Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

Menyhárt és Béla testvér örökösei a’ Drágfy nemzetség’ díszeinek és tágas birtokainak, atyjok’ elhunyta után osztály hagyományokat kormányok alá vevék; kiki ön pályáját folytatván, mellyen a’ különböző véralkat őket egymástól messze tartotta.

Béla tüzes, magas fellegröptű mértéktelen vágyú. Gyermeksége óta a’ vérmező, csatamoraj, ’s a’ dicsőség’ sugár tündökletű koszorúja valának valóját hóditó álmai. Fellengő képzelgéseiben hideg gúnnyal tekintett alá Menyhártra, még akkor is, midőn ez, kit a’ természet csendes örömei vonzának egyszerű bájaikkal, testvéri szeretettel tartá feléje rokonérzést kereső karjait. Menyhárt’ köre a’ házi boldogság vala, melly fényt nem ismérve titkon diszlik a’ hő kebel’ lángjaitól, de a’ lét, mostoha fergetegé legbájosb virágát éltének kajánúl tépte-ki épen, midőn azt örökre tarthatni reméllte.

Béla az élet’ boldogságát a’ vérpiarczon vélvén fellelhetőnek neve örökülését bálványozta; de az ő keble sem maradt elzártan a’ szerelemnek, neki is sugárzott tündérkénye, ’s hamarébb karolt nőt Menyhártnál. Nem is fogott volna tán indulatja testvére ellen, ki kétszeres szeretettel viselteték iránta olly gyülölésre lobbanni, ha Borocz’ barátsága, kinek nevétől mindenki rettege, durvasága’ elhirűlte miatt, nem csábitotta volna el. Együtt öltöttek fegyvert. Hazánkban akkor támadt azon boldogtalan meghasonlás’ melly két felkent Királyunkat harczba szállitá. Imre’ párthívei lettek a’ barátok, de az ügy vérontás nélkül simíttatott el.

Ez időközben tünt-fel Menyhárt’ boldogsága, melly vigasztaló csillagzatként ragyoglott éltének alkonyán is. Lelt egy hitvest minőt szive kért, a’ mit a’ sors’ változékonysága elvont tőle: a’ külkincset, kipótolták a’ szív ’s lélek’ virágzó kellemei. Ellenkezett e’ kötéssel Béla, gőgje nemzetségi szeplősítést látott ez egyesűletben, de Menyhárt szive’ sugállását követte, ’s ez kiirthatlanná tevé testvére’ gyülölségét; kevés év mulva elveszté a’ kedveltet ’s a’ nélkűl hogy magzatokat ölelhetett volna, kisérte a’ sirba.

Béla lassanként visszavonúlt a’ harczzajból felei’ csendes körébe, ’s újra látá Lórá egyetlen leányában feléledni. De a’ gyülölség’ jéghártyája nem olvadt le melyéről, hideg távolságba maradt tőle, mintha idegenségének öröklét volna mértéke; csak néha szökelt bánat keblébe, midőn a’ harcz inségeitől a’ viszályok’ sulyától lenyomott test, elpazarlott erő, emlékezteték: hogy határa van az életnek; komolyan függött akkor szeme leányán, mintha a’ sorsal kivánna a’ földi pálya’ rövidsége miatt szembe szállani. A’ rettegtető óra nem sokáig kése. Lóra’ könnyei ’s szorgalma nem hosszabbíthatták atyja’ életét. Ekkor a’ túl világba költözés előtt meglágyúlt keble, leánya’ gyámoltalan árvaságát fennyen képzelvén, mord gyülölsége szelíd szeretetté olvadt. Esengve kérte bátyát: lenne gyermekének atyja, ’s minthogy még gyönge korában jegyzé el a’ gazdag Zemplényi Gróf fiának Aladárnak, születéséhez ’s reményihez illő nevelést adatna Lórájának. A’ szivrázo hír’ hallására felkészült Menyhárt testvére’ ajkáról az engesztelő béke-búcsú csókot elfogadni, de már csak sirját lelte.

