van a’ világban, mérgesen egyet pattant ’s úgy kezd vágtatni, hogy szót se válthaték vele, és én annyit tudtam mint előbb.

A’ státióba érvén barátom szívesen fogadott, ’s előmbe vezetvén egy csinos, minduntalan elpirúló menyecskét, azt nekem mint három napóti kedves élte’ párját, bémutatja. A’ közmondást: hogy az első házassági hétben az embernek két szíve de egy szeme sincs, itt is valósúlva láttam; mert barátom nem igen nézett ugyan rám, de annál többet ölelt, ’s akármit kérdék tőle, mindég azt felelé: hogy ő milly szerencsés. Letelepedvén a’ házban a’ gólyát is előhoztam; erre ő felkaczagott és feleségét csokolta-meg; ’s én ismét annyit tudtam mint előbb. Ez a’ gólya meg van babonázva gondolám, hogy semmikép’ nem tudom kinyomozni miért csügg a’ torony felett.

Szerencsémre más vendég is érkezett éjjeli hálásra, mint értém egy a’ Nászak közűl. – Ez a’ vacsora felett, a’ lakodalomból megmaradt sütemények mellett vígan lévén, a’ gólya iránt tett kérdésemre e’ következendő históriát beszéllé:

* * Helység’ lakosi nagy nehezen egy fejér bádoggal fedett és arany csillagkereszttel ékesített tornyot építettek, ’s minthogy sok bajjal ment végbe büszkék is voltak tornyokra. Eleinten félnapig is elálltak előtte ’s nem győzék csudálni; milly szépen ragyog az midőn a’ nap süt rá! – A’ tanultabbak, fontos tusakodás után, azon következést hozták: hogy a’ magasról messze láthatni. Ennélfogva szinte kimérték, hány mertföldnyiről ötlik szembecsillogása? De minthogy semmi sem állandó e’ földön, örömek sem tartott soká; mert egy szerencsétlen gólya a’ csillagra szokott szállni, ’s az által nagy zűrzavart okozott. – A’ dolog így történt:

Komámasszony, Öregbíróné Asszonyom! mond egykor a’ Törvénybíróné, egy szemes tűzről pattant menyecske: Ez a’ mi tornyunk minden nap homályosabb lessz; erről tegyünk. Ah, sohajt az Öregbíróné, mikor az az ármányos gólya az egész tájból reá hordja a’ kígyókat, aztán kelepel.

Adjuk-fel a’ tanácsnak, mond a’ Törvénybíróné; Komámasszony szólljon Öregbíró uramnak hogy tegyen rendelést; ’s így lett. A’ Bíróné szólt, a’ Bíró a’ Tanács előtt sok szembetűnő okokkal megmutatta: hogy az illetlen a’ mit a’ gólya cselekszik.

A’ Tanács azt helybenhagyá, hanem sok Ej- és No között sajnálta hogy az embernek nincs szárnya, ’s ennélfogva minden hatalma mellett a’ gólyának nem parancsolhat. De elijeszteni még is lehet, felszóllal az egyik, ’s erre a’ Tanács úgy öszvekiáltott, hogy a’ Kisbíró, ki kivül az ajtót támogatá vállával, szinte megrezzent. Ezen kiáltás jele volt a’ megelégedésnek. De mivel a’ Tanács’ méltósága ellen volna az útszán kurjongatni, tehát ezt a’ Notáriusra (ki egyszersmind Praeceptor is volt) bízták. Ez először apprehendálta: hogy az ő képét annyira rútnak nézik, hogy a’ madarak is elijednek tőle; de csak hamar megengesztelődött, értvén: hogy az ő kormánya alatt a’ tanuló gyermekekre bízatik az elijesztés’ kötelessége.

A’ gólya szokás szerént eljött; a’ sok gyermek éktelen lármával ki az oskolából, hessegetnek, sicczegetnek, kurjongatnak mindaddig, míg a’ gólya tovább nem szállt. Ez így folyt néhány napig, de a’ kár nagyobb lett a’ haszonnál, mert a’ gyermekek a’ mellett hogy semmit sem tanultak ruhájokat szaggatták, kivált süvegjök, mellyekkel legyingettek, mind oda lett – azonfelűl kövekkel hajigáltak; de nem az ellenséget hanem többször a’ templomablakot találták – hozzá járulván a’ rekedtség, csintalanság, ’s a’ mi legtöbb, a’ gólya’ örökös visszatérte.

Látván ezt a’ Bíró, a’ Tanács’ rendelését megsemmisítette. – A’ Notáriusnak legtöbb baja volt, gyermekeit a’ régi fenyíték alá szorítani; mert tiltva lévén a’ lárma, annál inkább kiszöktek és kiáltoztak.

Lőni tehát, agyon durrantani a’ gólyát, ez volt a’ nagy gondolat, melly csak ugyan az Öregbíró’ eszében támadott; ’s mingyárt is elment a’ Nótáriushoz, tudván hogy ő vadász, minthogy nem régiben az uraság’ cselédjei meg is ugratták a’ tilosban, és véle közlötte ideáját. Ez kész vala, és csak azon csudálkozott, hogy ő mint puskás ember és tudós, nem jött azon gondolatra. Jövő vasárnapra halasztá ezen munkát, hogy mindenki lássa mesterségét. Tell Vilhelm’ idejétől fogva egy lövés sem gerjeszte annyi figyelmet.^*

A’ vasárnap eljött, egész falu talpon volt. Minden ablaknál néhány fej bukott-ki. Az asszonyok suttogtak, és gyermekeik’ szájokat betartották hogy ne lármázhassanak – az Öregbíró az egész Tanáccsal a’ faluház előtt állott, aggódás és reménység változott képökön. A’ Notarius már korán reggel egy sövény mellé lapult.

’S ím! jön a’ gólya, egy nagy kígyó vonaglik, szájában, egyet kereng és a’ toronyra száll. A’ Notárius czéloz – rántja sárkánybillentyűjét; de a’ puska el nem sül – mert nem volt felhúzva. A’ nagy tüzben elfelejté felhúzni, ’s mire újra czélozni készül, a’ gólya ellebeg feje felett, és az elejtett kígyó elébe esik, és ő ijedtéhen a’ levegőbe süti puskáját. – Arra öszveszalad a’ nép, a’ Notarius fegyverét vádolja, de az Öregbíró biztatja, türelemre inti, és tulajdon nem kicsiny körmével a’ kovát megdörgöli.

Nem sokára szétvonulván a’ nép, a’ gólya ismét megjelen, leszáll, ’s pípesen nyujtózva kelepel. A’ puska pattan – ’s a’ szegény pára megszűnt élni; de nyaka a’ keresztsugárban megakadván holtan csüggve maradt.

Képzelhetni: miként töprenkedtek e’ baleseten a’ falubéliek, mind azt kiálták, hogy a’ torony most csúnyább, pedig igazsággal; mert csak ugyan a’ gólyaczímer nem legszebb formát adott a’ sugár-toronynak. Némellyek a’ Notáriust vádolák; ez magát a’ Bíró’ parancsolatjával mentegeté; némellyek a’ költséget bánták, mellyet a’ torony’ építésére adtak, ’s így a’ zenebona közönséges volt.

Neheztelve gyülést rendelt az Öregbíró. Itt hosszú okoskodás után abban egyeztek-meg: hogy a’ gólyát le kelljen onnan szurkálni – de miként? az volt a’ bökkenő; a’ torony magas, az ember kicsiny. Nem találtak más lehetséget egyéb ha valaki létrán felmenne a’ Templom’ tetejére és onnan doronggal bökdözné-le. Ezen okból behívtak egy a’ falúvégen tanyázó szittya müvészt, az az czigányt, ki néhány kövér sódar- ’s három vékagabonáért ama’ veszélyes munkát magára vállalta.

A’ Kisbirák öszveszedték mindenütt a’ legnagyobb létrákat. Zsiga hosszú póznával felmegy a’ tetőre; de Zsiga inkább a’ hegedűhez szokván, mint a’ sindelyen sétálgatni, alig kezd böködni elszédűlve lezuhan, ’s egyik lábával fizette-meg bátorságát. Jajgatás sopánkodás hangzott fellette, de ő minden fájdalma közt sódart emlegetett.

Az első próba illy gonoszúl ütvén-ki, más szurkáló ember nem találkozott, ’s a’ dolog annyira ment, hogy némelly jámborok azon gólyában Isteni büntetést sejdítettek. De a’ falu’ elsőji semmit sem gondolván befogattak ’s a’ közel városból egy Ácsmestert hozattak-ki. Ez fejét csóválta ’s azt mondá: hogy a’ gólya’ levétele pénzbe kerűl mert nagy állást kell csináltatni, vagy belől a’ bádog fedélt kivágni – azon kivűl a’ fáradság’ bére. „Mit? kiált a’ Bíró, pénzt? Nem! inkább az egész torony váljon gólyává, de pénzt nem adunk. Én tudom mibe kerűl nálunk pénzt öszveszedni, és milly nehéz adni mikor nincs!” A’ pernek hamar vége lőn, az Ácsot visszavitték ’s a’ gólya fenn maradt; ’s már egy ősz és tél óta ott lóg a’ csillagkereszt’ sugárán.

Azonban a’ szomszéd faluk felkapák ezen történetet ’s * * lakosit gúnyolták gólyájokkal – ’s azon kérdés: „Mit csinál a’ gólya?” már sok kék foltba sőt vérbe is kerűlt.

Vége lévén a’ gólya-históriának, akkor vettem csak észre hogy a’ boldog pár, tudniillik a’ házi Úr szép hitvesével elillantott – különféle gondolatok között én is fekünni mentem, ’s a’ szép hölgyről és gólyáról álmodtam.

Néhány hét múlva visszautazván ismét * * faluban lovakat válték, de már a’ gólyát nem találtam. A’ Notárius szinte könnyült kebellel dicsekedett: hogy egy forgószél tornyoknak ezen fatális attributumját levetette ’s nekem azon mondás: „Az idő az embernek legjobb orvosa” jutott eszembe. Mint nem fárad, mint nem tünődik az ember valami dolog megnyerhetése, vagy terhétől menekedhetése miatt! ’s a’ mit ezer küzdés, gond és szorgalom mellett a’ jelen megtagad, utóbb az idő ingyen adja meg.

*

* *

Sereg:

Tivadar, büszke lelkének szomju vágyait nem teljesíthetvén, visszavonúla sziklavárába. Hitvese meghalván, egyetlen fija’ nevelésére szánta napjait; őt gondolá azon dicsőségpontra emelhetni, hová önmaga nem juthata. A’ vár’ káplánja, egy tisztes Barát, osztá-meg vele hív szorgalmát, ’s az ifjúnak fejledő nemes tulajdonai szebb reményre költék atyai szívét. Dezső, így hivák az ifjút, gyorsan haladott, a’ mennyire csak engedé az akkori idő, ’s nyilt elméje minden életsugárt részvéttel fogott-fel. Gyermeke a’ természetnek, örömit is csak abban lelé, bátran nézve-ki a’ világba, melly homályos álomként játszott képzetivel. De leginkább kedvelte ő a’ harczi gyakorlást, ’s láncsavetésben kardforgatásban nem volt párja az egész környéken. A’ legszilajabb mén urának ismérte, ’s mint egy hadisten szökellett téren tetőn, porfelleget hagyva utána. Vadászat tölté üres órájit, ’s atyja örült: ha vértől pirosan jelent meg előtte, visszatérvén a’ farkas és medvelakta erdők’ éjjeléből. Mind ezekben képét látta a’ véres hadaknak, melly egykor fiját is a’ síkra szólítja.

Egykor Dezső a’ szomszéd völgyben egy lyányt pillanta-meg, ’s benne minden életerő egy édes érzelemmé vála. A’ felébredt szív tűzvággyal röpűle a kedves alak felé, annak bájkörében ohajtva élni és halni. A’ szelíd Ida volt ez. Nemes atyja még kisded korában vérmezőn esett-el a’ hazáért, ’s most szeretett anyjával csekély örökségében élt virágai között, ártatlanúl mint azok. Ezért ége Dezső az első szerelem’ legforróbb hevével, de hogy a’ különség, ez örök ellensége az érzésnek, ne gátolja szerelmét, azon felül tartván atyja’ kincsszomjától, csak titkon ’s idegen név alatt köszönt be Idához, ki szivének ösztönét követvén, elfogadá a’ szép ifjúnak hódolásait, ’s tisztán, mint csak az égiek szerethetnek, szereté az esdeklőt. Már egy tavasz egy nyár látta e’ szent frígyet, ’s mindég nőtt, mindég erősűlt keblökben a’ tisztelet ’s a’ szerelem’ malasztja, ’s édes remények közt hajnali álomként tüntek le napjaik.

Kevélyen nézett-le Tivadar vára’ fokáról a’ kies völgyre, melly virágos kert gyanánt nyult-el alatta, ’s számlálva faluit elméje nemzetsége’ díszén ’s a’ jövendőn merengett. Épen akkor vágtat-fel Dezső, életöröm ’s Ida’ képe dagadó keblében. Vígan kisérték atyjának szemei a’ tüzes ifjút, kiben egy új hősi ágat látott virágzani, messzehintve nevének hírét dicsőségét. Gundát, a’ gazdag Rátholt’ egyetlen leányát, ki az udvarnál nagy kegyelemben álla, jegyzé-el magában neki élettársúl, hogy a’ két birtok öszveolvadva fényöket inkább nevelje. – „Már itt az idő” mond Tivadar a’ szorgos káplánhoz – „már elég érett tudatnom véle jövendőjét, ’s javára czélzó szándékomat. Ideje már: hogy világba lépjen, ’s tettek által hirdesse nemeslétét.” Mond, ’s szobájába intvén a’ boldog ábrándozót, kinyilatkoztatá néki utóbbi sorsát.

Mint mikor az édesen álmadót erőszakosan rezzentik-fel, olly kábultan álla Dezső atyja előtt; minden szavára egy szép remény tűnt-el, míglen kilátása, mellynek távolában szerelme’ rózsavára lengett, váltig elsötétült. Az új frígy’ említésénél indulatosan veti magát atyjának melyére, és szerelme’ titka kilebben ajkain. Tivadar meglepetve soká szót nem talála, csak komoran hallgatá fíjának őszinte vallását; végre megértvén Ida’ lakhelyét, a’ szorúlt ifjút hideg bizonytalanságban hagyá-el.

Egy terepély hárs’^* árnyékában ülve néz Ida az út felé. Ekkor szokott jönni a’ kedves vadász itt nyugodni a’ hűsben. Halkan énekelve, ’s csak néha szakasztva-meg szerelmi sohajtástól virágokat kötözget, hogy azok Imádottja’ szíve felett hervadjanak-el. Minden lombzörrenés örömre rezzenti ’s felszökve helyéből ágaskodva leskelődik. ’S ím! lovagok jönnek – „Ő az!” kiált Ida, ’s lángoló képpel elejökbe szalad; de halvány szín futja-el arczait, midőn az ifjú helyett egy őszülő komoly tekintetű férjfit lát feléje közelgeni. Tivadar volt ez. Szótlan merőn néz a’ hűledezőre. A’ szépség’ hatalma, melly a’ tiszta szem’ egéből felé sugárzott, elfojta benne minden bosszús gerjedelmet, de csak mulólag: mert büszkesége szégyenlé a’ gyönge leánynak régi szándékán vett diadalmát, és kemény hangon kezdé vádolni a’ szüzet, hogy ő az ifjút elcsábítani törekszik. Halálos borzanat rázza-meg az ártatlant, ’s tördelt mentséget rebegve az épen oda siető anyjának karjaiba omlik. Ez megértvén a’ sajnos esetet, igazsága’ érzetében felelt-meg a’ háborgónak: hogy fija itt a’ Csalárd a’ Csábító; méllyre felingerülve Tivadar, gyilkos bosszúval fenyíti őket, ha puszta reményöket fijára nézve bár milly tettel valósítni akarnák. „Elhiszem – mond gúnymosolyogva – a’ koldús örömmel néz-fel a’ magasra, ’s kész eladni erkölcsét, magát, rút nyereségért. Ha éhség bánt, kérjetek! ’s adok; de fiamra számot ne tartsatok.” Ezzel felpattan lovára, ’s vissza vára felé.

Nincs gyötrőbb érzés a’ szegénynek mintha méltatlan szenved szegénysége miatt, ’s a’ vak szerencse’ fijától magát gúnyolva látja. Egész súlyában érzé ezt Ida, de leginkább fájt az neki: hogy Dezső, kit ő olly tisztán szeretett, így csalhatá-meg. Sürüen folytak könyei a’ vigasztaló anyára, mélyen érezvén hogy mind e’ mellett a’ Csalárd neki felejthetlenné vált.

Tivadar’ melyében azonban a’ harag szűnve szűnt. Még váráig sem jutott, már dölyfös tettét bánni kezdé; de ön vádja nem volt elég erős czélját megmásolni, egyedül csak fija iránt nagyobb kíméletre birhatá; gyöngén dorgálván őt a’ névtagadásért, ’s Ida’ méltó haragját hirdetvén. Hosszú tűnődés után legjobbnak itélte Dezsőt elvinni magával, ’s nem erőszakos tilalmak által az elhatott tüzet még inkább nevelni. Künn a’ zavarban a’ sok új tárgyak közt, gondolá, a’ szerelem’ álomképe majd magától eltünend; azért is gyors készületeket teve az útra, teljes pompával akarván megjelenni Budán, ’s ott fiját az udvarnál bemutatni. Több szegény nemes ifjakat választa melléje, kik örömmel csatolák magokat a’ hatalmas úrhoz.Ezek által vélte ő Dezsőt ébresztgetni, lángszinekkel festvén a’ nagy világi életet, ’s a’ nyerhetendő dicsőséget. De mi a’ földi fény a’ szerető szívnek? egyben leli-fel az világát, ’s a’ fenntebb uraság’ jelei üres füstté válnak a’ kedves szem előtt, mellynek égi villanása üdvességre inti. Így Dezső – hidegen nézte a’ fényes készületet, hajdani vígsága elhala, és sem atyjának édesgető szavai, sem ősz tanítója’ intései nem voltak foghatók őt felvidítani. Ha látta a’ többi ifjakat örömrepesve várni a’ költözés’ óráját, és hiu csillám közt magokat szép reményektől ringattatni, fohászkodva mondá: „ők nem szeretnek!”

