Hogy ha nevetni akarsz, sok tárgyban lelsz okot arra;
A’ legerősebb is négy fal közt többnyire gyönge.
Levél.
Fa és viráglevél, vagy írott levél: ez néma társalkodás, lelki üzenet, ’s minden kifakadó érzések’ tárháza; a’ táguló észnek találmánya, mérge és virága; az indulat’ rakhelye és országútja, a’ szívnek minden fellegi és földi követőjivel. Amaz a’ természet’ titkos műhelyében készül, élet gyanánt tenyészik, zöldell, fonnyad és lehull; mint az ember minden szél után hajlong, ezer színekkel kérkedik ’s utóbb barnultan a’ földdel párosúl.
De, miként a’ fa és a’ viráglevél, most kifeselve gyönge bimbókból tavaszt hirdet, most védő fedél gyanánt szolgál a’ gyümölcsnek, most hüs árnyékot ád a’ nyári melegben, most az ősz’ lehelletétől sárgultan csüggedvén, a’ természet’ minden fordulatit mutatja: így az írott levél is, minden életkornak bélyegét hordozza. Először tehát
A’ gyermeki-levél: ez ártatlan, többször kénytelen felszolása az érzésnek; félig hála, félig kérelem. Ebbe keveri a’ tanító jó és rosz gondolatait, ’s a’ mi hibázik, hozzá teszik a’ szülék, buzgón jövendölgetvén belőle, szeretik mutogatni az ismerőseknek, csudáltatni a’ leendő nagy elmét. Ennek sorába tartozik a’ névnapi- és ünneplevél is; ez szokás’ szüleménye, egyszinű, ’s többnyire ásítva iratik; puszta kivánat tartalma, szóval halmozott üresség. Unokája az alkalomversnek, melly minden fel- és letünetkor harsog; a’ méltósággal koldulónak, ’s a’ hizelkedőnek néha kis jövedelműl szolgál.
Az ember, élte’ nagyobb részén, a’ szerelemmel vesződik; míg fiatal maga szeret, azután más’ szerelmén töprenkedik. Nem csuda tehát hogy az ifju, mint hajdan Eliasz, tüzes kocsival akar vágtatni a’ szerelem’ egébe. Szivének él, annak szemével nézi a’ világot, ’s a’ mit tesz és tanúl, azon egy ösztön-forrásból csörgedez. Egy szép tekintet elragadja, ’s mit a’ nyelv megtagad, a’ türelmes papiros felveszi. Így születik a’ szerelmes levél; de minthogy az első szerelem ritkán isteni, az első szerelmes levélben is ritkán találunk észt.
Az egész munkát álom kezdi, álom végzi; de miről az okos borulva gondolkodik, és még sem foghatja-meg, p. o. Isten, örökkévalóság, jövendőség ’s több illy súlyos mondások, benne úgy el vannak hintve miként mezőn a’ virágok. Üdvesség és gunyhó egymás mellett állnak, és ez tetszik! mert a’ szem csak a’ jelennek rózsaszínén mulat, és valamennyi bölcsek’ arany szavaik nem jutnak-fel azon fényes pontra, hol a’ szerelmes áll. Tömve sohajtással, felkiáltó ’s gondolat-jelekkel, egyszer a’ szülék’ tudtával, húszszor azok’ tudta nélkűl röpűl az illy levél a’ kedves tárgyhoz, ott kebelhullámok ringatják, az elmaradt punctumokat könnyek pótolják-ki, – ’s még a’ borzas levélhordót is angyallá varázsolja.
Azonban idő, külön tárgyak, hasonlításra késztik az elmét. Egyik szépség a’ másikat félre tolja; a’ vak hódolat múlik, ’s a’ kedvesnek szeme, melly előszer nap volt, utóbb hold, tovább csillag, végre egyenest csak szem marad. Mindazáltal a’ csillapittatlan kivánat, bár megosztva is, lángol, és levelekbe hinti szikrájit; de már jobban meggondolva: mi előbb zavartan érzés körűl lebegett, most csinos phrasisokban jelen-meg. Költés nyujt kezet az érzésnek, és az Író ki előbb csak kedvesét csudálta, most örömest magát is csudáltatja.