Lórá tizenötödik évébe lépett. Arcza szint olly gyöngéd ’s nemes mint termete, a’ legfőbb angyaljóság’ vonásaival tündöklött. Nagy fekete szemeiből leirhatatlan báj, ’s csendes ábrándozatu vágy sugárzott. Ritka mosolygásából örömmenny nyiladozott. Gyakorta tünődött magába merűlve. Nyilván tanúji valának epedésének a’ homlokán lengő fellegárnyak. Boldogtalan jövendője’ előérzete háborította. Illy alakban jelent-meg Lóra bátyja előtt, ki őt’ szeretettel fogadván, a’ szelíd lelkűnek azon félelmét, hagy gyámatyában durva emberre talál eloszlatá.

Eljegyzésétől fogva óva minden férfiui társaságtól neveltetett, nehogy más tárgy által lángra kelvén atyja’ feltétele megsemmisűljön. Aladár’ lepkény indulatja keveset gondolt e’ kötéssel, csapodár kénnyel szállongott egy életvirág-kehelyről másikra, tudván atyja’ választását, kit szivének szeretni, vagy ha szeretni nem is, de pályatarsúl ’s létosztályosúl fogadni kénytelen. Nem úgy Lóra: ki az illyszerű erőltetést utálva tellyes meggyőződéssel hivé: hogy az érzemények nem tűrnek késztő bilincseket, röptök szabad, ’s honok tiszta mint a’ menny, honnan származnak.

Boldog egyarányúságban folytak Lóra’ napjai bátyjánál. A’ táj benne védangyalát imádta; mert szelíd ’s jótékony lelke a’ szegényeket, gyámoltalanokat segíté, vigasztalá. Egykori illyetén foglalatoságban történt: hogy egy elmaradt vitéz magzatos özvegyének segedelmi ajándékot vivén, szint olly járatban lelt egy deli ifjút, ki épen távozni akarván hálakönyűs szemeket nyert irgalmi tette dijáúl. A’ hasonló foglalatosság hő gerjet szűlt az egymást először látók’ szivében; az ifjú szemei édes bámulattal függének a’ szemérmes leánykán, úgy rémlett előtte mintha idvessége’ kora hajnallana a’ keletégen e’ szűz megjelentével. Lekötve valának nyelveik, de az arcz’ liliomhavát elfolyó rózsaláng árúlója lőn a’ belső viharnak.