Az utazás’ napja meg volt határozva. Az elválás’ fájdalmát Dezsőnek még azon gondolat is öregbíté, hogy Ida neheztel reája. Őt még egyszer látni, ’s bocsánatot esdekleni, búsongva nyargal szerelme’ völgyébe. Ida nem várja, nem röpül elébe. A’ házba akar lépni, de a’ megbántott anya útját állja, kérvén: kímélje-meg ezentúl őt ’s leányát minden üldözéstől, minden lealacsonyítástól. Ne gyötörje tovább is a’ szívet, melly benne bízván védetlen magát oda adta. Hasztalan esdeklik az Ifjú álnevét szerelmével mentegetvén, a’ bús anya kérlelhetlen maradt. Hasztalan kiáltá Idát a’ szerelem’ kifakadó hangjával, nem jött Ő! csak tompa sohajtás hangzott-ki a’ szoba üregéből. „Légy boldog hát anyám! rebeg az ifjú, én búcsúzni jövék; holnap messze, tán örökre elmegyek! E’ pillantatban az ajtó nyílik, ’s Ida szerelme’ teljes kirohantával az ifjú melyére dűl. – „Enyém vagy! enyém léssz!” mond Dezső feléledve; „Tiéd!” sohajt Ida, szemei hosszan reá nyílnak, egy élet’ érzetét tükrözve, és lassudan éjhomályba merülnek. A’ szerelem’ angyala égi mosolygással lebeg el felettök, ’s örömkönyűjin a’ teljesülés’ szent malasztja fénylik. A’ lágyult anya, remegő kézzel az ifjút megáldja, ki gyűrűt nyomván az ájult szűz újára, boldogult szülője’ hagyományát, ezen szavakkal; „Isten látja szívemet! Ida, én hived maradok!” elszakad közzűlök. A’ hegytetőn még egyszer visszanéz: „Isten hozzád, mond, boldogságom’ völgye! emléked egyedűl e’ szívvel múlhat el.” E’ pillantattól fogva Dezső bizonyos eltökélést nyere; melly utóbb is minden életfordulattal kitűnt belőle. A’ gondolat, hogy Ida sajátja, lelkesíté ’s tettek után kezde vágyni, hogy meg is érdemelhesse őt. Nyugottabb lön, ’s atyja örömmel hidegülésnek vélte, mi elszánt érzés vala.

Eljött az Indulás’ napja. Tivadar Budára siete lovagjaival. Akkor időben Kálmán uralkodott, híres tudományairól. Kegyesen fogadá az érkezőket, kiváltkép tetszett neki az ifju’ vitézalakja, ’s benne nem közlelket sejtvén Apródjának nevezé-ki. Örömtelve látá fiját Tivadar a’ dicsőségpályán, ’s egy ideig boldog tanúja volt a’ dicséretnek, melly azt mindenütt követte, csak az elválás’ óráján lepé-meg homályos fájdalom, ’s elkomorodva csügg a’ kedvelt’ tekintetén. Dezsőt is szorítá atyja’ távozása, ’s hálás szívvel mondá keblén: „Tettek után atyám! ismét e’ drága helyen nyugszom; bocsáss-meg: hogy e’ szív megelőzte értem gondos szándékodat.”

Azon perczben hol az érzés fellágyul, elnémulnak minden világi feltételek. Tivadar sem vala képes külső vágyait tudatni fijával, ’s azon frígyet, ámbár jöttekor mingyárt értekezett iránta ’s Rátholt azt szívesen el is fogadá, csak az időre bizta, ’s gazdagon hagyva fiját, jószágaiba visszatért.

Dezső a’ bölcs Király’ szeme előtt napról napra előbb hat, ’s csak hamar tárgya lön a’ köztiszteletnek, ’s titkos bálványa az udvari szüzeknek. A’ szép gazdag ifjut mindenik ohajtá beavatni szívlángjaiba, csendesen vágyva neki a’ pártát feláldozni; kivált Gunda, a’ büszke Rátholt’ egyetlen leánya, hölgyek’ virága, kellemeinek ezer bájaival kivánt a’ sziven diadalmaskodni, melly nyugottan ’s elzártan állott a’ hódolók’ sergei között; de hasztalan veté hálójit: Ida’ szelíd képét semmi mesterség nem süllyesztheté homályba – az lebdelt magányos óráji felett; – emléke nyujta éleményt a’ küzdőnek, visszasugározva a’ multnak örömétől.

Ekkor történt: hogy Boullion Gottfried a’ Frankok’^* legdicsőbb vitéze kereszthaddal a’ Magyarföld’ határáig érkezett. A’ hősnek híre megelőzte jöttét, ’s mindenki vágyott ama’ világcsudálta bajnokot ismerni. Boullion követeket külde Kálmán királyhoz, őt szabad keresztűlmenetelért kérvén. Kálmán a’ hőssel értekezni akarván, őt a’ Fertő’ partjaihoz hivá-meg öszejövetelre. Eljött Boullion Vitézei’ választottjaival, ’s a’ Király őt egy hadi jelekkel ékesített sátorban fogadá. Néma csudálat fogá-el a’ nézőket, midőn a’ két felséges személyek, erejök’ ’s méltóságok’ érzetében egymásnak férjfiui jobbokat nyujták.

De senki sem volt inkább elragadtatva Dezsőnél, láttára a’ nagy Vitéznek, ki egy királyi hölgyként szív-ható tekintettel tűne-ki a’ többiek közűl; Alkotva egy világot kormányozni, álla ő hódító felségében. Keblét egy tűzkivánat villantja keresztűl, illy bajnokkal vágy fellépni a’ hősi pályára; gondolá, ’s mihelyt az alkalom engedé, Gottfried elé járul, ’s magát szolgálatjába ajánlja. Gottfried komolyan futja végig az ifjút, ’s előterjeszti a’ legyőzendő veszélyeket; de látván eltökélett lelkét, derengő képpel nyujtván kezét neki, mond: „Légy tehát bajtársam! zászlóim’ röptével örökűljön neved. Légy győzelmim’ vagy halálom’ sorsosa.”

Új élet zajlott most Dezsőben. A’ szerelem ’s dicsőség egy fényalakba szőve úgy tűnt előtte fel, mint a’ hajnali csillag az éji vándornak. Nehezen bocsájtá ugyan el őt a’ Király, mindazáltal Gottfried iránt viseltető tiszteletből, ’s máskép sem akarván az ifju’ hőstüzét gátolni, még is reá állott, panczélt ’s kardot ajándékozván neki. Több ifjak is kisérőji közzűl Dezső’ példáját követve Gottfried’ zászlójihoz álltak.

Dezső igaz fiui szívvel irá meg ezt atyjának, e’ gyors léptét hevült lelkének sugárzó képeivel szépítvén. „A’ név pusztán hangzik-el, így ira, ha magas tettek nem vívják-ki a’ mulandóságból. Légy hát boldog Atyám! vigasztaljon szent fogadásom. Palesztína’ síkjairól vagy tetteimet vagy dicső elestemet hallod.” Egy hiv szolgától, ki öregsége miatt őt nem követheté, Idának is irt, és a’ szerelem’ legédesb legtüzesb szavaival reményre hűségre biztatá.

Halálos hír volt ez Tivadar’ szivének. Élete’ örömét, öröksége’ gyámolát örökre elveszettnek képzelvén, hol magát vádolá: hogy szikrát vetve a’ fogékony kebelbe egyetlen fiját gőgjének áldozá-fel; hol öszvehalmozott kincsét átkozá, mitől kisértve a’ legnagyobbtól megfosztatott. Mosolygott is néha kis reménysugár feléje, de csak hamar eltünt ismét a’ veszélyek’ képzetében. Komoran, örömtelen élé világát, ’s büszke vára, előbb a’ fény’ ’s uraság’ lakhelye, most némán dísztelen álla, viszhangozván borult urának szomorú, magányos fájdalmát.

De gyermek-bízodalommal néz Ida fel az égre, melly védi a’ hívet. Ártatlan szerelme csak szív és nem birtok után vágya, ’s azt fellelé, bár messze ver is az tőle idegen földeken. Erős hittel tartott az ifjuhoz, és megnyugodva sorsa’ végzetében, melly bár milly viszályos úton elvégre még is a’ czélhoz vezérel. Mint a’ virág kelyhét megnyitja a’ harmat’ gyöngyének, úgy álla Ida, ölelve a’ malasztos hitet, melly a’ rokon szivek’ érzelmit látatlan éleszti, ’s minden veréseit egy édes sohajtásba vegyíti. A’ keleti szellő melly a’ kedves’ tagjait hüsíté, néki is reményt sugalla.

Évek folytak-el. Gottfried’ győzödelmei eltölték a’ világot. Ájtatos szarándokok jöttek mentek, hirdetvén a’ kereszthad’ tetteit, ’s a’ Magyar hős’ vitézségét. Elmés Lantosok szívemelő dalokban magasztalák a’ kereszt’ diadalmit. E’ közben több vitézek tértek vissza honjokba; jöttek Magyarok is: csak az, ki után annyi szív sohajtott, csak az maradt távol!

Végre azon ifjak közzűl érkezett egy, ki szünetlen mellette volt. Ez mondá-el tetteit és hiteles halálát: „Hogy ő egy véres ütközetben nehéz sebet kapván több vitézekkel elfogattatott, ’s mint később hallá, többi társaival együtt a’ pogányoktól felkonczoltatott.”

E’ szomorú hír hamar elterjedt, végre Tivadar’ várába is eljutott. Elszörnyedve néz Tivadar az életbe ’s vigasztalhatlan néma búnak ered. Futva az emberek’ részvételét boronga várában. Az erdőszélen, lent a’ völgy’ közepén, álla egy kápolna mellyben hitvesének hamva rejtezik, ahhoz közel egy emlékoszlopot emeltetett azon felirással: Fiamnak. Ez vala gőgjének utólsó kilobbanása. Itt viraszgata éjjelenként ’s gyülölve életét a’ hideg kőre hullatá könnyeit. Nem sokára betegágynak esett mellyből felgyógyult ugyan; de szeme’ világa örökre elveszett. Így a’ gazdag Tivadar, ki csapongó gőgjében a’ szegényt megveté, most boldogtalanabb lett az utólsó koldusnál.

Azonban az igaz ég megtartó Dezsőt. Megsebesítve feküdt Ő egy pogány testhalom (vitézségi jele) közt; ’s a’ pogányok őt is holtnak vélvén elhagyák. Egy jámbor Dervis megjárván a’ harczmezőt életben találta őt ’s magával elvitte. A’ teljes ifjui erő sietteté jobbulását bár nem örvendeze neki, mert halálnál kínosb sors várta: szolgaság; de a’ jámbor Dervis a’ jótét’ malasztját inkább szeretvén a’ vérdijnál, őt titkos útakon a’ kereszthadi táborig vezetvén ezen szavakkal: „Keresztyén! tanulj ember lenni ’s ne felejtsd-el soha, hogy egy Isten, egy lélek uralkodik bennünk!” elhagyá, jutalmat sem vevén tettéért.

A’ nagy munka meg vala téve. Megváltónk’ városán szent jel ragyogott, ’s többen a’ vitézek közzűl hazájok felé indultak. Dezsőben is felébredt a’ honvágy’ édes hatalma, bucsút vévén Gottfriedtől ’s vitéz bajtársaitól kedves hazája felé útazott, minekutána hat évek óta hőspályán verítékezett. Az egész szent hadnak tisztelete követé a’ Nemest.

Köny ömle szeméből Dezsőnek, midőn annyi veszély után édes hazaföldén álla. Idát látta a’ szerelemkoszorút nyujtva feléje. Hálát sohajtva a’ sorsintézőnek, örömvölgyének veszi utját, hogy a’ viszonlátás’ első örömét szerettével élhesse, ’s atyja’ áldását legott nyerhesse-meg. Szerelem-sürgette léptekkel a’ tetőre jut, honnan leláthatni a’ völgybe. A’ hársfa még áll, virít a’ kert, fejérlik a’ ház! ’s elragadva érzete’ bájözönétől alásiet; Ida!Ida! hangzik ajkain, de csak a’ bérczek felelnek. A’ hárs alatt egy magányos sír ötlik szemébe, moh ’s elszáradt virágok fedik azt. Dezső’ keble szorúl, remény ’s félelem között a’ házajtón zörög; ’s egy idegen férfi lép elébe. „Hol Ida?” kiált Dezső reszkető hangon, „Tudja Isten!” felel amaz, „ott a’ hársfa alatt nyugszik anyja, ’s ő csekély jószágát nekem rokonjának eladván elköltözött; hová? nem tudhatni, senkivel sem közlé.” Búsan fordul vissza Dezső ’s szívszakadva ül-le a’ sír mellé. „Itt! sohajt, itt sok szép órát tölték, ’s a’ kéjhely most néma sírrá vált; de csak itt a’ béke! a’ csalfa remény itt nem hitegeti már a’ hajlékony szívet. Mi az élet, ha rövid örömének illy hosszú kín ára? –

Komoran megy innen ősi vára felé. Alkonyi homály borítá a’ vidéket, csak a’ bérczek’ csúcsai fénylettek még a’ nap’ aranyában, mint az erős szív’ lángja a’ sötét életben. Az emlékoszlop lépcsőjin ül egy pásztor, busan fúván-el esti nótáját; előtte a’ gyöpön víg báránykák szökeltek a’ szállás felé terelt anyjok után.

Az emlékoszlop’ láttára eszmél csak fel a’ búsongó ’s olvasván a’ felírást homályos gondolat ötlik fejébe. Kérdezősködik ’s a’ pásztor elbeszélé: hogy szegény ura ezt fija’ emlékére téteté, ki a’ szent földön esett-el. Borzadva ’s váltig alá verve borúl Dezső az oszlophoz, hallván szomorú sorsát atyjának. „Itt a’ kápolnában, mond a’ pásztor, végzi szegény uram mindennap esti imádságát; nyugottan ’s megbékülve magával, mint egy szenvedő de igaz lélek, jön ide mindenkor, kisértetve egy angyali szűztől.”

Azalatt megszólal a’ harang, tompán tévedez hangja szerte a’ völgyen; a’ pásztor lekapván süvegét nyája után ballag. Dezső mozdulatlan karolja által az oszlopot, néma de még is panaszló helyhezetben könnyes szemeit a’ várra meresztvén. ’S ím! a’ szélső várkapu megnyilik: Tivadar kilép szorgosan vezetve egy sugár, gyász-fátyolú alaktól ’s egyenest a’ kápolnába megyen. Öröm ’s bánatos érzés majd kifakasztá Dezső’ keblét; térdei roskadoznak ’s még is elő akar törni a’ bús világtalanhoz – de ismét erőt vesz magán ’s az oszlophoz visszavonúl. „Hadd erősítse őt az égi sugalás,” mond, ’s nehezen lihegve várja a’ fiui szívnek kiömlését.

Nem sokára kijönnek a’ kápolnából. „Vezess az oszlophoz, édes leányom! mond Tivadar, oh kedves fiam! te elköltözél és én – – Ekkor Dezső, nem birhatván tovább érzései’ súlyát, az Öregnek lábaihoz omol. „Atyám! Atyám! oh élek –bocsáss-meg – öröm ’s fájdalom fojtá-el szavait, ’s nem is ügyelve a’ leányalakra, ki szívéhez kapva hirtelen a’ földre hanyatlik, képét atyjának keblén rejti-el. „Te élsz fiam! élsz? sohajt Tivadar, oh vagy csak rémlete a’ régi boldog időnek!” és hosszú ölelésben tartja megtért de nem látott fiját.

Feleszmélvén az örömből, mond Tivadar: „Hol vagy leányom? neked köszönöm ez órát, a’ te tiszta kebled’ fényitől oszla-el kétségem – jer, jer hadd öleljelek téged ezen szent órában! Dezső felemeli a’ szűzet ’s felfátyolozván az ájultat: „Nagy Isten! Ida!” ’s örömreszketve zárja melyéhez. A’ kedves’ karja közt visszatért a’ szüznek élete, hogy színváltozva újra nem-földi gyönyörbe merűljön.

A’ nemes szűz anyja’ halála után, idegen név alatt Tivadarhoz szegődött, hogy kegyes ápolása által kedvese’ atyját vigasztalja, ’s ez által Dezső’ szerelmét hálálhassa-meg. Nem tudva ki legyen védangyala, Tivadar őt leányának fogadá ’s enyhűlést lelt részvevő fájdalmán.

Mennyivel drágábbnak tetszett ez által Dezső előtt a’ szűz, ki nagy lélekkel így tudta szerelmét nemesítni! milly sokat kelle nyerni a’ szűznél Dezsőnek, ki annyi veszélyek után is hív maradt első érzetéhez. Szótlan egymáshoz forrva állának a’ hívek, az ég lehajolni látszatott, ’s magához emelni a’ boldogokat. Felfelé terjesztett karokkal álla mellettök Tivadar, ’s a’ bús világtalan most érzé legfényesebb napját létének.

Nem sokára szent frígy köté öszve a’ nemes párt, kit nagy lélek ’s öszvehangzó érzelem már rég egyesíte.

Néhány év’ múltával egy ügyes szemorvos visszaadá Tivadarnak, ki gyermekei’ boldogságán szinte ifjult, elvesztett világát. Első tekintete egy deli unokára esett, ki atyja’ tüzében, anyja’ szelídségében mosolyga feléje, ’s a’ látónak derülő sugára ’s örömkönyei a’ kisdedet áldák. Soká élt még azután is Tivadar a’ szerencse’ körében ’s görbedt térdein ringatva igaz Magyaroknak nevelte unokájit.

A’ Stambuli hét toronybul^*

A’ délesti karének’ ájtatos hangjai alig szé1yedtek halkan el a’ magas templomban, az Istennek szentelt Szüzek siettek azonnal növendékeikhez. Várday Grófné’ jöttének híre futamlott, ’s mindenki örvende érkeztén, a’ kegyes Asszonyságban Barátnéját szemlélvén. Gazdag vala Ő; de minden kincsei mellett is megvonta tőle a’ sors az anyai öröm’ érzelmét, ’s bátor csak az élet’ dele nyiladozott felette, zárva volt mindazáltal e’ pontban minden reménye kiesb jövendőre. Első foglalatossága volt itten a’ Grófnénak: a’ kisdedeket, kiket régóta nem látott, figyelmére méltatni. Mindnyájok között leginkább a’ gyöngéd érzetű ’s őszinte szelídségű Íza voná figyelmét magára. E’ leányzóhoz, kire a’ szépség’ érlelő napja tizennegyedik tavaszán kezde sugárzani most, mintegy lelánczolva érezvén magát, tudósítást venni kívánt róla: ’s a’ Fejdelemasszonytól csak annyira értesíttetett: hogy sorsa és születése homályos titok, mellyet minden szorgalma sikeretlen vala felfedezhetni. A’ Grófné pártja alá vevé Izát, ki is vele a’ következő nap’ reggelén eltávoza, – gyermekévi társaitól könnyes búcsút véve – a’ klastrom’ zárfalai közűl, hol rózsás napjai lefolytak, ’s jövendője’ kétségei támadtak.

Uj képekkel köszönté a’ nagy világ a’ kecsekkel dús Szüzet, ’s magas rendeltetése sugárözönben ragyogott feléje reménypályáján. Napról napra szokottabbá lön környülményeihez, napról napra bámulhatandóbb tulajdonok fejledeztek rajta, ’s főkép a’ magas asszonyisággal párosult lágyérzés, ’s nyájasság, szelíd ábrándozatú fellengéssel szövetkezve kellemesíték őt. Palástolatlan lelke gyermekded bízodalommal csügge a’ Grófnén, annak jótéti nagyságát méltánylani ’s hálálni törekedvén. Mindazáltal egy sebhártya sajgott szívén: eredete’ bizonytalansága, ’s az ebből képzelgéseként származó szégyen. Gyakran sirdogált hanem e’ bánat is el-elvonúlt kebléről, mint nyári borúlatról a’ komorszín, midőn a’ nap’ alkonypirúlata csókolja fellegzete’ arczait.

A’ házi belső rend’ kormánya volt Íza’ hatásköre, Szüléji’ szeretetök’ ’s tartós kedvelésök’ megnyerhetése örök főszempontja. Mint a’ lappangva virító kis viola illatjait, olly szerény titokban hintegeté ’s gyakorlá Íza is jótéteit tova minden kérkedéstől. Azonban senki se merészle közelítni szívéhez ledéren a’ Grófiház’ gyakor látogatóji közzül: némellyeket az álfény, másokat a’ bizonytalanság tartóztatott; de a’ szerelem’ szabad Istene kaczagja a’ föld’ kötelékeit, ’s letördeli a’ legsulyosb bilincseket is. Halomfy Íza’ csendes kellemeitől megbájoltatván, szívmélye’ redőin rejtengeté az édes titkot, ’s nyilványtalan imádá a’ kedves alakot; de hol menny’ származatja a’ szerelem ’s tiszta forrás élteti, tartós titok nem maradhat. Keresztűlhat az mint a’ napsugár a’ felleghomályon. Saját nyelvet lelve avatlanoknak érthetetlen ajkon szóllal, ’s szerelmet szül rokon kebelben.

Várday Gróf szép jószággal bírt ’s a’ Haza méltán nevezheti vala őt gazdag fiai’ egyikének; de a’ minő gazdagsága olly nagy volt kevélysége is, ’s gyakran midőn Izát hiusága háza’ diszének ’s szemfényének vallá, kinyilatkoztatá egyszersmind azt is: hogy Ízát, ha épen vele nem hason rangu is, de bizonyára csak ollyan férj nyerendheti el, kit pirongás nélkül szivelhet háza ’s társasága’ körében. Igy tehát elhunyt Halomfynak, ki a’ Gróf kegyelméből élt, csak nem minden reménye Ízához, el szinte minden kecsegtető kilátása őt sajátként birhatásához.

Mind e’ mellett mindenható a’ szerelmesek’ hite, ’s bár a’ szerencse makacskodék is jövendőre kinézteikkel, a’ jelen’ pillantatiban még is bősége’ dús szarvát látszott ürítgetni reájok. Szerelmet zengtek az érzék’ ezer hangú hurjai szívökben. Így a’ jelenkor’ álmain édelegve kimondhatlan megelégülésben ringadoztak. De minthogy még teljesűlhetlen kivánatinkat is által szokta lengedezni a’ lehetség’ reményszellője, ők is nem látva édes mámorjokban a’ tornyos akadályt, melly közös vágyaik’ sajkájának esdett partra evezhetését gátlá, ’s nem gyanítva, hogy a’ fondor végzet legszebb ohajtásinkat is letiporhatja irígy lépteivel, csak a’ jelenlét’ szárnyain andalgottak teljesülhető reményeik’ országában.

Lepletlen volt örömek ’s ártatlan mint lelkeik. De a’ sorsvető óra közelebb vala mint sajdíthaták. A’ napnak egy holdatlan alkonyán hárfája’ ömledő hangjainál nyögdelé epedéseit a’ Lugasban Íza. Halomfy közelében szivta a’ szerelem’ lelkesítő szellemét. Ez tanút ’s kémet nem is gyanítván, a’ zengedező kedveshez siet ’s karjai’ forró ölelései köztén halmozza reá a’ hűség’ legszentebb csókjait. Igy váltak-el viszon gyönyörérzetbe olvadozva egymástól, sejtetlen gyanútlan hiedelmökben.

Mint egy Üdvezült kivel a’ menny kegyeit megosztá, tér szobájába Halomfy, keblén az Istenség jövendőjében semmi gátot se sejtete. Midőn ekként megkoronáztatandó szerelme’ napjairól álmodozna a’ boldog ábrándozó, levelet vesz Grófjától. Felnyitja ’s rettentő álmélattal olvassa. Minden betűjéből fellázadt indulat’ dühe lihegett, ’s egész boldogságától megfosztá az édesden andalgót, parancsolván: hogy tüstént hagyná-el jótevője házát, mellyre vakmerő szemtelensége által szennyet hozni nem rettegett. A’ szerencse’ nyári délszakából a’ nyomorúság’ telének fagyéjjelébe illy hirtelen sujtatva látván magát Halomfy, kételkede: mitévő legyen, nem találhatván okát Grófja’ neheztelésinek. Ezernyi képzetekkel tépelődött ’s fájdalomba merűlt lelke tünődéseitől szabadulni vágyván, azon eltökélésre birá őt: hogy a’ Grófhoz járuljon ’s nem tudott nem sejtett vétke vagy botlása miatt bocsánatért esedezzék. Íza’ képe mellett lépdelvén, a’ teljes hold kilövell sugárival a’ fellegsötétből, ’s nimbusz-árt vont a’ kegyes’ arcza körűl. Halomfy előtt úgy rémle: mintha a’ tiszta szem’ egébe könyharmat ragyogna, ’s inkább inkább életre kelne. Ez feltüzeli bátorságát ’s képzelmét, mivel így látta Izát (keblének a’ szerelem’ első napjától hevültekor) a’ templomtornáczban megtestesűlt ártatlanságként imádkozni. Csókzápor fedé a’ képmást ’s ment.

Mindenki hidegen fogadá az Udvariak közzűl. A’ Gróf személyes udvarlását megtiltá, kudarczi jutalmul pénzajándékot küldvén élte’ egykori megmentőjének. Ekként a’ büntelenűl elitélt ’s számkivetett, megsértett őnbecse’ fájlaltában érdemiért gyalázatot aratván végdijúl, távozásra határozá magát el. De hogy vigasztalatlan ne menjen el, azon hiedelemben hogy végbúcsút vehet Izától, a’ kertbe ment várni: ha nem fogna é nyilni a’ kedves’ ablaka. Lefolyt az éjfél ’s halványoda már az éj is a’ kelő hajnal’ sugáritól, ’s nem nyílt a’ kedves ablak! zárva maradt az viradtiglan ’s rejtve képe a’ kegyesnek!

Keményen bánt a’ kevély Gróf szelíd hitvesével, keményen a’ vétketlen Izával, azonnal szobáji’ változtatását parancsolván. Minden ellenvetés sikeretlen volt. Megtörtént, ’s Íza ártatlansága’ könyűit rokonérző Anyja’ kebelébe hullatá.

A’ Gróf’ udvaránál sokan mulattak, részínt szerencsevadászok, részínt kiket a’ Gróf’ pompaszeretése oda vont. Gyakran épített a’ Gróf hizelkedéseiken, mellyekkel a’ szerény Íza körűl csapongtak, de kilátása füstbe oszlott. Dormándy kit a’ szerencse balkarján hordoza, sorsa’ jobbulhatását Íza’ keze által reméllvén, leginkább látszott hódolni, ’s bár ez nem vala egészen kényére a’ Grófnak, de még is el szívelé hódolgásait, minthogy nem élt más kegyelméből.

Dormándy korán veszté-el szüleit ’s gyám-atyja inkább iparkoda önhasznát mint gyámítványa’ józan nevelését előmozdítani. Ez okozá: hogy a’ szép ifjú semmi tudományban nem bírt alapos isméretekkel. Indulatja csélcsappá, szenvedelme változékonnyá tevé, ’s ha természeti jósága vissza nem vonja, a’ vészes örvény el fogta volna ragadni őt bizonyára. Nem dicsekedhete Izának szerelmével, bár mindenkép törekedett is megnyerni azt, mert a’ Szűz’ keblén fellelt ’s vesztett Ideálja lángolt kedvesének. Még is nyájasan bánt véle Iza, (’s ezt kivánatja szerínt hajlott magyarázni a’ Gróf) de azt részint természetes módjánál fogva tevé, részint titkos előérzeti rettegősködésből mintegy ösztönből hódolván végzete’ sugalminak. Halomfy’ elválása óta halk bú lön társa ’s szótalan epedés barátja Izának. Megfosztva lenni Egyetlenétől, bünhödni ’s önbünét vagy annak a’ kiért bünhöde, vétkét, nem tudhatni, nagy súlyt vete érzékeny szívére. ’S ez tevé a’ búsongásra úgy is hajlandót napról napra még komolyabbá.

Azonban születésnapja Izának közelgete a’ virághozó tavasszal. Mindenki vágyton vágyá ünnepelni azt, de nem hőbben senki a’ Grófnál, ki e’ napon titkos feltételét koronáztatni vélé. Sokat beszéltek a’ háziak menyekzőről, ’s kiki tudott felőle valamit, csak Íza nem; ’s ha valamit hallott is, bánatos mosolygással ezt felelé: „az én Násznyoszolyám a’ sír.”

Egy reggel a’ Gróf szokatlan örömmel ’s nyájassággal fogadja őt. „Kedves leányom! úgymond, tizenhetedik évedet számlálod immár. Elfolyt azon életszakaszod, mellyben mindnyájan örömmel jártuk az ifjuság’ lejtjét. Itt az idő, mellyben a’ leánykor’ könnyű játékaitól meg kell válnod. Eddig te az élet’ közelét ’s távolát gyors szemekkel nézdeléd, mintha szemlélőként költöztél volna egy honból a’ másikba. Most tehát az álomból valóságba kell lépned. Én nem ismérek édesb köteléket az Asszonyiságnál ’s Anyai örömnél és gondnál.”

A’ Grófné nyugtalansága nőttön nőtt – gyanítván férje’ szándékát –

„Ezokból elhatároztam – folytatá tovább szavait a’ Gróf – kezedet ’s magadat férjnek adni. Készülj tehát. Választásom nem lesz kedved ellen. Születésed’ napján lesz menyekződ és – Dormándy férjed.” – Elhalványult Íza. E’ véletlen csapás’ súlya beteg lelkét még jobban fogta volna gyötörni, ha a’ Gróf’ jéghidegsége eszméletét el nem nyomja – ki még távoztával előbbi szavaihoz ezeket csatlá: „Az élet’ örömei ’s kínjai agyatlan képzetek. Esztendők óta ismérsz. Az én feltételem szent ’s teljesítése változhatatlan” – azzal elhagyá szobáját.

Feléledve a’ szédelgésből néma tekintettel könyörge: „Anyám! te ismered e’ szívet, te neveltél! nem! nem tehetem: hogy azt, kit nem szeretek, mint férjet tiszteljem, és szeressem!” De Anyja egyesíté ön kérelmét férje’ parancsával, noha titkos ellenzetét nem fojthatá el, borongó napokat látván a’ leplezett jövendőn.

Inkább inkább közelgett a’ nap, ’s Íza’ tűnedező vidámságával komolysága is öregbült. Álmodva merengett önteremtette hazába; ’s bár milly hatalmasan zúga is feléje a’ fergeteg, bár látta mint roskadoz életvirága, az vigasztalá azonban, hogy nem sokára elhervadand. Érzé: mint bilincseli a’ halandót le a’ vas sors, mint szövi bé az érzékek ingere, mint fedi el a’ csalatás fátyola, mindazáltal eltőkélése másolhatatlan maradt. Győzött végre a’ hívség zajló keblében, valamint a’ szirtszál közepette a’ háborgó tengernek, midőn tetejét villámok csapkodván rendületlen áll ellen a’ mennykő- ’s hullámözönnek.

Magas gondolatokat táplált keble. Halomfyt rég nem látván, ’s állapotjáról tudósítást se vehetvén, a’ mennyre bízta egyebét. A’ menyekzőnap’ előestéjén minekutána Alkotójával a’ természet’ szabad ölében számola, léptei azon kedves Lugas felé vivék, mellyben utoljára vala boldog. Hatalmasan ragadá őt a’ visszaemlékezés feldúlt öröm-honjába. Leomla a’ gyöpágyra. Lábainál ’s kosarából – az ő kora képei – a’ tavasz’ illatos gyermeki mosolygtak, a’ borúlt szenvedőre. Egy rózsát felvesz gyöngéd ujai közé ’s elandalodva a’ képen ’s példázatán leveleit lassudan egyenként tépdelgeti. Ez édes játékába merűlve felpillant, ’s milly döbbentő bámulat lepé-meg, midőn Halomfyt látá maga előtt békötött fejjel, ’s vért aláfolyni halántékjain!

Édes ámultából felüdülve ’s a’ rég sohajtott kedvest látva „Így tépdelé – mond Íza süllyedezve – az élet’ hidegszele örömim’ virágit szerte! így költözének reményim hamar sírjokba!” „Elhulltak – viszonza Halomfy – álmunkban szedett virágaink, mellyeket a’ jelennek koszorúba készítnek, ’s most csak aszú maradványaik emlékeztetnek egykori nekünk virultokra!” Sűrűbben kezdett azonban omlani vére, Íza segedelmét ajánlá kérdezvén: mi okozta légyen sebét? Halomfy az elsőt nyugpartjához közelebbítő eszköznek tekíntvén, megköszönte, a’ másodikra pedig, imígy felelt: „Vágyó Menyasszonyának karjai közzé akarám hozni a’ Kedvest, kit a’ baleset halálkoczkára teve ki. Dormándyt, a’ Grófi kastélyba térni szándékozót, hirtelen megijedt lovai kocsijával együtt elragadák. Senkit se látván segédére sietni, neki bátorodva hanyatthomlok utánok ’s elejökbe rohantam, ’s szerencsés voltam vágtató bokros ménjeit megállíthatni. Vonczoltatásomtól patakzik e’ vér, de Íza’ Mátkája sértelen! legszebb jutalmam: Jegyese’ megszabadításával Íza’ boldogságának megállapítása, ’s azon édes, remény: hogy felhőtlen óráiban reám emlékezend, legalább úgy mint Férje’ mentőjére.”

Némán hallgat Íza, némán küzdött benne a’ hatalmat nyert indulat. Most érzé veztesége’ nagyságát egész tellyében, midőn választása elzárva lévén, róla ’s az élet’ örömeiről lemondani kénytelen vala ez elhatárzó pillantatban. Elébe tódúlt együtt élt boldog óráik ’s az elválás’ képe ’s nem akarva is odahulltak egymás karjai közzé. Halomfy mint a’ méh csügge Ízának rózsaajkain, mintha az öröklét’ kéjeit Imádottja’ keblén akarná fel és átélni e’ perczben. Ez volt a’ végbúcsú, mellyet Íza kedvesétől és az élettől vett. Elszakadtak egymástól! messze ’s örökre! de azon búcsúreménnyel: hogy viszont egymásra találnak a’ sírhonni világban.

Íza komorabb lett. Szabadulási gondolatja foglalatoskodtatá lelkét, ’s híven táplálgatá örök szabadság után esengő képzetét, míg a’ sötét sejdületbe merengő kép nem fejlett valóra. Álmatlan virasztá az ünnep’ előéjét, de lelke’ háborgása megszünt ’s csendesen várta közelgeni a’ rettentő perczet. Lepőleg jöttek köszönteni őt a’ falu’ legcsinosb leányai, koszorús ajándékokkal ’s fejéren öltözködve hálájok- ’s szeretetöket bizonyítván. Ez örvendő sort Íza’ legkedvesebb Barátnéja Róza ’s Védanyja és Attya végzé. Róza, Anyján túl Íza’ szivének legrokonabb meghittje, bársony párnán hozá menyasszonyi ajándékokkal a’ koszorút, ’s forró csók után fejére tűzvén azt, elérzékenyülve mondá: „Így viruljon örömid’ koszorúja szünetlen! ’s hervadását egy virága se lelje! – Anyja Atyja örömmel szoríták szivekhez, de némán állott ő, ledúlt reményei- ’s elfojtott érzeményitől alélt keble elfásult behatásaira az esketési örömpompának. – Sirva bucsúza ’s aggódva kérdő Anyjának azt felelé: hogy mivel többé illy helyhezetbe nem látandja őt végső hálabucsúját vegye mint hű gyermekének. Ezután kérte feleit: hogy a’ fontos lépésre illendően készülhessen el. Alig lépett ki, térdre omlott, ’s zokogó kebellel felsohajtva, ’s menedék partját messze süllyedve látván leveszi menyasszonyi koszorúját hajfürtjeiről, eszmélő tünődéssel vizsgálgatja füzetét ’s virágai’ értelmét. Végre elszánt lelkesülettel ragadja poharát, ’s belé lassún eső halálcseppeket eresztvén, körűlövedzi koszorújával, ’s örökre szabadító Angyalának röpültét álmodva, borzanat nélkűl issza ki méregkelyhét.