Elvált az ifjú, de a’ deli szűz képe mint vándort az árnyék nyomon követé. Lóra szeme utánna sugárzott azon édes vággyal bár ne látná őt eltűnni soha. Ez volt az első szerelmi szikra keblében. Ezóta gyakran láták egymást. Így tenyésze viszon bizodalmok. Az édes szokás jót tenni, lelánczolá szíveiket ’s több nap’ lehunytát ünneplék együtt-létökben. Nyárat ösz váltá fel, ’s mint az a’ gyümölcsöt úgy érlelé ez az ifjak szerelmét is, mint a’ szelíd lágyságú zengzet-özön szivárgott sziveikbe a’ rokonérzés, édes enyelgéseik közben, ’s minden epedő hangszárnyon boldogabb ösztön röpült, Lóra’ melyébe, ’s mint a’ természet’ tavaszát ugy az ő élteket is az istenitő szerelmet örömének költé fel. Illy biztos időtöltés alkalmával Zétenyi Kálmán elragadva a’ hölgy’ bájoló kellemeitől nem birhatván ön tüzével, térdre omlott, kitört a’ rég fojtogatott indulat, a’ csendes szótalan vágy, ’s a’ kedves választottat körűlkarolva a’ szűz ajkait ajkain érzé reszketni, ’s rajtok egy hosszas tüzes csókot égni. Lóra rövid de öröklét’ boldogságával mérkezhető áléltából felserkent, mintha körűle reménye’ mennye romlásba dűlne, elszánt komolysággal mondá: „Kálmán élj boldogúl, felfogtam szavaid értelmét, örökké fog éltök reszketni szivemben! halld a’ mit eddig megmondani rettegtem, én már elvagyok jegyezve kisdedségem óta; bírhatásommal tehát ne kecsegtesd magadat, e’ czélú reményed hiú fellegpára.” Ezzel eltünt, Kálmán szoborként meredve maradt helyén egy sötét tüzű pillantatot villantván a’ távazóra. Sohajtva távozott-el azon feltéttel: hogy e’ helyre vissza nem térend többé. E’ nyilatkozat után forró láng emészté Kálmán’ életét, ’s felei rettegni kezdének érte, szenvedése’ okát senki sem sajdította, ’s ő csendes merűletben képzelte közelgni már végét. De múltjának édes álma még egyszer jelent-meg arany képzelmeivel, ’s léte véghatárán sugáros alkonyt himzett elébe. A’ remény ez az édes biztató csapodár, elhatározá őt Lóra’ kezét bátyjától megkérni, ’s a’ mi, mint gondolat bimbódzott lelkében teljesítette is azt, de ez is Lóra’ állítását igenlé, sőt keményebben vitatá ’s így újra mint a’ szívárvány színkoszorúja eltűnt boldogsága. AzonbanAladár megjelent, mátkáját védátyja kezeiből elfogadni, ’s elbájolva á’ leány’ csuda szépségétől, szivhodító kellemeitől magas lángba csapongott indulatja. Vig ünneplés követé a’ vőlegény’ megjelenését, a’ távol közel vidéki birtokos urak gyűltek a’ nászpompára a’ vendégszerető házurához, látni a’ hires nevű Lórát, mellytől mint a’ sugártalan hold a’ naptól úgy nyert díszt Aladár. Gyors szárnyakon szállt-bé Kálmánnál is híre Lóra’ történendő menyekzőjének. Ez utóljára kivánta látni őt’, felüdülvén betegségéből, ’s onnan a’ halált a’ csatazajban keresni, felfegyverkezve tartott Lóra’ lakja felé, keblében a’ bú, kivánatjaiban az enyészet, karcsú termetét vért és pánczél, fürtjeit sisak szorítá. Így lépett a’ vigadók’ körébe, kik az öblös billikomokat a’ leendő pár egészségére űríték. A’ bámuló sokaságból senki sem ismerte az idegent; de Lórának első pillanatra megsugallá szive a’ zománczos vértű alakban Zetényit rejtezni, ’s halványodva álélt le székéről. Az ismertelen ezt látván gyors léptekkel siet az Egyetlenhez, sisakját felnyitja, ’s leginkább az ő szorgalmának sikerűlt éltet ébresztni a’ haldoklani véltben. Lórá hirtelen elvirúlt szépsége felifjadott.

Aladár’ szemében a’ fellázadt féltékenység vad haraggal tüzelgett, nem türhetvén azon gondolatot hogy ő másnak hodolt szivet bírjon. Erre szeliden mosolyogva nyújtá Zétenyi kezét Aladárnak. „Nekem ugymond: a’ természetes öszvezengő érzés adott igazat, neked atyai hatalom, régibb, tiéd, vidd ’s tedd boldoggá, (ekkor Lórá jobbját jobbjával öszvefogván egy dúló pillantattal így folytatá szavait) mert ember, tudd meg, minden könnye lelkeden fog égni.”

Meglepetve Aladár e’ nem is álmodhatott engedékenységtől, sérűlt negéddel ne hogy pulyává törpűlni láttassék. „Nem úgymond: a’ fegyver ’s halál válasszon közöttünk.” Lórá megrettent e’ szavaknál, ’s szemében könygyöngyök ragyogtak. „Egy szerelem nem bimbózhat kettőnek, én, én folytatá hevűlten tovább, magam akarom e’ rózsakelyhet szívni” ‘s kaján mosolygással: mert lelkébe a’ pokol villántott egy ördögi gondolatot, „ha elhúllok fogadd-el, lemondok róla, ámbár a’ végzés őt nekem rendelte sajátúl. Intézze ügyünket a’ viadal.”