Földi lánczaiból szabadulni készülő lelke még egyszer kívánta látni rokonjait, kedveseit. Körökbe térvén határtalan örömmel fogadá Atyja ’s szédülő gyönyörhévvel ölelgeté. Soha nem zenge nyájasbban még nyelvéről, mint most az „édes Leányom” nevezet. Felgyülekezének azonban a’ kastély’ kápolnájába ’s a’ leendő pár is követé a’ Nászsereget. Mindenkire hatott az öröm. De alig ér az oltár’ lépcsőihez Íza, elhalványultan, mint az öszvecsukló liliom, esküvendő férje’ karjába dűl, ’s tördelt hangon ezt rebegvén: „Én halál’ jegyese vagyok már! – bucsúzik tőlem az élet – pihegni megszűnt. E’ hamar enyészet’ borzasztó látványa rémítő benyomást tett mindenekben. Hasztalan halmozák ébresztő ápolgatásikat az örökké elszenderűltre! elhunytak szemcsillagai! ’s a’ nászlakoma gyásztorrá vált. Hangosan zokogva borúlt tetemeire a’ Gróf, ’s bánatosan vallotta-meg a’ körül-álloknak hogy csak ma értesíttetett arról: hogy Íza természetes leánya. Átkozta keménységét ’s eltökélé ezentúli életét kedves gyermeke’ hamvai’ szomszédjában tölteni.

Halomfy visszafogadtatott a’ Grófi házhoz pótlékul az elhunyt Íza’ helyébe, árúlója ’s néhai Barátja pedig, kit Halomfy közbejártával segéllt a’ Grófi házba, elűzetett. – Virúltak ugyan Tavaszok; de egy se díszlett Halomfynak olly virággal, mint a’ kinek porán üllte a’ halottas áldozatot kesergve!! A’ Grófné nem sokára Ízához költözött mostoha sorsán ’s leánya’ elvesztén igazságos fájdalma egyesítvén őt híven siratottjával.

Készen vala az isteni legmagasabb ideáloknak megvalósított remekképe, az első emberpár az ártatlanság’ mezején, körűlölelve ezer illatos virágoktól. De mély álmából még fel nem serkent volt. Menny, föld sajdított örvendettel várták feleszmélését.

Eggykor harsoga az Alkotó, ’s a’ bölcs Férjfiú felébredett. A’ ki önnléte’ érzetéért, ép szíve’ belsejéből legottan tiszta hálákat emelt az égre. Melly jelenésre a’ Fennség megelégülésének súgárait lövellé-alá, és minden tájakon innepi vídámság terűlt-el.

Újolag harsog az Alkotó, ’s a’ mindennémű kellemekkel koszorúzott Nő is felnyítá bájderűletű szemeit, és liliomhomlokán művésztelenűl lecsüggő aranyfürtei közzűl egy tisztelő szűztekintetet repíte olympra, megköszönni nyert életét. Kinek látásán’már az egész természet édes hódulást mosolygott, a’ Sphaerák kettős idvezletet zengének a’ messze távolságban, és maga, az annyi varázskecsektől elragadtatott Prométh teremtői szeretete’ hangján így szólla hozzá: „tekints-fel még egyszer!”

Egy kellemes májuszeste a’ csillagsereg magas örömragyogásival elvarázsolá az andalgó természetet. Minden csendes vala. Csupán halk szellőcsék lengének szerte illatot a’ kies pásztorvirányon. Mellynek gyönyörkeblében, mint édenében az ép Ádám, mikor legelső bájos alkonyát inneplé; egy, erkölcsi érzettel teljes ember állott magányosan. Kire a’ vidám csillagzatok nyájasan ragyogának, és a’ kinek szelíd képét visszarezgő súgáraikkal magokhoz feltűkrözék. E’ szent meglépés, ez égi malaszt bátorítá az Egyedűllevőt messze pillantatokat repíteni ama’ boldog honnba, és a’ csillagok’ tűzirásában vizsgálni az halandók iránti örök végzéseket. Midőn tiszta szivében és lelkében a’ távol mennyet és földet testvérítené hirtelenűl egy, régen elhúnyt, és most ígézőbb fényben előtűnt Bujdosócsillagot vön észre, ’s azonnal érzékeny ígéjivel félbeszakasztá a’ közhallgatást: „idvez légy, angyalmosolygó Tünemény! ki végetlen bujdosásod által szebb szebb lángkoszorúkkal jelensz-meg, ’s hirdeted a’ hatalmas Teremtő’ mindenhatóságát ’s határtalan kegyelmét, mellyben részesűlsz.” „Mint te is, feddhetetlen melyű Vándor! ki mostan az alvidéket csillogod-körűl; majd elszárnyalsz, és világból világba költözve nagyobb nagyobb tökélletű nimbuszokkal körűlpártázva fogsz elő-előtündökleni:” válaszolá, beszédébe kedves akadályt vetőleg a’ Bujdosócsillag.

Ütött a’ végóra! ’s az elementumok, föld, lég, tűz, víz, látható alakokban letörött fáklya’ gyenge lobjánál körülállák az alkonylepte gyepágyon fekvő közjóért élt ősz Philémont, és ettől egyenlő akarattal visszakivánák a’ neki kölcsönadott létszereket. A’ tisztes Öreg nagyon megdöbbent akadozva lihegő keblében, ’s reszkető ajkain kétkedve sohajta-fel: „most, ah most látom, milly hasztalan volt iparkodnom rényleni, oda arany reményem, oda képzelt gyémánt boldogságom, íme semmibe kell oszlanom!!!” Legottan a’ vigasztaló Őrszellem, kinek halhatlan arcza’ tündérvonásain a’ tárt magas menny tetszett közelgeni, lángszárnyakon repűle hozzá, ’s monda: „vidúljon borúlt kedved, hosszas dísze e’ jelen kornak, ezer ’s ezer jótetteid, mellyeket én hasznos léted’ folyása alatt pontosan feljegyzék, az Elyzioni pálmatetőkön lebengenek, ’s többítik ottan a’ csillagkoronás Istenek’ számát! Élnek azok, és élsz te is azokban örökké!” Erre a’ Választott körűltekinté még egyszer ezen tövises testi világot, ’s az erkölcsi gyönyörhaza felé emelt örömharmatos szemekkel mosolygva, mint a’ lemenő nap, nyúgodtan, mint a’ holdragyogta liget, és enyhűlve, mint az esti harmatkönyűktől lankadtokból frisűlő virágszálak, a’ kölcsönözött atómokat visszadá mindenható Nemzőjinek.

Hogy ha nevetni akarsz, sok tárgyban lelsz okot arra;

A’ legerősebb is négy fal közt többnyire gyönge.

Fa és viráglevél, vagy írott levél: ez néma társalkodás, lelki üzenet, ’s minden kifakadó érzések’ tárháza; a’ táguló észnek találmánya, mérge és virága; az indulat’ rakhelye és országútja, a’ szívnek minden fellegi és földi követőjivel. Amaz a’ természet’ titkos műhelyében készül, élet gyanánt tenyészik, zöldell, fonnyad és lehull; mint az ember minden szél után hajlong, ezer színekkel kérkedik ’s utóbb barnultan a’ földdel párosúl.

De, miként a’ fa és a’ viráglevél, most kifeselve gyönge bimbókból tavaszt hirdet, most védő fedél gyanánt szolgál a’ gyümölcsnek, most hüs árnyékot ád a’ nyári melegben, most az ősz’ lehelletétől sárgultan csüggedvén, a’ természet’ minden fordulatit mutatja: így az írott levél is, minden életkornak bélyegét hordozza. Először tehát

A’ gyermeki-levél: ez ártatlan, többször kénytelen felszolása az érzésnek; félig hála, félig kérelem. Ebbe keveri a’ tanító jó és rosz gondolatait, ’s a’ mi hibázik, hozzá teszik a’ szülék, buzgón jövendölgetvén belőle, szeretik mutogatni az ismerőseknek, csudáltatni a’ leendő nagy elmét. Ennek sorába tartozik a’ névnapi- és ünneplevél is; ez szokás’ szüleménye, egyszinű, ’s többnyire ásítva iratik; puszta kivánat tartalma, szóval halmozott üresség. Unokája az alkalomversnek, melly minden fel- és letünetkor harsog; a’ méltósággal koldulónak, ’s a’ hizelkedőnek néha kis jövedelműl szolgál.

Az ember, élte’ nagyobb részén, a’ szerelemmel vesződik; míg fiatal maga szeret, azután más’ szerelmén töprenkedik. Nem csuda tehát hogy az ifju, mint hajdan Eliasz, tüzes kocsival akar vágtatni a’ szerelem’ egébe. Szivének él, annak szemével nézi a’ világot, ’s a’ mit tesz és tanúl, azon egy ösztön-forrásból csörgedez. Egy szép tekintet elragadja, ’s mit a’ nyelv megtagad, a’ türelmes papiros felveszi. Így születik a’ szerelmes levél; de minthogy az első szerelem ritkán isteni, az első szerelmes levélben is ritkán találunk észt.

Az egész munkát álom kezdi, álom végzi; de miről az okos borulva gondolkodik, és még sem foghatja-meg, p. o. Isten, örökkévalóság, jövendőség ’s több illy súlyos mondások, benne úgy el vannak hintve miként mezőn a’ virágok. Üdvesség és gunyhó egymás mellett állnak, és ez tetszik! mert a’ szem csak a’ jelennek rózsaszínén mulat, és valamennyi bölcsek’ arany szavaik nem jutnak-fel azon fényes pontra, hol a’ szerelmes áll. Tömve sohajtással, felkiáltó ’s gondolat-jelekkel, egyszer a’ szülék’ tudtával, húszszor azok’ tudta nélkűl röpűl az illy levél a’ kedves tárgyhoz, ott kebelhullámok ringatják, az elmaradt punctumokat könnyek pótolják-ki, – ’s még a’ borzas levélhordót is angyallá varázsolja.

Azonban idő, külön tárgyak, hasonlításra késztik az elmét. Egyik szépség a’ másikat félre tolja; a’ vak hódolat múlik, ’s a’ kedvesnek szeme, melly előszer nap volt, utóbb hold, tovább csillag, végre egyenest csak szem marad. Mindazáltal a’ csillapittatlan kivánat, bár megosztva is, lángol, és levelekbe hinti szikrájit; de már jobban meggondolva: mi előbb zavartan érzés körűl lebegett, most csinos phrasisokban jelen-meg. Költés nyujt kezet az érzésnek, és az Író ki előbb csak kedvesét csudálta, most örömest magát is csudáltatja.

Ez így foly míg féltékenység, ’s egyéb világi tekintetek, a’ levélnek más formát nem adnak: ekkor a’ stílus pattogó, eltökéllett; kétség, halál, minden harmadik szó; végre ha kénytelenség vág a’ szerelem közé: büszke lemondás. A’ sorsnak ezer átkot lobbantván szemébe, a’ levelek visszavándorolnak, vagy tűz által enyésznek-el. Tiltott szerelemben a’ levél rövid, nem fest szívlángokat, hanem jelt és helyet mutat.

Vannak szerelmesek kik a’ dolgot könnyen veszik, és sok könyvből egy szép levelet teli édes mondásokkal alkotnak, ’s azt mindenkor használják; gondolván, hogy észtörés nélkül is oda jutandnak hová az eredetiség.

Erős kebelben a’ szerelem tettekben vágy kiömleni, lelkesít de nem hizelkedik. Csak az erek’ játéka istenít ma, holnap alá tipor.

Ama’ nagy, szerelem-alkotta könyvnek, hol annyi álom, annyi feltétel ’s olly kevés való rejtezik, házasság a’ vége. Ekkor sok hályog lefordúl a’ szemről, vagy még inkább reá vonúl, és a’ levelezés, ha csak nem bánatos vagy hálálkodó, kis időre megszünik. De, minthogy kivánatban áll egy része a’ földi boldogságnak, az ember ismét kinéz a’ világba, melly fris lánczokkal kinálja. Atyafi-látogatás, különféle útak, levélirásra kényszerítik. A’ békevágy nyugtató és biztató igékkel simúl a’ ház’ körébe, hosszan, de nem tüzesen; mi előbb fris magyartánczként szökellt, most lassu lengyelben ballag a’ szív felé. Rendelések, mindennapi esetek töltik a’ levelet, és csak ezen kisded, de vajmi nehéz szó: hív, mint köz-epithetonja a’ férjnek és hitvesnek különzi a’ tiszti levéltől. Minden teljesedés kötelességet szül, ’s ez ha csak hivatalként folyvást nem gyümölcsöz, addig kellemes míg újsági bája tart; nem ritkaság azért, ha illy frígybe kelt felek mást írnak, és mást éreznek, vagy némelly szép mondás alatt idegen kép lappang. Közös gond, közös haszon és veszteség lassanként ugyan a’ kölcsönös gyámkézre szorulókat nyiltságra késztik, és egy fertály-századig való öszvetörődés után a’ házassági levél is újonnan a’ szív hangján beszél. Kik nyáron többször idegen virágokhoz lopódtak, télen a’ meleg kályhánál ismét öszveülnek.

A’ házas emberre már valamit tart a’ világ; mert vagy asztalt tart, vagy a’ szép nő talentumra emeli;^* már ő ajánl, vagy ajánitatik. Az illy ajánló levél nem ritkán teher a’ vivőnek, pirulást szerez írójának és szorultságba hozza a’ vevőt. A’ nagyok’ kegyelme vagy gőgje sokszor él ezzel, és az elöntött dicséret benne a’ szegényt eszköznek hirdeti.

Ki hajladozva illy levelet hordoz, számot tarthat mosolygásra, szép igéretekre; de a’ következést bizza tulajdon eszére.

Szerelem után ezen szó Barátság, legtöbbet fordul-elő; szegény a’ gazdagnak, gazdag a’ híresnek barátságát keresi, nem szivbéli vonzódásból, hanem azon celebritás végett melly más’ kalapját örömest lepillantja. Számtalan levelek jönnek mennek baráti név alatt; de a’ hajlandóság’ leplében csak az önszeretet rejtezik. Szép testvér, szép hölgy sok barátokat szerez, szintúgy a’ környülmény sokszor kézfogást tart, ’s a’ jövő pillantat ismét szétszakasztja. Ezer közzűl hány baráti levél van, melly tartós részvéttel keresi fel hivét a’ sötétben, ’s nyiltan szól hozzá a’ fénytetőn? Ki tetszésére adomány és váltó-levelet kap, hijában nem sohajtoz különféle érzések után; és ha költésben a’ prózát nem leli-fel, lesz mit ölelni, lesz mit örülni másnak szóval nyert hasznán.

Tiszti-levél – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Melly következéseket az ember most a’ szív’ mélyéből, most a’ tapasztalásból öszverak, vagy fenekes okokkal némelly előitéleteket megvívni törekszik, azokat, mint annyi kincseit az eszméletnek levél által közli gondolkodó társával; ez felel, ’s így többször nemes versenygés támad, melly sok szép ’s jót segít-elő. Ezen irást a’ világ tudós-levélnek nevezi. De ezen czím alatt sok levél forog, mellyben gondolat nincs ugyan, de annál több önhittség, fenndörgő itéletek ’s ügyetlen dicséretek. Ez a’ kezdőnek olly kedves mint a’ Szedő, mert azok sorába véli magát, kik az időt szakállánál fogva vezetik. Az igazság mindég komor a’ minden csalfény után kapkodó embernek, ki mindent örömest maga után mérne; azért is a’ mélyebb ’s tulajdon müvészpályán indult irónak nincs olly kelete mint annak, ki a’ rég ismerteket czifra köntösben hozza-elő, ’s az olvasót kedves szokásinál fogva csiklándozni tudja; mert senkivel sem ellenkezik. Az illy koszorúban a’ tudós-levél nem kis helyet foglal – az ifjuság, ki mindent csudál, őrzi dicsőségét.

A’ tenyésző indulat hamar költésbe olvadoz. Az ifju szeret ’s ha az imádott tárgy mingyárt nem hajol-meg, hús versekben panaszolja-el magát: mi boldog volt előbb! mi szépen sütött a’ nap ’s most minő sötét az ég! Ez édes szülöttnek keresztatyát keres, és magasztaló levéllel küldi-el ahhoz, kit ezer trombita pennadictátornak hirdet. Ez felel ’s nagylelküen halhatatlansággal ajándékozza-meg, és a’ boldog nem győzi eléggé ezen levelet szerte küldözgetni, mint nyugtatványát a’ késő maradéknak. Ekkor előlép a’ Criticus, fegyveres orral vizsgálódik ’s ezen szavakkal: ezt már úntig hallottuk! az olcsó dicsőséget szertelebbenti. Recensenssel az iró úgy van mint, a’ vándor éjféli órában a’ lelkekkel: nem látja nem hiszi ’s még is fél tőle. Kész ugyan irígységgel mentegetni magát, de a’ titkos méreg még is epeszti. Így történnek szakadások, kemény harczok, és ez által nem ritkán, szenved azon ügy mellyet védelmezni keltek-ki. A’ község kaczag, ’s a’ győzőnek szinte úgy tapsol, mint ki sürű forgásban megbotlik. Illy állapatban írt levelek nem igen kedvezők, többnyire harmadikról szólnak, megismerik érdemét, de annyi hibákat tetéznek rája, hogy amazt senki sem látja. Megtér a’ béke, azzal ismét megnyilnak a’ fénytemplom’ ajtaji, és egyik a’ másikat belé vezetgeti; de ott az idő veszi által őket ’s a’ hátulsó ajtón ki-kiutasítja; jele: hogy sokan vágynak a’ dicsőség után, de ez csak keveset fogad-el.