„És te feldúlnád így ez Angyal tavaszát? hihetnéd é hogy Lórá vérrel mocskolt kezet birva boldog lehet? ha én elesem bennem Lóra kedvesét veszti-el minthogy szerelméről elannyira meg vagyok győződve mint ön létemről ’s e’ világéról. Viszont lehetne e’ boldog karjaim közt ha bűnsúlyom lenne halálod, kérelmedre nem állok, nem, soha sem! – Lórá válasszon! – ez a’ szív ügye.” –

Lóra szelid pilantattal köszönte Kálmánnak. De a’ bőszűlt indulatú elmordúltan ezt rivallá: „Hah gyalázatos gyáva! versenycsatára nem mersz szállani azért kinek én mennyemet, ’s ha ezer életem volna is mind feláldoznám, – nem pulyák’ hanem vitézek’ jutalma a’ szépség, harczolj – vagy tágíts.” – Légyen hát monda Kálmán: lelkem ’s kezem bűntelen. Lórához járúlván forrón meg csokolja, „ez az eljegyzés csókja itt, vagy a’ sirtulán.”^*

Sebesen mint a’ dúlékony zivatar felzavarodott Aladárban a’ mirígytűz, ’s magával ragadá a’ szűz’ liliom kebléről a’ búcsúzó Zetényit.

Haláléj fedé Lóra’ érzékeit. Gyász pillantatokkal követé a’ távozókat, ’s midőn a’ palota’ ajtaja bézárodott mélyen megborzadt; „mi ez?” mondá magába ’s mosolygva, de úgy mosolygva, mintha ez lenne végső víg nézete folytatván minden csak álom, ajkaihoz szorítá Bátyja kezét, „én őt nem látom többé” elsietett.

Latorczot bérlett szolgáját előre küldötte Aladár, a’ kirendelt csatahelyre. Itt dühhevűlten rántott fegyvert, minekutána szolgájik előbbre haladván magokra hagyták a’ vívókat. Aladár vakon vagdalt maga körűl, ’s halál fogta volna most karolni Kálmán csapásitól ha Latorcz Urától oktatva mint egy ördög czinkos, orozúl nem döfte volna nyakszirton törével. Öszveomlott Kálmán utálatos orozó mondá ’s a’ halál sárgaságával váltotta az élet’ díszeit arczán.

Aladár visszatért bérét megnyerni. Kálmán’ fegyverét villogatván gyözelemjelűl kezében. Felborzadt gőggel lépett Lórához; „vivtam ’s gyöztem!” mond: „azért kérem jutalmam.” – Mint egy rémtől elszörnyedve befedte Lóra szemét, fagy futotta-el minden tetemeit, meredt szemét nem nedvesité köny, szótalan nézett a’ tájra merre a’ kedves ment a’ nélkűl hogy visszatérne. Ekkor csordúltak az érzéstől felolvadt könyűk ’s enyhűletet nyert szive.

Bátyához fordúlva kérte kivánatja’ teljesítését. „Előbb gyilkos! – most vőlegény?” – mond Lórá. Távol látott gallyágyon egy tetemet hozatni, gyanitá mi kedves maradvány; örömtüzzel vonta Aladárt az ablakhoz. „A’ menyasszonyi ágyat hozzák” súgta neki.

Elrohant Aladár gátolni akarván a’ test felhozását, de megnyilt a’ palota ’s Kálmánt véres vértesen fekve elbúsúltan hozták szolgáji. „Légyen hát; itt e’ lelketlen felett esküszöm örök hívséget, itt nyújtsd kezed, ő áldja megkötésünket.” Menyhárt jól tudván öccse’ végkivánatját, ’s kora határozását, mindeddig sürgeté maga is Aladár kivánatja’ teljesítését, de megszólalt Elek Kálmán’ hív szolgája. „Kissasszony! úgy mond: ’s Aladárra mutat, ez az Uram gyilkosa, orozva ölette meg, nyakán a’ tőrseb.” – Ezt feláldozta volna bosszújának, ha ez ügyesen el nem kerűli csapását. Felszolalván Aladárban is a’ hangos vád pirongva nézett maga elébe. – „Az Isten itélete feletted, mondá Menyhárt, nem! hugom férje nem lessz gyilkos.”