Tavaszkor kellemes a’ napfény, nyárban kerüljük és hüs árnyékot keresünk; de csak hamar beköszön a’ tél, és mesterkélt melegre szorúlunk, Kinek előbb keskeny volt a’ világ, most reménye’ omladékain övéjit lemondásra tanítja, vagy intőlevéllel keresi fel azokat; mitől az idő immár eltiltá, arról mást is szivesen lebeszél. Az illy oktató ’s fenyítő-levél tele van példázatokkal, jósló képekkel, ’s minthogy az öregség ritkán bőkezű, gazdaságos intésekkel. Inkább panaszkodik mint vigasztal, inkább tagad mint jutalmaz; ez így foly míg a’ sír, ez a’ végső gondolat-jele az életnek, felment az irástól.

Sok embernek a’ harangszó vagy a’ halotti levél utolsó emléke. Az elhunyt gazdagot illy levelek mindég szeretettnek, példás életűnek hirdetik. Fekete karima között áll vigasztalhatatlan a’ fennmaradt fél és az egész biographiában, melly vele jár, sokszor csak a’ dátum igaz. Sok szépnek élte’ hossza csak akkor tünik-ki, mert az ember a’ halálon kivűl mindent meg tud csalni. Milly benyomást tesz a’ halotti levél? erre feleljen zokogó árva, vagy az örökség után ahító atyafi.

Ennyit a’ levelekről. Csak azt jegyzem még fel, hogy minden olvasónak szabad a’ magáét szebbnek és tisztábbnak tartani.

Az élet hasonló egy szekérhez, mellynek minden kereke más kátyuba szalad. Halál húzza, remény tartóztatja. Indulat a’ kocsis és pattogva sürgeti futását. Szerelem és barátság benn ölelkezve ülnek ’s bájszinü szappanbuborékot fúvnak a’ levegőbe. A’ kivánat nagy helyet foglal-el, ’s önmagát terhelve mindent felvesz mit útközben talál. Egy örökké változó alak lebeg felettök, a’ bennülők szünetlen kapkodnak utána, de csak árnyéka esik reájok; ez a’ Szerencse. Bölcseség kalauz gyanánt megy-elő, lámpát akar gyujtani, de a’ vélemény mindég mellette jár ’s el-eloltja világát. Téren tetőn így fut a’ szekér; ha eltéved, sok a’ tanácsló kevés a’ segítő. Ha megsüllyed: ezer az utmutató, de hasztalan; nem képes haladni már, és a’ kocsis kétségbeesve törtet ugyan előre, de mindég mélyebb posványba jut. Erre a’ szerelem és barátság egymás után leszállnak ’s hitetlen elszöknek ’s a’ sok felleg-kisérők semmiségbe oszlanak. Védőleg jönnek most a’ tudományok is, de magokkal egyenetlen’ többször oda ütik a’ szeget a’ hová nem kell ’s a’ szekér szertedűl. Felkaczag a’ halál, ’s óriássá nőve szétűzi az egész társaságot. Csak egy szelíd fényes ifju küzd-meg vele diadalmasan kiragadván kezéből az enyészet’ szövétnekét. Ez a’ Hit. Végre eljön egy tisztes ősz ’s öszveszedvén az elszórt töredékeket, azokkal más kocsikat igazgat ’s a’ mint lehet a’ kora süllyedéstől megóvja. Ez a’ Tapasztalás.

Mi az? – véle szólhatni éjjel nappal után jár, ’s hozzá jutván elnémúl. Ha perel is sír; ha megbékül is sír. Messziről sok szép ’s nagyot lát; közelről még is vak. Szavait nem hallja ’s hallgatását megérti. Ha lefekszik nem lel álmat, felkelve meg álmadoz. A’ zárt ajtót felkeresi, a’ nyilt kaput kerűli. A’ mi nincs azt kedveli, a’ mi van azt elveti. Eget említ szünetlen ’s keze földi után nyúl. A’ küzdéstől nem retteg, de távozni még is fél. Köz vígság nem érdekli ’s magányos könynek örűl. Kis közbe szorúl világa ’s a’ földön alig fér-meg. Türedelmes mint a’ bárány, csekélységért háborog. Az erős lánczot elszakasztja ’s a’ czérnaszál mellett megül. Bár nem képes gondolkodni, találmányos mindenkor. Tettben mindég ellenkezik, belsőjében még is egy. Éltét köti birtokára, ’s ha elnyeri hideg lesz. Ezen mesét fejtse meg a’ szerelmes.

Menj szép könyvecském! szerte a’ világba, dicsőségemnek te léssz záloga! Így szóla megelégedve a’ szerző. Vigyázz uram! felel szerényen a’ könyv: vizsgálj-meg jól mindent; mert félek hogy bennem csak a’ jó szándékot és nem a’ dicsőt ismerik el. Menj csak! monda kevélyen a’ szerző: Nem kérdik azt Mi, hanem Ki? ’s ezzel könyvét szárnyra bocsájtá ’s mingyárt is ezer torokból harsog a’ dicséret.

Később a’ szerző egy könyvtárba jut ’s örömmel látja könyvet kiragyogni az üveg alól. Hah! felkiált: nem mondám, milly diszre jutandasz! – milly szépen állasz a’ sok kopott könyvek között! Ne örülj, mond búsan, a’ könyv: szép vagyok, mert soha sem olvasnak!

Bájló kellemben mint a’ fejlő rózsa, nyájas szelídség- ’s ártatlanságban mint a’ havazó líliom, viríta Eszter az élet’ tavaszában, való dísze ’s koronája nemének. Még gyermekkori éveiben vala, midőn bajnok atyja, Csáktornyi Menyhárt, csatamezőn a’ hon’ buzgó védtében a’ legszebb halállal múla-ki. Anyja, egy kegyes indulatú ’s feddhetetlen erkölcsű asszony, ki férjének eleste után minden gyönyörűségét ’s vigasztalását szeretett egyetlen leányában lelé, mindent elkövete hogy nékie illő nevelést adhasson. Igyekezete azzal koronáztaték, hogy a’ jóra már természeténél fogva is hajló nevendéknek gyönyörű külsője rövid idő alatt legnemesebb érzésű lelket rejte, mellynek mennyei sugárzatai azt még sokkal vonzóbba ’s igézőbbé tevék. lllyetén angyali szépségű teremtmény habár elvonultan élt is atyai örökében, az Ecsegi vár’ magányában, mégsem kerűlheté-el a’ vágyó ifjúság’ vizsga szemeit.^* Több előkelő Leventák fordultak-meg körében. Kiki csodálta, bálványozta őt. Mindenik ohajtott neki tetszeni; de csak Orlay Bálint lehete szerencsés az imádott leány’ illetődött szivében a’ szerelem’ első szent érzelmeit felébreszthetni. Orlay régi tős gyökeres nemből vevé származását, ’s korán elhunyt szüléji után nem megvető nemesi birtok maradott reá; e’ mellett a’ legdelibb sugár termettel, ’s a’ legvirítóbb férjfias szépséggel vala megáldva. Bajnoki tűzzel szikrázó szemeiből, mintszinte arczának erő- ’s kellemmel tölt vonásiból nemes szelídség ’s jószívűség csillámla, melly a’ hőst leginkább díszesíti. Merész, elszánása ’s rettenhetlen vitézi bátorsága megrezzenté a’ gyávát; de oltalmat látszék ajánlani az ügyefogyott erőtlennek, ’s az elnyomatott ártatlanságnak. Ezek lévén azon jeles tulajdonok, mellyek az akkori időben hazánk’ Szépeit leginkább elbájolák, nem csoda, hogy Eszter’ érzékeny lágy szivébe is mély benyomást tevének, ki első megpillantása óta ellenállhatlan vonzódással hajlék a’ hozzá hévvel közelítő lángifjúhoz. A’ szerelmesek csak hamar megértik egymást, ’s fellobbant érzésik – ’s kölcsönös hajlandóságokról mélyen hallgassanak bár, egymáson epedve csüggő árulékony tekinteteik többet mondanak, mint a’ legékesebb legömlékenyebb nyelv szólhatna; ’s ha kis nyugtalanító kétséget hagynak is fenn, az nem szolgál egyébre, mint a’ hév kivánság’ lobogó lángjait még inkább nevelni az egymásért égő szivekben. E’ ponton álla Eszter Bálinttal, midőn a’ dús birtokú Gróf Arszlán Kázmér, Hollókővárnak örökös ura Ecsegen megjelent.

Arszlán Gróf egyike volt a’ szerencse’ azon elkényeztetett kedvenczinek, kik azt hiszik, hogy mindent szabad tenniek, mit hatalmok- ’s tekintetökkel, bár mi kárhozatos módra is, kivihetnek. ’S minthogy mindeddig rendetlen ’s mindenen zabolátlanúl keresztűl-gázló szilaj kivánságinak teljesítésében semmi győzhetetlen akadályra nem talált, ez, a’ természettől kevély ’s hajthatatlan lelkét még önhittebbé, elbízottabbá ’s dölyfösbbé tevé. Többszöri erőszakos hatalmaskodásinak híre rettegéssel ’s ijedelemmel tölté-el az egész körösleg vidéket. Kiki óva kerűlé társaságát, ’s csak azok csúsztak alacsonyan előtte, kik csapodár hízelkedésikkel tőle valamit csalni, vagy pártfogását megnyerni óhajtották. E’ szerint örökké csak hunyász védlettjeinek rabszolgai seregétől lévén körűlvétetve, azt hivé, hogy neki mindenek hódolni ’s engedelmeskedni tartoznak, ’s jaj volt annak ki akaratja- vagy parancsainak ellenszegezni merészlé magát. Legnagyobb gyönyörűségét a’ vadak’ őldözésében lelvén, e’ szenvedelem elvadult szivét szelídebb érzések’ elfogadhatására még inkább elkeményíté. Ezekhez járult hogy mindenben egy álnok, elvetett érzésű meghittjének roszvezérletű ’s lélekvesztő tanácsai után indúla, ki őt minden gonoszságra venni kész vala, csak hogy azok’ végrehajtásában neki eszközűl szolgálhasson, ’s ez által magát nála szükségesebbé tegye. Mikó Deáknak hívatott közönségesen a’ sátánnak e’ szoros frígyese, ki is eránta mutatott mostohaságát a’ természetnek azzal akará megbosszúlni, hogy legszentebb törvényeit minden lépten nyomon tiprotta, ’s vele örök pártos ellenkezésben élt.

Eszter’ ritka szépségének szárnyra kapott híre behata Hollókő’ várába is, ’s egyenlőleg gerjeszté-fel a’ vár’ urának figyelmét ’s kiváncsiságát. Mikó, kinek egyik legravaszabb fogása volt a’ Grófot minél szövevényesb ’s bonyolítottabb történetekbe fonhatni, csakhogy azok’ kimentével, azon hála- ’s jutalomváró szerencsével kérkedhessék, mintha szövevényeikből egyedűl ő fejtette volna ki, tágas mezőt látván itt nyílni vásott fortélyainak üzésére, élt az alkalommal, ’s mindent elkövete, hogy a’ Gróf’ szivében az első benyomás további következés nélkűl ne maradjon. ’S mintha a’ leány’ kecseit hallomásból fogta volna fel, azoknak eleven ’s lángoló szinű festései által annyira feltudá benne gyúlasztani az utánavágyást, hogy még minekelőtte megpillantotta, belé már is szerelmesnek lenni látszanék.

Mikó’ tanácsára, útjában esett éjjeli elkéstének ürűgye alatt szállt a’ Gróf Ecsegvár’ Asszonyához. Orlay szinte jelen volt. Az özvegy meg vala lepve, ’s különböztetett tisztelettel fogadá fényes vendégét. De ez csak tartozó hódolásnak vevé azt, ’s visszalökő kevély bánásmódja mélyen érezteté, milly kegyelemnek kelljen tartania hozzája lebocsátkozását. Eszter eleinte nem mutatá magát, végre megjelent ő is, mint egy ragyogó szép csillag a’ villámrejtő sötét borúlat előtt. A’ Gróf első pillanattal csaknem elnyelé a’ leányt. Szíve szemével együtt belétapadni látszott. Ezerszer gyönyörűbbnek találta őt, mint millyennek felingerlett képzelgése’ forró hevei festék. El se, fogta volna fordítani róla lobogva égő áltszúró tekinteteit, ha ez megrettenve azoknak vadtüzök által, közelebb nem vonúl vala Bálinthoz, mintha oldalánál valamelly fenyegető veszély ellen magának oltalmat ’s menedéket keresne. Ez megbántotta a’ Grófot, a’ féltékenység’ emésztő lángja dúlólag csap vala háborodott szivébe. Magán kivűl leve. Most egyszer azonban kénytelen elharapni keble’ dühét, ’s a’ legbüszkébb megvetésben, ’s élesen-metsző jéghidegségben keres, a’ nélkűl hogy találna, írt, halálos sebére megalázott gőgjének.

Mintha mázsányi súly esett volna-le Eszter’ szivéről annyira megkönnyűlve érzé magát a’ Gróf’ távoztával. Ez időtől fogva még szorosabban ragaszkodott Bálinthoz, kinek hajlandósága iránta ezáltal a’ legfelsőbb pontra emelkedék. Eljött végre szerelmök’ édes kifakadásának boldog perczenete. Forró csókok pecsélték egymásért lángoló tiszta érzelmeik, gyónását. Csáktornyiné megegyezvén ohajtásaikban, nem sokára jegyet váltának, ’s már előre olvadoztak azon mennyei élvben, mellyet egymás’ karjai között magoknak olly bizonyos hiedelemmel, noha fájdalom! csak csaló kora reménnyel, igérének.

Egyik legkedvesebb sétahelye volt Eszternek a’ völgy’ berkéből a’ vár felé kanyarodó kies árnyékú ösvény, mellyen szokta rendszerint várni érkező hívét. Itt andalga ő egykoron alkony felé hasonló édes várakozásban. Néma mély csend uralkodék körűle, mellyet csak az esti lengzet’ rezgő sziszeglése, ’s a’ madarak’ felváltó csevegései szaggatának-meg. De most egyszerre közel hozzá egy bús csalogány’ kesergő nyögdellése csendűle-meg; elhallgatának a’ többi madarak; a’ lenge szellő visszatartott lehelettel figyelmeze a’ mozgani megszűnt gallyak között; részvevő fájdalomra olvada minden. Eszter mélyen meg volt illetődve. Az elszakadás’, ’s megcsalatkozott remény’ kínjait látszott neki panaszlani a’ lágyan ömledező szelíd bájú zengzet. Homályosan tolongott, akaratja ellen, képzelgő lelkének elébe azon csüggesztő borult eszmélet, milly boldogtalan fogna lenni, ha Bálinttól elszakadnia kellenék. Titkos remegés szállá-meg, ’s egy eddig nem ismért gyötrő érzéktől fogódék-el szorúlt melye, midőn egyszerre lódobogást hall ’s egészen feléledve, örömtől hullámzó kebellel röpűl azonnal az ohajtva vártnak elébe. De mint megdöbbent midőn a’ reméllett kedves helyett ismeretlen álarczú idegenek ötlenek szemébe, kik lovaikról leszállongva épen a’ sűrűbe rejtezni igyekezének. Alig pillantják ezek őt meg, egyik közűlök legottan hozzá szökvén, gyorsan áltöleli ’s felkapván paripájára, még minekelőtte első rémültéből, ’s ájulásából magához térhetne villámsebességel tűnik-el vele többi társaival egyetemben.

Könnyű képzelni, mint leve oda Bálint, midőn Esztert sehol sem találhatá. Epedve kiáltozza minden felé nevét, de csak a’ viszhang nyögé azt vissza a’ néma homályban; szívszakadva keresi mindenütt, ’s íme széllyelnéztében bizonyos helyre pillant, hol a’ letiport fű több lovak’ fris nyomait hagyja sejteni. Gyanítani kezdi erőszakos elraboltatását. Magán kivűl futja-be még egyszer az egész környéket, de sehol nyomába nem akadhatván, sötét kétsége szinte iszonyatos bizonysággá változik. Gyanúja mingyárt Gróf Arszlánt éri, kinek fellobbant indulatja a’ leányt láttára, ’s még a’ gőg’ jegén is keresztül csapó lángjai szerelem-élesítette szemei előtt rejtve nem maradhatának, ’s őt már akkor nem kis nyugtalanság- ’s aggodalomba ejték. Illy hatalmaskodást különben is csak felőle tehetni-fel. Nyomon^* eltökélé magában, hogy ha bár éltébe kerűlne is, e’ pontban világosságot szerez. Ívről lepattanó nyilként száll Hollókővár felé. Düh, kétség, bosszúvágy, ’s kedveséért ostromló rettegése egyenlően dúlják bizonytalanúl csüggedező, ’s hánykodó szivét.

Nem csalatkozék Bálint gyanújában. Gróf Arszlán raboltatá-el Esztert; Mikó, a’ Sátánfi, kegyetlen szándékának mind indítója, mind végrehajtója. A’ legdühödtebb szerelemtől kínoztatva, mellyet a’ megsértett kevélység’ tehetetlen erőlködése benne elfojtani hasztalanúl igyekezék, annál forróbb hévvel ége birtoka után, mivel reméllé, ez által egyszersmind Orlayn, kit emésztő irígybánatja vele halálra meggyülöltete, kívánt bosszúját állhatni. Kész lévén mindent elkövetni csakhogy szenvedhetetlen vágytársa’ irígylett szerencséjét feldúlhassa, örömmel adá megegyezését Mikónak, a’ hölgy’ elraboltatása iránt elébe terjesztett fekete plánjába, mellyet a’ gazlelkű vizsga kémjei által minden környűlállásokat eleve kitanúlván minden akadály nélkűl ki is vive.

Magán kivűl volt ragadtatva a’ Gróf, midőn az elrablott leány aléltan elébe viteték. Forró csokjai’ tűzözönével igyekszik azt életre hozni. Ez feleszmél, bágyadtan emelinti szemeit, ’s midőn a’ Grófot maga előtt megpillantja, mintha kísérteti rémet látna, megrendűl egész valójában, ’s ujabb ájulásba roskad. – Elrészegűlten elhatalmazott indulat’ lánghevétől épen szilaj tűzzel szorongatja vala magához a’ Gróf a’ félig felüdült szűzet ki segédért esdeklő sikoltozási közt hasztalanúl küzdelg utálta’ karjainak zárjából magát kifejthetni, midőn egyszerre becsattan Bálint, ’s elszörnyedve attól a’ mit lát, egy bőszült oroszlán, elszánt dühével rohan a’ Gróf ellen, Már lebeg bosszúló villámként csillámló szablyája az ártatlanság’ keserítője felett, midőn több utána iramlott szolgák hátulról hirtelen megragadván őt, kicsavarják ölni készült fegyverét dühösségtől reszkető kezéből.

Rettentő a’ Gróf fellobbanása, midőn első rémültéből magához tér. Szikrázó tekintettel ’s mérget tajtékozva ragadja-ki a’ szolga’ kezéből a’ kicsikart fegyvert, ’s vak dühhel emeli azt Bálint ellen. – Eszter, ki elholt ’s elfogyott érzékkel dermedezve álla eddig, illy vészben látván lebegni szabadítására jött kedvese’ éltét, egyszerre feleszmél ’s erőt nyert lélekkel, ’s egész elszánással védangyalként veti közbe magát, ’s gyöngéd líliom melyén fogja-fel a’ híve ellen irányzott szörnyű halálos csapást, ’s mint egy kies tavaszi virág,mellyet a’ dúló fergeteg’ mérge letör, úgy hanyatlik le elborítva vérétől.

Elborzada ’s mélyen megrendűle minden e’ gyászeset’ láttára. A’ Gróf kiejté a’ kardot kezéből megrázodva egész valójában. Bálint állapatja leírhatatlan.

Mélyen hata a’ kegyetlen öldöklő vas a’ dicső Szűz’ szelíd keblébe. Csak kevés perczei valának még hátra. De a’ halál’ fájdalmait megédesíté azon jutalmazó érzés, hogy azokat kedveséért szenvedi. Utolsó kivánsága volt, hogy a’ Gróf kit bocsánatjáról bizonyossá teve Bálinttal öszvebékélvén, elhúnyta engesztelő áldozatúl lenne egymás ellen zudúlt haragjoknak. Töredezett hangon vön végbúcsút kedvesétől, kinek zúzott szíve a’ legiszonyatosb kínokkal küzde, ’s karjai között szelíden, ’s kéjelgő epedéssel csüggeteg szemeiben, szenderge-által az örök életbe. Az ég örömmel nyilt-meg pálmát nyert angyalának elfogadására.

A’ keseredett anya visszakiváná szerencsétlen leánya’ hült tetemeit. ’S csak könyei’ árjában talála enyhűlést vérző szíve gyötrelmeinek.

A’ Gróf’ melyébe e’ gyászos történet mély ’s tartós benyomást tön. Mikót, mint az egész szerencsétlenség’ főokát elűzé udvarából, ki midőn urának elorzott kincseivel tovább állani akarna elfogatván, az igazság’ kezeibe szolgáltatott. ’S minthogy e’ felett még több súlyos váddal is terhelteték, félvén a’ csigáztatás’ kínjaitól, egy mindenkor magánál rejtengetett tőrt döfe kétségbesőleg melyébe, ’s a’ legkinosb vonaglatok között múla ki. Így öli meg magát a’ skorpió, midőn minden felől lángoktól körűlvétetvén szabadulását semerre sem remélheti.

Orlay vigasztalhatatlan volt. Elsüllyedve vesztesége nagy és mély érzetében, nem remélle, nem ohajta egyebet, hanem hogy kedvesével, a’ mennyeivé válttal, hová elöbb egyesűlhessen. A’ fentiek meghallgaták kivánságát. Nem sokára háború ütött-ki. Villámsebességel szállt a’ vérmezőre, keresve kereste a’ halált, ’s hosszas küzdés után végre feltalálta azt a’ dicsőség’ ölében. Kékűlő ajkai Eszter’ kedves nevének sohajtási közt némultanak-el.

Menyhárt és Béla testvér örökösei a’ Drágfy nemzetség’ díszeinek és tágas birtokainak, atyjok’ elhunyta után osztály hagyományokat kormányok alá vevék; kiki ön pályáját folytatván, mellyen a’ különböző véralkat őket egymástól messze tartotta.

Béla tüzes, magas fellegröptű mértéktelen vágyú. Gyermeksége óta a’ vérmező, csatamoraj, ’s a’ dicsőség’ sugár tündökletű koszorúja valának valóját hóditó álmai. Fellengő képzelgéseiben hideg gúnnyal tekintett alá Menyhártra, még akkor is, midőn ez, kit a’ természet csendes örömei vonzának egyszerű bájaikkal, testvéri szeretettel tartá feléje rokonérzést kereső karjait. Menyhárt’ köre a’ házi boldogság vala, melly fényt nem ismérve titkon diszlik a’ hő kebel’ lángjaitól, de a’ lét, mostoha fergetegé legbájosb virágát éltének kajánúl tépte-ki épen, midőn azt örökre tarthatni reméllte.

Béla az élet’ boldogságát a’ vérpiarczon vélvén fellelhetőnek neve örökülését bálványozta; de az ő keble sem maradt elzártan a’ szerelemnek, neki is sugárzott tündérkénye, ’s hamarébb karolt nőt Menyhártnál. Nem is fogott volna tán indulatja testvére ellen, ki kétszeres szeretettel viselteték iránta olly gyülölésre lobbanni, ha Borocz’ barátsága, kinek nevétől mindenki rettege, durvasága’ elhirűlte miatt, nem csábitotta volna el. Együtt öltöttek fegyvert. Hazánkban akkor támadt azon boldogtalan meghasonlás’ melly két felkent Királyunkat harczba szállitá. Imre’ párthívei lettek a’ barátok, de az ügy vérontás nélkül simíttatott el.

Ez időközben tünt-fel Menyhárt’ boldogsága, melly vigasztaló csillagzatként ragyoglott éltének alkonyán is. Lelt egy hitvest minőt szive kért, a’ mit a’ sors’ változékonysága elvont tőle: a’ külkincset, kipótolták a’ szív ’s lélek’ virágzó kellemei. Ellenkezett e’ kötéssel Béla, gőgje nemzetségi szeplősítést látott ez egyesűletben, de Menyhárt szive’ sugállását követte, ’s ez kiirthatlanná tevé testvére’ gyülölségét; kevés év mulva elveszté a’ kedveltet ’s a’ nélkűl hogy magzatokat ölelhetett volna, kisérte a’ sirba.

Béla lassanként visszavonúlt a’ harczzajból felei’ csendes körébe, ’s újra látá Lórá egyetlen leányában feléledni. De a’ gyülölség’ jéghártyája nem olvadt le melyéről, hideg távolságba maradt tőle, mintha idegenségének öröklét volna mértéke; csak néha szökelt bánat keblébe, midőn a’ harcz inségeitől a’ viszályok’ sulyától lenyomott test, elpazarlott erő, emlékezteték: hogy határa van az életnek; komolyan függött akkor szeme leányán, mintha a’ sorsal kivánna a’ földi pálya’ rövidsége miatt szembe szállani. A’ rettegtető óra nem sokáig kése. Lóra’ könnyei ’s szorgalma nem hosszabbíthatták atyja’ életét. Ekkor a’ túl világba költözés előtt meglágyúlt keble, leánya’ gyámoltalan árvaságát fennyen képzelvén, mord gyülölsége szelíd szeretetté olvadt. Esengve kérte bátyát: lenne gyermekének atyja, ’s minthogy még gyönge korában jegyzé el a’ gazdag Zemplényi Gróf fiának Aladárnak, születéséhez ’s reményihez illő nevelést adatna Lórájának. A’ szivrázo hír’ hallására felkészült Menyhárt testvére’ ajkáról az engesztelő béke-búcsú csókot elfogadni, de már csak sirját lelte.

Lórá tizenötödik évébe lépett. Arcza szint olly gyöngéd ’s nemes mint termete, a’ legfőbb angyaljóság’ vonásaival tündöklött. Nagy fekete szemeiből leirhatatlan báj, ’s csendes ábrándozatu vágy sugárzott. Ritka mosolygásából örömmenny nyiladozott. Gyakorta tünődött magába merűlve. Nyilván tanúji valának epedésének a’ homlokán lengő fellegárnyak. Boldogtalan jövendője’ előérzete háborította. Illy alakban jelent-meg Lóra bátyja előtt, ki őt’ szeretettel fogadván, a’ szelíd lelkűnek azon félelmét, hagy gyámatyában durva emberre talál eloszlatá.

Eljegyzésétől fogva óva minden férfiui társaságtól neveltetett, nehogy más tárgy által lángra kelvén atyja’ feltétele megsemmisűljön. Aladár’ lepkény indulatja keveset gondolt e’ kötéssel, csapodár kénnyel szállongott egy életvirág-kehelyről másikra, tudván atyja’ választását, kit szivének szeretni, vagy ha szeretni nem is, de pályatarsúl ’s létosztályosúl fogadni kénytelen. Nem úgy Lóra: ki az illyszerű erőltetést utálva tellyes meggyőződéssel hivé: hogy az érzemények nem tűrnek késztő bilincseket, röptök szabad, ’s honok tiszta mint a’ menny, honnan származnak.

Boldog egyarányúságban folytak Lóra’ napjai bátyjánál. A’ táj benne védangyalát imádta; mert szelíd ’s jótékony lelke a’ szegényeket, gyámoltalanokat segíté, vigasztalá. Egykori illyetén foglalatoságban történt: hogy egy elmaradt vitéz magzatos özvegyének segedelmi ajándékot vivén, szint olly járatban lelt egy deli ifjút, ki épen távozni akarván hálakönyűs szemeket nyert irgalmi tette dijáúl. A’ hasonló foglalatosság hő gerjet szűlt az egymást először látók’ szivében; az ifjú szemei édes bámulattal függének a’ szemérmes leánykán, úgy rémlett előtte mintha idvessége’ kora hajnallana a’ keletégen e’ szűz megjelentével. Lekötve valának nyelveik, de az arcz’ liliomhavát elfolyó rózsaláng árúlója lőn a’ belső viharnak.

Elvált az ifjú, de a’ deli szűz képe mint vándort az árnyék nyomon követé. Lóra szeme utánna sugárzott azon édes vággyal bár ne látná őt eltűnni soha. Ez volt az első szerelmi szikra keblében. Ezóta gyakran láták egymást. Így tenyésze viszon bizodalmok. Az édes szokás jót tenni, lelánczolá szíveiket ’s több nap’ lehunytát ünneplék együtt-létökben. Nyárat ösz váltá fel, ’s mint az a’ gyümölcsöt úgy érlelé ez az ifjak szerelmét is, mint a’ szelíd lágyságú zengzet-özön szivárgott sziveikbe a’ rokonérzés, édes enyelgéseik közben, ’s minden epedő hangszárnyon boldogabb ösztön röpült, Lóra’ melyébe, ’s mint a’ természet’ tavaszát ugy az ő élteket is az istenitő szerelmet örömének költé fel. Illy biztos időtöltés alkalmával Zétenyi Kálmán elragadva a’ hölgy’ bájoló kellemeitől nem birhatván ön tüzével, térdre omlott, kitört a’ rég fojtogatott indulat, a’ csendes szótalan vágy, ’s a’ kedves választottat körűlkarolva a’ szűz ajkait ajkain érzé reszketni, ’s rajtok egy hosszas tüzes csókot égni. Lóra rövid de öröklét’ boldogságával mérkezhető áléltából felserkent, mintha körűle reménye’ mennye romlásba dűlne, elszánt komolysággal mondá: „Kálmán élj boldogúl, felfogtam szavaid értelmét, örökké fog éltök reszketni szivemben! halld a’ mit eddig megmondani rettegtem, én már elvagyok jegyezve kisdedségem óta; bírhatásommal tehát ne kecsegtesd magadat, e’ czélú reményed hiú fellegpára.” Ezzel eltünt, Kálmán szoborként meredve maradt helyén egy sötét tüzű pillantatot villantván a’ távazóra. Sohajtva távozott-el azon feltéttel: hogy e’ helyre vissza nem térend többé. E’ nyilatkozat után forró láng emészté Kálmán’ életét, ’s felei rettegni kezdének érte, szenvedése’ okát senki sem sajdította, ’s ő csendes merűletben képzelte közelgni már végét. De múltjának édes álma még egyszer jelent-meg arany képzelmeivel, ’s léte véghatárán sugáros alkonyt himzett elébe. A’ remény ez az édes biztató csapodár, elhatározá őt Lóra’ kezét bátyjától megkérni, ’s a’ mi, mint gondolat bimbódzott lelkében teljesítette is azt, de ez is Lóra’ állítását igenlé, sőt keményebben vitatá ’s így újra mint a’ szívárvány színkoszorúja eltűnt boldogsága. AzonbanAladár megjelent, mátkáját védátyja kezeiből elfogadni, ’s elbájolva á’ leány’ csuda szépségétől, szivhodító kellemeitől magas lángba csapongott indulatja. Vig ünneplés követé a’ vőlegény’ megjelenését, a’ távol közel vidéki birtokos urak gyűltek a’ nászpompára a’ vendégszerető házurához, látni a’ hires nevű Lórát, mellytől mint a’ sugártalan hold a’ naptól úgy nyert díszt Aladár. Gyors szárnyakon szállt-bé Kálmánnál is híre Lóra’ történendő menyekzőjének. Ez utóljára kivánta látni őt’, felüdülvén betegségéből, ’s onnan a’ halált a’ csatazajban keresni, felfegyverkezve tartott Lóra’ lakja felé, keblében a’ bú, kivánatjaiban az enyészet, karcsú termetét vért és pánczél, fürtjeit sisak szorítá. Így lépett a’ vigadók’ körébe, kik az öblös billikomokat a’ leendő pár egészségére űríték. A’ bámuló sokaságból senki sem ismerte az idegent; de Lórának első pillanatra megsugallá szive a’ zománczos vértű alakban Zetényit rejtezni, ’s halványodva álélt le székéről. Az ismertelen ezt látván gyors léptekkel siet az Egyetlenhez, sisakját felnyitja, ’s leginkább az ő szorgalmának sikerűlt éltet ébresztni a’ haldoklani véltben. Lórá hirtelen elvirúlt szépsége felifjadott.

Aladár’ szemében a’ fellázadt féltékenység vad haraggal tüzelgett, nem türhetvén azon gondolatot hogy ő másnak hodolt szivet bírjon. Erre szeliden mosolyogva nyújtá Zétenyi kezét Aladárnak. „Nekem ugymond: a’ természetes öszvezengő érzés adott igazat, neked atyai hatalom, régibb, tiéd, vidd ’s tedd boldoggá, (ekkor Lórá jobbját jobbjával öszvefogván egy dúló pillantattal így folytatá szavait) mert ember, tudd meg, minden könnye lelkeden fog égni.”

Meglepetve Aladár e’ nem is álmodhatott engedékenységtől, sérűlt negéddel ne hogy pulyává törpűlni láttassék. „Nem úgymond: a’ fegyver ’s halál válasszon közöttünk.” Lórá megrettent e’ szavaknál, ’s szemében könygyöngyök ragyogtak. „Egy szerelem nem bimbózhat kettőnek, én, én folytatá hevűlten tovább, magam akarom e’ rózsakelyhet szívni” ‘s kaján mosolygással: mert lelkébe a’ pokol villántott egy ördögi gondolatot, „ha elhúllok fogadd-el, lemondok róla, ámbár a’ végzés őt nekem rendelte sajátúl. Intézze ügyünket a’ viadal.”

„És te feldúlnád így ez Angyal tavaszát? hihetnéd é hogy Lórá vérrel mocskolt kezet birva boldog lehet? ha én elesem bennem Lóra kedvesét veszti-el minthogy szerelméről elannyira meg vagyok győződve mint ön létemről ’s e’ világéról. Viszont lehetne e’ boldog karjaim közt ha bűnsúlyom lenne halálod, kérelmedre nem állok, nem, soha sem! – Lórá válasszon! – ez a’ szív ügye.” –

Lóra szelid pilantattal köszönte Kálmánnak. De a’ bőszűlt indulatú elmordúltan ezt rivallá: „Hah gyalázatos gyáva! versenycsatára nem mersz szállani azért kinek én mennyemet, ’s ha ezer életem volna is mind feláldoznám, – nem pulyák’ hanem vitézek’ jutalma a’ szépség, harczolj – vagy tágíts.” – Légyen hát monda Kálmán: lelkem ’s kezem bűntelen. Lórához járúlván forrón meg csokolja, „ez az eljegyzés csókja itt, vagy a’ sirtulán.”^*

Sebesen mint a’ dúlékony zivatar felzavarodott Aladárban a’ mirígytűz, ’s magával ragadá a’ szűz’ liliom kebléről a’ búcsúzó Zetényit.

Haláléj fedé Lóra’ érzékeit. Gyász pillantatokkal követé a’ távozókat, ’s midőn a’ palota’ ajtaja bézárodott mélyen megborzadt; „mi ez?” mondá magába ’s mosolygva, de úgy mosolygva, mintha ez lenne végső víg nézete folytatván minden csak álom, ajkaihoz szorítá Bátyja kezét, „én őt nem látom többé” elsietett.

Latorczot bérlett szolgáját előre küldötte Aladár, a’ kirendelt csatahelyre. Itt dühhevűlten rántott fegyvert, minekutána szolgájik előbbre haladván magokra hagyták a’ vívókat. Aladár vakon vagdalt maga körűl, ’s halál fogta volna most karolni Kálmán csapásitól ha Latorcz Urától oktatva mint egy ördög czinkos, orozúl nem döfte volna nyakszirton törével. Öszveomlott Kálmán utálatos orozó mondá ’s a’ halál sárgaságával váltotta az élet’ díszeit arczán.

Aladár visszatért bérét megnyerni. Kálmán’ fegyverét villogatván gyözelemjelűl kezében. Felborzadt gőggel lépett Lórához; „vivtam ’s gyöztem!” mond: „azért kérem jutalmam.” – Mint egy rémtől elszörnyedve befedte Lóra szemét, fagy futotta-el minden tetemeit, meredt szemét nem nedvesité köny, szótalan nézett a’ tájra merre a’ kedves ment a’ nélkűl hogy visszatérne. Ekkor csordúltak az érzéstől felolvadt könyűk ’s enyhűletet nyert szive.