Lórá szívdermedve nézett a’ tetemre, mi történik körűle távol sem tudta, csak folyton e’ szó zúgott fülébe: gyilkos – „Ő int, mondá, ő hiv,” sirt ’s azon pillantatban hangos kaczajra is fakadt. E’ percztől elhagyta eszmélete, ’s csak az vala előtte világos, a’ mit mindenkinek valott, hogy őt Kálmán hivja. A’ tetemhez közelít: „szerelem’ lángja borítja arczod! az eljegyzés csókja lángol ajkaidon” mondá édelgve, ’s vértől ázott haját simogatá ’s fürtözgeté, ’s ujjára gyűrűt vont, – „így! így most egyesülve vagyunk – látod szivemben eskütt hűségem, megtartottam;” megragadta Aladár kezét, ez a’ bűntelen kéz egyesített, most letérdelt, ’s mintha pap öszvekötő áldást mondana felette minden szertartásokat elkövetett; ezzel felpattant, Bátyja melyére simúlt, ki e’ hirtelen változását kucsolt kezekkel nézte. „Bátyám! miért olly csendes menyegzőm? miért nem harsog a’ fürge táncz nótája?” ’s könnyű lejtbe ellebent, utána nézve a’ megrázott agg, öszveomlott.

Aladár nem türhetvén a’ marczongló lélek isméretét eltávozott, ’s Kálmán’ teteme hiv szolgájitól kisírve nem távol a’ vártól takarítatott el, ’s bár mi titkon kivánták véghez vinni, Lórá figyelmét nem kerülheték el. Gazdagon öltözve, de széllyel bomlongó fürtökkel követte ő a’ gyászsort: „vig az én menyegzőm, kedvesem fonja koszorúm piros násznyolája” zengé síránkozó hangokon. Kálmán ravatalát zászlóval buzgánnyal ékesítették. Visszatérvén a’ végtiszteletételtől a’ váralatti folyó’ partján sás ’s liliom koszorút kötött, ’s dala mint a’ zengő virág illat elhalva ömledezett a’ vizhullámok felett.

Sötétség fogta már körűl a’ Teremtést. Meszsze kitárván karjait Lórá „megyek!” sikolta, ’s hirtelen lépteit a’ sír felé irányozza. Ezer csillag ragyogott a’ mennybolton, Lórá az új sírnál állott ’s lenge haj fürtjeivel éji szél játszott; felemelt kezébe tör csillagott, mellyet mint egy szabadítót, mélyen döfött boldogtalan szivébe. Gyorsan patakzó vére körűlfolyá a’ dombot ’s lelketlen rogyott a’ dombra.

Lórát nem lelvén, a’ várba rettenetes zavarodás támadt, szövétnekekkel keresték az elmaradtat, mig a’ dombnál meglelék. Megjelenvén Menyhártnak a’ tett, Zétényi sírjához sírt parancsolt ásatni: „egyesűljenek a’ halálba mond ha ez élet elszakasztá őket, – de ássatok még harmadikat is melléje én is hozzájok térek nem sokára.” Kevés időre bé is teljesűlt előérzete. Megérlelve a’ balcsapásoktól eltemettetett; ugyan azon helyen épűlt kápolna sirboltjába, mellyet Lórának emelt emlékezetül.

Aladár’ eltüntével, hire is kiholt. Több évtized mulva láttak Lóra’ kápolnájánál egy tisztes szarándokot gyakran imádkozni, ’s a’ tájnép benne az Istenhez tért Aladárt akarta ismérni.