Bátyához fordúlva kérte kivánatja’ teljesítését. „Előbb gyilkos! – most vőlegény?” – mond Lórá. Távol látott gallyágyon egy tetemet hozatni, gyanitá mi kedves maradvány; örömtüzzel vonta Aladárt az ablakhoz. „A’ menyasszonyi ágyat hozzák” súgta neki.

Elrohant Aladár gátolni akarván a’ test felhozását, de megnyilt a’ palota ’s Kálmánt véres vértesen fekve elbúsúltan hozták szolgáji. „Légyen hát; itt e’ lelketlen felett esküszöm örök hívséget, itt nyújtsd kezed, ő áldja megkötésünket.” Menyhárt jól tudván öccse’ végkivánatját, ’s kora határozását, mindeddig sürgeté maga is Aladár kivánatja’ teljesítését, de megszólalt Elek Kálmán’ hív szolgája. „Kissasszony! úgy mond: ’s Aladárra mutat, ez az Uram gyilkosa, orozva ölette meg, nyakán a’ tőrseb.” – Ezt feláldozta volna bosszújának, ha ez ügyesen el nem kerűli csapását. Felszolalván Aladárban is a’ hangos vád pirongva nézett maga elébe. – „Az Isten itélete feletted, mondá Menyhárt, nem! hugom férje nem lessz gyilkos.”

Lórá szívdermedve nézett a’ tetemre, mi történik körűle távol sem tudta, csak folyton e’ szó zúgott fülébe: gyilkos – „Ő int, mondá, ő hiv,” sirt ’s azon pillantatban hangos kaczajra is fakadt. E’ percztől elhagyta eszmélete, ’s csak az vala előtte világos, a’ mit mindenkinek valott, hogy őt Kálmán hivja. A’ tetemhez közelít: „szerelem’ lángja borítja arczod! az eljegyzés csókja lángol ajkaidon” mondá édelgve, ’s vértől ázott haját simogatá ’s fürtözgeté, ’s ujjára gyűrűt vont, – „így! így most egyesülve vagyunk – látod szivemben eskütt hűségem, megtartottam;” megragadta Aladár kezét, ez a’ bűntelen kéz egyesített, most letérdelt, ’s mintha pap öszvekötő áldást mondana felette minden szertartásokat elkövetett; ezzel felpattant, Bátyja melyére simúlt, ki e’ hirtelen változását kucsolt kezekkel nézte. „Bátyám! miért olly csendes menyegzőm? miért nem harsog a’ fürge táncz nótája?” ’s könnyű lejtbe ellebent, utána nézve a’ megrázott agg, öszveomlott.

Aladár nem türhetvén a’ marczongló lélek isméretét eltávozott, ’s Kálmán’ teteme hiv szolgájitól kisírve nem távol a’ vártól takarítatott el, ’s bár mi titkon kivánták véghez vinni, Lórá figyelmét nem kerülheték el. Gazdagon öltözve, de széllyel bomlongó fürtökkel követte ő a’ gyászsort: „vig az én menyegzőm, kedvesem fonja koszorúm piros násznyolája” zengé síránkozó hangokon. Kálmán ravatalát zászlóval buzgánnyal ékesítették. Visszatérvén a’ végtiszteletételtől a’ váralatti folyó’ partján sás ’s liliom koszorút kötött, ’s dala mint a’ zengő virág illat elhalva ömledezett a’ vizhullámok felett.

Sötétség fogta már körűl a’ Teremtést. Meszsze kitárván karjait Lórá „megyek!” sikolta, ’s hirtelen lépteit a’ sír felé irányozza. Ezer csillag ragyogott a’ mennybolton, Lórá az új sírnál állott ’s lenge haj fürtjeivel éji szél játszott; felemelt kezébe tör csillagott, mellyet mint egy szabadítót, mélyen döfött boldogtalan szivébe. Gyorsan patakzó vére körűlfolyá a’ dombot ’s lelketlen rogyott a’ dombra.

Lórát nem lelvén, a’ várba rettenetes zavarodás támadt, szövétnekekkel keresték az elmaradtat, mig a’ dombnál meglelék. Megjelenvén Menyhártnak a’ tett, Zétényi sírjához sírt parancsolt ásatni: „egyesűljenek a’ halálba mond ha ez élet elszakasztá őket, – de ássatok még harmadikat is melléje én is hozzájok térek nem sokára.” Kevés időre bé is teljesűlt előérzete. Megérlelve a’ balcsapásoktól eltemettetett; ugyan azon helyen épűlt kápolna sirboltjába, mellyet Lórának emelt emlékezetül.

Aladár’ eltüntével, hire is kiholt. Több évtized mulva láttak Lóra’ kápolnájánál egy tisztes szarándokot gyakran imádkozni, ’s a’ tájnép benne az Istenhez tért Aladárt akarta ismérni.

„Ismerd-meg magadat.” Szép, igen szép Morál. De az nem csak azt teszi, hogy többet ne tarts magadról, mint a’ mi vagy; hanem ezt is, hogy kevesebbet se.

Az Árkádiai század’ eltűnésével minden Istenek elhagyák a’ földet, csupán a’ sokváltozatú Echo nem. Ki azolta emberekben lakik inkább; és a’ Régiek’ teremtő lelkeiknek hangjaikat az Újaknak lelkeik’ utánzó húrjaikon zengedezteti.

Az Óízletűek, kik jeles fiatal Íróink’ újszellemű munkájiknak Publikum’ elébe jutását gátolják; kész akarva dugják-be azon tiszta forrásokat, mellyekből az Hazának boldogság folyhatna.

Ki az Istennének örűl, ne keresse ebben az asszonyt.

Az emberi nem’ tiszteletes iskoláji a’ Templom és Játékszín. Boldog nemzet, melly ezekben anyanyelvén tanulja a’ Fő-Jót és Nagy-Szépet imádni!

Lehet valakinek jó szíve és nagy tudománya, még is rossz izlése.

A’ ki eléneklé forró szerelmeinek bájos tavaszát, szűnjön-meg többet írni, nehogy hideg dolgozásaival fiatal virágaira dért hozzon.

Mint a’ nap’ feljöttekor a’ mécs’ világa, úgy enyészik-el a’ Genie’ fénye előtt a’ kis talentom’ híre.

Non plus ultra egy élő nyelvben sincs, és nem is lehet. Innen a’ melly Író jó új szavakat és gondolatokat nem teremtett, nem ment-elő az idő’ szellemével, és a’ tudós világ’ kisebbségére írt.

Az a’ haza csak egy kicsiny része a’ világnak, mellyért ember születik; és a’ patriotiszmus csupán elementum, mellyből ő néki a’ világpolgári érzésre kell magát emelnie.

Miként a’ nap távolságában, úgy hevít bennünket elmesszedt hív barátunk’ forró emlékezete.

Az élet’ tengerén két szüntelen’-ingó szigetek vannak, a’ szerelemé és igazságé. Mellyeknek partjaikhoz ezüst sajkákon és arany evezőkkel közeledhetni legbizonyosabban.

Emberekkel nem azért kell társalkodni, hogy tőlek tanuljunk; mert a’ tudományt rendesebben adják-által nékünk a’ válogatott könyvek, mint az ők fejeik: hanem azért kell társolkodni, hogy nálok jó szívre találhassunk. Ezért szorgalmatosan keressük a’ Tudósak’ társaságokat, feltevén, hogy ezeknek kebleik a’ tudományok által tökélletes jókká, nemesekké magosítattak.

Az asszony mennél ideálisabb, annál inkább igyekezzék, kimutatni magát a’ valóságban.

Ha tiszteljük istenűlt Eldődeink’ dicső emlékezeteket, becsülnünk kell kihalt jó szavaikat is. Kik ezeket útálják, nem akarják, hogy amazoknak rénylő szellemek közöttünk feltámodjon. És a’ kik jó új ígéinket vágynak kiirtani, szintolly’ veszelmesek, mint azon agyfúrtak, kik szeretnék édes Nemzetünk’ hatalmas szaporodását akadályoztatni.

A’ kihalt vagy fennálló mívelt nyelvekből költsönözött jó szóllásformák ollyan ékek nyelvünkben, mint Hazánkban a’ meghonnosított idegen Férjfiak, kiket a’ Nemzet hadi vagy béki érdemekért a’ maga társaságába bevett, és a’ kikkel jussait örömest megosztotta.

*

* *

Sok ember ragyog érczben ’s irásokban, és ha félre tesszük azon helyheztetést hová őket a’ vak történet emelte, nem marad más, egy köz halandónál, ki habgyanánt vettetik a’ földi zavartól. Vitézünk legalább nagy helyet foglalt a’ világban, mert háromszor vastagabb volt másnál, ’s ha bár semmit sem tett is, nem is ártott, és biográphiája ezer képet fest, ki bár több lármával szinte annyit tselekszik.

Simon’ születése napja, végső lett szülőjének. Atya örült és sirt felette, ’s komáival mindenféle nagyságot jövendölt a’ kisdedről; de a’ sors minden adományait csak egy szerencsés phlegmába gyüjté, melly élte’ reggelén, már nehéz felhőként lebegett. Atyja ezt hideg vérnek nézvén hires vitézt vára belőle; de a’ falusi Mester, egyszersmind titoknok a’ háznál őt tudósnak szentelé, mondván: „a’ hideg vér nem árt a’ vitéznek; de úgy látszik, hogy néha kis tüzetske is szükséges. Mivel pedig az urfi nehezen mozdul, tegyünk belőle tudóst; ennek úgy is sokat kell ülni, eszmélkedni, ’s ha valami recensens lerakja hidegen venni a’ dolgot, szintúgy minden földi hiuságot. Azután a’ dicsőség nem kissebb; lám azt a’ pogány Homeroszt majd többet említtik ama faldöntő Jozuenél.”^*

„Bölcsen beszél Mester uram!” fellel az öreg ’s mentül hamarébb kocsira ültetvén a’ vonakodó urfit, melléje a’ Mestert, ki feladván hivatalát csak titulusát tartá fen, a’ városba küldé: hogy ott keresztül fusson valamenyi iskolákat.

Simon sok szépet tanult és sok szépet el is felejtett. Se magával se mással nem gondolt. Melly ruha kezébe akadt azt ölté fel, leginkább járt télen nyáran köpönyegben, olly halkan: hogy esztendeig egy pár csizmával beérte. Míg a’ többi ifjak álmadoztak, ő valóságosan aludt. Ha pénze volt kiadta; ha nem volt azt se bánta. Mulatságot nem keresett; de legkissebb tréfán három nap is elnevetett. Se nem kedvelt, se nem gyülölt senkit is; egy szóval, olly természettel birt, mellyet se boldognak, sem boldogtalannak nevezni nem lehet. A’ Mester eleget nógatta tudományokra, mellyekhez maga sem sokat értett; kivált a’ költés mesterségét óhajtá megkedveltetni vele, azért is fürész hangu szavával elég rytmusokat declámált; de Simon közbe olly nagyokat ásított: hogy a’ Mesternek szava elállott; boszonkodva irá ez haza: „az urfi tudós nem lesz ugyan, de annál inkább hizik.”

Mivel csak nem minden iskolát repetált, már férjfikorba lépett, midőn azt elvégezte. A’ szép nemről nem aggóda, tudván hogy míg Atyja él, nem juthat a’ jószághoz. Minden tapasztalás, mellyet haza vitt abból álla; hogy az ember ebéd előtt más szemmel nézi a’ világot ’s életet, mind ebéd után, ’s hogy az ember csak akkor nyugszik-meg, ha tovább nem néz, mint a’ meddig lát. Atyja nem sokára meghalván, ’s meglehetős örökjét általvevén, ezen élettörvényt híven is követte; gazdaságát a’ Mesterre bizván, a’ folyosón egy zsellyeszékben tanyázva pipázott, és csak nevette a’ szegényt, ha minden észtörése mellett valami dolog visszára ütött-ki. Estve eggyet ostáblázott vagy a’ fonók’ meséjit hallgatá. Hazafinak tartván magát néha elment a’ gyülésbe ’s egy két Halljukot kiálta; hires hangos melye lévén a’ megyebéli tiszti választáskor is jelen volt, ’s kik pártfogásáért esedeztek, azok nevét harsogtatá.

A’ Mester azonban a’ Muzsáknak is néha kis mécset gyujtott; az uraságot minden név és születés napkor hiven megénekelte, vagy hosszan folyó nak-nek verssel időnek előtt elaltatá. Különben ő volt a’ háznál mindenes ’s első foruma a’ cselédeknek. Sokat is tartott magára, midőn loggós kocsin^* bejárván a’ mezőt a’ jobbágyok süvegülték.

Így tolták egymást a’ napok; de Simon minden sűrű vére mellett sem kerülheté el a’ szerelem’ incselkedéseit; nem zavarta fel ugyan nyugalmát: hanem midőn a’ szomszéd faluból minden vasárnap egy kis barna leányt a’ templomba látott jönni, kérdé a’ Mestert: „mit gondol? tán feleség is kellene!” a’ Mester azt felelte: hogy erre felelni nem lehet; mindazáltal ő helybe hagyja ’s maga is azon leszen. Néki is ült mingyárt, és egy fellengző Hymeneuszt csinált;^* azután megsugá Simon’ szándékát a’ kis leánynak. Ez illy természetet alkalmasnak vélvén a’ házasságra félig igent monda. Erre Simon módja szerént vele megismerkedett: az az reá nevetett, utóbb meg is látogatá. Nem sokára mondá néki a’ kis leány: hogy őt véghetetlen szereti és a’ holdvilágba nézett; Simon is szivéről beszélt és a’ holdvilágnál dohányzott. Soha illy szerelem-vallás nem lebbent el egy ajaktól is, de foganatja szinte hasonló lett; mert, még a’ vastag házasulandó ismét kivergődött a’ karszékből egy karcsu tüzes ifju elébe ugratott ’s ő csak a’ kézfogásra érkezett; de ő ezt fel se vette, hanem mint tanú békén alá irta az egygyezést, jól evett, ivott, haza ment ’s délutáni álmát elvégezvén mond a’ Mesterhez: „egy nappal előbb ’s van Asszony a’ háznál.”

Sajnosabban vevé a’ Mester az első kosarat, és nevendekjét szüntelen házaságra unszolta, vélvén nem ártana bejárni a’ környéket háztüzet nézni. Simon mindég készült ’s mindég otthon maradt, míg egy történet nagy változást nem okozott: Egykor tudniillik Simon gyülésbe ment, hol, míg a’ Rendek közügyről tanakodtak, ő neki feszített háttal bóbiskolt. Már a’ Nótárius a’ protocolumot olvasá fel, midőn egy vig kedvű szomszédja hirtelen felrázza ’s fülébe sugja: „Simon oda minden nemesi szabadság! mondj ellene!” Simon eggyet vonít szemén ’s felkiált harsogva: „Én protestálok!” ’s mind addig kurjongatott,míg a’ körűlállók tévedését eszébe nem hozák. Ekkor gyúladt életében legelőszer haragra ’s talán míg öregatyjáról reá maradt gyiklesőjével^* az illetlen enyelgést meg is bosszulja, ha ki tudta volna rántani; de a’ vas, melly félszázad óta nem látott napvilágot, most is a’ rozsda’ éjjelében maradt. Nagy nehezen tudták lecsillapítani, elébe terjesztvén a hely’ méltóságát.

„Többé nem vesződök a’ közüggyel, se nem gazdálkodom; hanem városba megyek lakni, és nyugodtan élek!” mondá Simon a’ bámuló Mesternek, kinek úgy is sok baja lévén a’ fejér cselédekkel könnyen reá állott; ’s ezen feltétel hamar is teljesült: egy árendás általvette a’ jószágot illő kezesség mellett, ’s ők útnak indultak. Soha két ellenkezőbb tetem egy kocsiba nem szorult. Simon piros, pozsgás, a’ Mester sárga, sovány, úgy tünt szembe, miként nagy O mellett a’ gondolat jel, ’s a’ ki csak látá őket, Pháraó’ rejtelmes álmát^* képezheté bennök.

A’ városi lakás csak azzal különbözött a’ falusitól, hogy Simon nem a’ folyosón, hanem az ablaknál ült ’s hüvekét^* forgatta. Néha elballagott a’ kávéházba is, ’s ott egy padra telepedve békén hallgatá, miként panaszkodtak az emberek a’ rosz időkről, vagy a’ politika’ titkait fejtegetve, ez háborút, amaz csendet jövendölt – némely pedig, a’ béavatottat játszva csak tördelt szókat ejtve fontosan elnémult, míg a’ harang nem emlékezteté, hogy a’ konyhából jön a’ valódi élet. Egy öreg gazdaasszony, három macska és a’ Mester éltek körüllötte.

A’ Mester hajdan muzsikálni tanult, most unalmából ismét elővette hegedűjét ’s olly keserves nótákat huzott el rajta, hogy a’ ki csak hallá bedugta fülét. Általellenben lakott egy öreg ur, kit a’ podagra mellett ezen csikorgó hangok nagyon sértőleg illettek. Ez általküldé inasát ’s kéreté, hogy méltoztatná mesterségét, mellyett ő csudál ugyan, de közelrűl nem türhet, más szobába gyakorolni – ’s egyszersmind Simont ebédre hivá-meg, ki meg is igérte, ’s csak szótlan nézett a’ Mesterre, ki hadonázva fel ’s alá járt, és panaszkodott hogy nálunk nem tudják a’ müvészt becsülni. A’ gazdaasszony ezt hallván félre inti a’ Mestert mondván: „Bizony kár boszonkodni; ezen küldöttségnek nem a’ hegedű az oka, hanem oda által kisasszonyok vannak és urunk nőtelen – én tudok a’ mit tudok, már a’ piarczon ki kérdeztek.” Hát úgy vagyunk! mond a’ Mester, kínek egyszerre megnyilik az esze, eggyet csattant ujjával s Simonhoz siet közölni a’ hallottat; ’s úgy is volt, miként a’ gazdaasszony hirdeté; mert amaz öreg urnak volt egy nem fiatal huga Kristina, kit a’ traditio szépnek vallott ugyan; de az idő gonoszúl gazdálkodott kellemivel. Míg birta magát, mindég kastélyról álmodott, ’s magához hasonlóra csak fél válról nézett, utóbb midőn a’ czifra hódulók fecskék gyanánt odább odább röpültek az ősz elől, ő is megelégedett volna középsorssal; de a’ hervadó rózsa mellett, ha csak nincs arany szála mindenki hidegen megy-el, kénytelen volt ő is sok szépek’ bánatos esetét tapasztalni. Most Simonra veté szemét gondolván: inkább vastag férj, mint semmi. Egy Lidi nevű csinos leánya is volt az öreg urnak, de ez élte’ tavaszát beteg Atyja, és virágit irigylő Nénje vizsga szeme alatt örömtelen négy fal között élte. Azonban minden zár ’s vigyázat mellett is egy derék ifju szivébe szökött és a’ szerelem, bár távol reménnyel ölelte napjait. Így álla a’ ház’ belsője, hol Simon ebédre megjelent.

Képzelhetni milly szivesen fogadá Kristina uj vendégjét. Százszor is tükörbe nézett, hogy a’ romladékból valami szépséget előidézzen, melly lekötve tartaná szemét. Hizelkedőleg bánt vele; az asztalnál is melléje ült ’s annyit kinálgatá, hogy Simon, ki lassan de sokat evett, alig győzte köszöngetni. Tetszett Simon az öregnek is; mert békén kihallgatá nyavalája’ eredetét, mivoltát és fájdalmait, de leginkább tetszett ő Lidinek; mert még a’ Nénike mellette forgólodott, addig az ablaknál kedvesét leste ’s a’ forró pillantat bátran megvallá, a’ szivnek titkos érzelmeit. Így lesz többszer kedves az ember a’ nélkül hogy tudná miért.

Simon többszeri látogatásra kérettetett, sőt Kristina tulajdon kezével emlékeztetőleg egy nefelejtset is tűzött melyére. Lidi is piruló képpel által-jövetelre kérte; de meg is adta árát: mert a’ Nénike egész este perelt, hogy Simon búcsuztakor megcsipte ajakát.

Ez időtűl fogva Kristina szüntelen az ablaknál dolgozott, ’s ha Simon szunnyadás közt egygyet bicczentett fejével, ő azt üdvezlésnek vélvén erősen hajtogatta magát. A’ Mesternek ez gondolatúl szolgált az emberi csalatásról; utobb ő is általment, ’s kiömölve nevendékje dicséretében félig meddig értésére adá, hogy Simon nem ellensége a’ házaságnak. Kristina örült, pedig a’ Mester nem őt értette.

Ez így folyt; Simon mindennapos lett a’ szomszéd házban, inkább szokás mint valami érzés, melly úgy is tőle ki nem telt, vezérlé által. Azonban nem tudva eszköze lön egy szerencsés frígynek, melly nélküle vagy soha, vagy tán későn szövődött volna. Kristina tudniillik félvén, nehogy Simon Lidit válassza, maga nyitott útat a’ szerelmeseknek, sőt Bátyát is arra birta: hogy az ifjut, ki tisztes hivatalt nyere, vejének fogadja-el. Az öreg, kinek úgy is kevés akaratja vala, hamar elmondá áldását ’s így a’ boldog pár eljegyeztetett. Kristina nagy készületeket teve a’ menyekzőre, kitüntetni akarván Simon előtt tehetségét.

Ekkor a’ gazdaasszony Simon’ kedves pipáját eltöré; soká nézte ez a’ drága töredékeket, végre illy szókra fakadt: „csak úgy van ha nincs asszony a’ háznál, nincs rend!” A’ Mester ezt felkapta, és Lidit ajánlá neki életpárul; ’s ezen tanács annál inkább fogott rajta, minthogy Lidi őt jótévőjének tartván különös szivességgel bánt vele. Rövid vizsgálás után a’ dolog meghatároztatott, ’s a’ Mester, érdemjeléűl a’ nagy czélnak, az úgy nevezett familia mentét^* kiszellőzteté, hogy Simon abban tehesse meg illő kérelmét. Ez a’ haragos-zöld mente himezve volt széles arany paszomántal, és ámbár a’ nyuszt prémet a’ mol megrítkítá, még is ékesen csillogott. Ezt még Simon’ öregapja, ki hires beszédes vala, viselte egyik országgyűlésen. Édes Atyja is különös napokon benne büszkélkedett, elmondván mindenkinek, milly dicső ember szólt ki belőle. Jó ember! bizonyosan nem gondolád: hogy az atyák’ nagysága ’s érdeme, csak az unokák’ törpeségén tünik-fel.

Egyik nap tehát Simon is magára ölté azon ősi hagyományt; de ámbár elei is szinte jó terjedékenységgel birtak, a’ ruha néki még is mindenütt szük vala, ’s a’ Mester elfáradtában alig lihegett, míg az uraságot belé nyomta. Hogy pedig ő is illőképen jelenhessen meg, Simon vér szinü ünnepi köntösét vevé magára. Mennyire szük volt amannak a’ ruha, annyival bővebb, vala ennek, ’s messzirűl kitünt már, hogy ezen köntös szerencsésebb hasra szabatott. Így indultak-meg: Simon duzzadt képpel a’ szorulás miatt, a’ Mester ránczos homlokkal ’s mélyen gondolkodva. Kristina jöttöket megpillantván, ’s különöst sejtvén, elzárta, ’s a’ mint hevenyében lehetett felpipérezte magát csipkékkel és bodros hamis fürtökkel.

A’ kérők nagy nehezen felértek a’ grádicson; de a’ Mester alíg nyit ajtót hirtelen vissza pattan ’s ezen szavakkal: „Tek. Úr! oda vagyunk, csak nézze a’ kisasszonyt!” meredt ujjal a’ szobába mutat, hol Lidi, édes andalgasból felijesztve épen akkor fejlik-ki az ifju’ karjából, ’s lángzó arcczal, Simonhoz lejtve, jövendő férjét bemutatja.

„Jól van jól!” mond Simon, kit semmi nem lepett meg: „örvendek, én is illyes dologban járok; de illy formán nem is szóllok, úgy is a’ grádics és ez az ármányos mente majd agyon fojtnak. Hadd üljek-le!” Ezzel a’ mint leereszkedik a’ mente válla közt ropogva szétszakad. A’ Mester eljajdul ’s öszve csapja kezét; de Simon könnyebben érezvén magát harsogva felkaczag. Azalatt Kristina is elérkezik, ’s látván a’ pompának bal-kimenetelét, mellyett érte történtnek képzelt részvevőleg sopánkodik. Simon őt vigasztalá, mond: „már megtörtént; különben is minden régiség zsibvásárra kerűl.”

„Se feleség se mente!” dörmögött a’ Mester ’s addig rángotta urát, míg az felemelkedett és búcsuzott, a’ nélkül hogy czéljáról többé egy szót ejtett volna.

Kevés idő mulva az ifju pár megesküdött és Simon mint Násznagy díszeskedve csak nézte az asszonyok’ zokogó seregét, a’ nélkül hogy a’ sirás érdeklette volna, mellyel a’ szép-nem hadakozik. Kristina is illendőkép hullatá könnyeit; de ha az ember minden könynek titkába juthatna, mit nem látna ezen kisded csepben, melly ezer bájjal ragyog a’ szív felé, ámbár többnyire játszi ingerek’ habja csak.

Lidi’ távozása legkissebb változást sem okozott Simon’ életmódjában; ő bizonyos órában szintúgy általjárt mint előbb, kihallgatá az öreg ur’ jajjait ’s a’ pártaunt szűz’ válogatott mondásait, mellyeket hajdan szerelmes könyvekből öszveszedett; és utóbb talán eluntából is elvette volna Kristinát, ellenére a’ Mesternek, ki az agg leányt, mivel költéseit gunyolta, nem szenvedheté, ha egy levél nem érkezik, mellyben háza’ elégtét jószágáról hirdeték. Vonakodva bár eltökéllé magát az útra. A’ búcsu Kristinától nem volt igen szívreható, ámbár ez eleget nyomkodá kezét, ’s pogácsát sütvén az utra, őt hamar visszajövetelre kérte; Simon olly üres kebellel indult-meg, miként jött vala.

Fogadott lovakon menvén útközben semmi különös nem történt, csak a’ szegény Mester csontja érzé meg; mert minden kocsizökkenéskor az uraság egész terhével reá dölt. A’ tájat elérvén messzirűl mutatá a’ Mester a’ kormos házat. „Csak nézze Tekintetességed mire jövünk!”

„Ki tehet róla” viszonzá Simon: „talán csak kapunk mit enni” ezzel néki feszűl a’ kocsinak ’s fel sem pillantott, míg a’ kapunál nem álltak; ott elébe szalad az árendás, elpanaszolla e’ nagy kárt ’s magát mentegeti. Simon nem szólt, de nem is gondolt semmit, és midőn amaz elvégzé mondá hidegen: „elégett biz ez derekasan; de a’ fal és a’ kémény megmaradt, majd berakjuk ismét, ha nem sindellyel, szalmával. Ezután az ispányházhoz járat ’s édesden mosolygott midőn a’ karszéket megmentve látta, mingyárt bele is ereszkedett a’ rendeléseket a’ Mesterre bizván. Ez pedig úgy végezte a’ dolgot: egy része a’ háznak omladék maradt, a’ másik, melly nem égett-be, zsupptetőt kapott. Mind ez nyolcz nap alatt elkészült, és Simon úgy nézte házát, mintha soha sem lett volna más formája; csak midőn az árendás mondá: „hej Tek. Úram! ha feleségem élne, máskép állnánk. Ő éjjel nappal a’ ház’ körét futkosta ’s a’ gyujtogatót ellármázta volna” ekkor Simon meglökte a’ Mestert: „Mit mondok én? Asszony nélkül semmit sem ér az ember!”

„Igazság!” mond a’ Mester, utána az árendás, ámbár ezt egy hirtelen feltámadás vajmi elkedvetlenítette volna.

Hogy Simonnak nem volt érdemes utazni, ki-ki általlátja; de az ember élete ollyan mint a’ szélhajtotta levél; meg-megakad, meg odább röpűl, míg egy árok végkép elnyeli. Simon is így járt, mert vissza-utaztakor, már csak két státióig lévén a’ várostól, az ország-úton, közel egy faluhoz, a’ kocsitengely egy kőbe ütközvén ketté pattan ’s ő a’ földre zuhan – szerencséje volt a’ Mesternek, hogy a’ kocsi jobbra dölt ’s az uraság lett a’ talpkő, különben ez őt öszvezuzta volna terhével. Nagy lett most a’ zavar; a’ Mester mint költő mingyárt a’ fátumot hozta elő; a’ kocsis a’ bognárt ’s kovácsot szidta, ámbár ügyetlensége volt az oka. Simon lassan felvánczorog ’s egy gyephalomra ülve körülnézi pipáját nem lett é semmi baja. Mit tegyünk? az idő alkonyodik; a’ szabad ég alatt meghálni lehetetlen; a’ kocsit se lehet el-hagyni: ezen észrevételek forogtak a’ Mester ’s a’ kocsis között; ’s végre azt a’ következést hozták: hogy egymáson nem tudnak segíteni, hanem a’ faluvégén fejérlik egy kőház, ottan kellessen segétséget kérni; ’s így lett: a’ kocsis egyik lovon oda nyargalt ’s nem sokára segétséget hozott azon jó hírrel hogy ama ház’ birtokosnéja szivesen látja őket, míg a’ kár helyre állíttatik. Ezen ujság tetszett ugyan Simonnak, csak a’ volt a’ bökkenő: hogy odáig gyalogulni kellett, pedig az ő testi alkotása ellenkezett azzal; de mit nem győz meg a’ kénytelenség! ő is tehát a’ ház fellé ballag és tömött képe versenyt piroslott az esti veres felhővel. A’ háziasszony egy legjobb évű özvegy szivesen fogadá a’ kárvallottakat ’s mivel Simon vacsora felett már álmosan pislogott ’s az özvegy kiváncsi vala vendégjének, ki testesült nyugalomként ült asztalánál, életét megtudni, a’ Mester volt a’ szószólló ’s mit igazsággal nem győzött, költéssel pótolt-ki. A’ jó szív azt vélte; mivel ő szereti az uraságot, minden embernek kell szeretni és szinte látta már az epesztő indulatot bészökni az asszony’ melyébe. A’ házasági gondolat ismét felébredt benne; kivált hogy minden körűle nem üres erszényt sejtetett. Másnap reggel mingyárt is biztatá Simont valami szépet mondani az özvegynek, előbeszéd gyanánt a’ következő frígynek. Simon mondá: hogy ő jó ember ’s még sincsen hőlgye; az asszony boldogúlt urának erkölcseit emlegeté.

E’ közben a’ kocsi elkészült; Simon egy hatalmas csókot durrantván az özvegy’ kezére elindult. Útfélben kérdé a’ Mester: „tett ő Tekintetessége valami lépést az özvegynél?” Simon viszonzá: „csak egy óráig mulattunk volna tovább; alig ha nem történik valami egyezés.” A’ Mester gondolá: „ne halassza soká ő Tekintetessége a’ házasságot különben kifogy az időből, már haja ritkúl, ’s a’ kopasz vőlegény ollyan mint a’ kalpag szőr nélkül; nem kellő ha nincs arannyal megrakva; továbbad vélé: már illene örökösrűl is gondoskodni.” Illy beszédek és szunnyadás közt a’ városba értek. Kristina, ki minden kocsizörgésre az ablakhoz szaladt, már várta őket, és vékony karjával legyingetett feléjök.

Simon nem sokat aggódván a’ multról az özvegyet elfelejtette volna, ha nem unszolja a’ Mester, ki feltételéről a’ világért se mondott le; ’s ámbár Simon örök gyermekkort élvén hozzá szokott mindent hajdani Mentora után cselekedni, még is két hónapi munkába került a’ Mesternek, míg reá tudta venni újabb útra. Kristina ezt hallván szörnyű haragra lobbant: „hah!” sohajt mérgében: „ez a’ hálaadatlan zsirtetem, ez az élő kappanytemető^* is megcsala!” ’s ez időtől fogva valamennyi férjfinak gyülőlséget esküdött. Nem is nézett Simonra midőn búcsuzni jött ’s úgy csattogatta az ajtókat hogy az ablakok recsegtek.

„Postalovakon sipolva megyünk a’ szép özvegyhez” mond a’ Mester, midőn tele szép reménnyel a’ kocsiba ültek. Simon vászony köpönyegbe burkolta magát hogy a’ por ne lepje-meg; de szorgalma szükségtelen vala, mert alig haladtak félórát záporeső szakadt-le, ’s a’ státióig verte őket, hol a’ fogadóba megszáltak jobb időt remélve. Kevéssel utánok más kocsi is érkezik ’s egy Úr kiszálván Simonhoz szövetkezik ’s merően szemébe nézvén kezét megragadja: „Te vagy Simon!” mond: „éj! éj de meghiztál!” azután a’ Mesterhez fordúl: „jó napot Mester Bátyám! talán nem is ismer?” sok szóváltás után megismerték azon Úrban Darándyt, Simon’ vigkedvű oskolatársát, kivel egy szálláson lakott. Simon örült a’ mint tudott, a’ Mester ezer kérdésekkel ostromolta. Darándy csak hamar kitanulta czéljokat, és levetetvén a’ pinczetokot tele ó somlaival velek a’ mint mondá egy víg napot akarván tölteni, őket maradásra kérte, mellyre az eső miatt könnyen reá is állottak.

Darándy ugyan azon tárgy után jára, melly Simont az útra vezérlé; a’ szép özvegy bájolta-el őt is, és a’ mint többszeri együttlétőkben tapasztalá, nem sikeretlen vevé hódolásait; most otthoni dolgait rendbe szedvén, kész vala szabadságát feláldozni ’s a’ reménylett frígyet eszközölni. Ámbár Simon nem lehetet néki félelmes, még is terhére volt ennek jelenése illy állapotban, hol minden tanú vajmi szükségtelen; azért is jó móddal le akará rázni nyakáról, ’s talált is szert azt végbe hajtani.

Ebéd felett tudniillik játszi eszével úgy feltudta vidítani mind a’ kettőt, hogy egyik sem olvasta a’ poharak’ számát ’s mire a’ pinczetok kiürűlt, kis homály borult szemőkre, kivált a’ Mester a’ fogadóst is Apollónak nézte. Délután az idő felderűlt, a’ posta elérkezett, és Darándy hamar néhány sorokat írván neki adá azon parancsal, hogy ezeket az urakat vigyázva vigye a’ városba, ’s ott ezen levélkét adja nékik által; ’s így történt: Simon alig ült a’ kocsiba, már beestek szemei, a’ Mester szédelgő ideájival tovább tartotta magát de a’ somlyai lélek őt is meggyőzte, ’s pittyett ajakkal az álmak országába röpült. Csak benn a’ városban, a’ postának ezen kérdésére: „hová szállunk urak?” jöttek magokhoz. A’ Mester majd kinyomta szemét úgy dörgülte midőn felpillantván ott lelé magát honnan reggel elindult. Simon szanaszét tekintvén mond: „bizony vissza jöttünk mi, engem ha megölnek se tudom mint történt.”

A’ szálláshoz érvén a’ postalegény áltadja a’ levelet; a’ Mester hirtelen elkapja ’s olvassa: „Hogy a’ kosártól megmentselek vissza utasítálok oda a’ honnan jöttél. Most az egyszer későn jártál: mert az özvegy enyím lesz. A’ menyekzőre meghív Barátod Darándy.” „Pereat az illy barát!” dörmög a’ Mester ’s öszvegyüré a’ levelet. Simon azt vélte: hogy egy ebédért kár volt egy státiót utazni; ezzel szobájába megy ’s félrevetvén az ünnepi köntöst mondá: „hálá Isten’ ezen is általestem; egy asszony kedvéért én többé nem fáradok soha.”

Így maradt nőtelen Sulyosdy. A’ Mester se merte ezentúl háborgatni, minthogy minden planuma olly roszul ütött-ki. Most is úgy él mint hajdan, eljárdogál a’ szomszédba ’s Kristina ujra reméll, de alíg ha nem hasztalan. A’ külzavar nem érdekli, se nem olvas, se nem ír, hanem régi phlegmájával üldögél ’s öregszik.

Légy boldog Sulyosdy Simon! téged se fog nyomni az oszlop sírod felett.