Ez így foly míg féltékenység, ’s egyéb világi tekintetek, a’ levélnek más formát nem adnak: ekkor a’ stílus pattogó, eltökéllett; kétség, halál, minden harmadik szó; végre ha kénytelenség vág a’ szerelem közé: büszke lemondás. A’ sorsnak ezer átkot lobbantván szemébe, a’ levelek visszavándorolnak, vagy tűz által enyésznek-el. Tiltott szerelemben a’ levél rövid, nem fest szívlángokat, hanem jelt és helyet mutat.
Vannak szerelmesek kik a’ dolgot könnyen veszik, és sok könyvből egy szép levelet teli édes mondásokkal alkotnak, ’s azt mindenkor használják; gondolván, hogy észtörés nélkül is oda jutandnak hová az eredetiség.
Erős kebelben a’ szerelem tettekben vágy kiömleni, lelkesít de nem hizelkedik. Csak az erek’ játéka istenít ma, holnap alá tipor.
Ama’ nagy, szerelem-alkotta könyvnek, hol annyi álom, annyi feltétel ’s olly kevés való rejtezik, házasság a’ vége. Ekkor sok hályog lefordúl a’ szemről, vagy még inkább reá vonúl, és a’ levelezés, ha csak nem bánatos vagy hálálkodó, kis időre megszünik. De, minthogy kivánatban áll egy része a’ földi boldogságnak, az ember ismét kinéz a’ világba, melly fris lánczokkal kinálja. Atyafi-látogatás, különféle útak, levélirásra kényszerítik. A’ békevágy nyugtató és biztató igékkel simúl a’ ház’ körébe, hosszan, de nem tüzesen; mi előbb fris magyartánczként szökellt, most lassu lengyelben ballag a’ szív felé. Rendelések, mindennapi esetek töltik a’ levelet, és csak ezen kisded, de vajmi nehéz szó: hív, mint köz-epithetonja a’ férjnek és hitvesnek különzi a’ tiszti levéltől. Minden teljesedés kötelességet szül, ’s ez ha csak hivatalként folyvást nem gyümölcsöz, addig kellemes míg újsági bája tart; nem ritkaság azért, ha illy frígybe kelt felek mást írnak, és mást éreznek, vagy némelly szép mondás alatt idegen kép lappang. Közös gond, közös haszon és veszteség lassanként ugyan a’ kölcsönös gyámkézre szorulókat nyiltságra késztik, és egy fertály-századig való öszvetörődés után a’ házassági levél is újonnan a’ szív hangján beszél. Kik nyáron többször idegen virágokhoz lopódtak, télen a’ meleg kályhánál ismét öszveülnek.
A’ házas emberre már valamit tart a’ világ; mert vagy asztalt tart, vagy a’ szép nő talentumra emeli;
*Tehetőssé teszi.
már ő ajánl, vagy ajánitatik. Az illy ajánló levél nem ritkán teher a’ vivőnek, pirulást szerez írójának és szorultságba hozza a’ vevőt. A’ nagyok’ kegyelme vagy gőgje sokszor él ezzel, és az elöntött dicséret benne a’ szegényt eszköznek hirdeti.
Ki hajladozva illy levelet hordoz, számot tarthat mosolygásra, szép igéretekre; de a’ következést bizza tulajdon eszére.
Szerelem után ezen szó Barátság, legtöbbet fordul-elő; szegény a’ gazdagnak, gazdag a’ híresnek barátságát keresi, nem szivbéli vonzódásból, hanem azon celebritás végett melly más’ kalapját örömest lepillantja. Számtalan levelek jönnek mennek baráti név alatt; de a’ hajlandóság’ leplében csak az önszeretet rejtezik. Szép testvér, szép hölgy sok barátokat szerez, szintúgy a’ környülmény sokszor kézfogást tart, ’s a’ jövő pillantat ismét szétszakasztja. Ezer közzűl hány baráti levél van, melly tartós részvéttel keresi fel hivét a’ sötétben, ’s nyiltan szól hozzá a’ fénytetőn? Ki tetszésére adomány és váltó-levelet kap, hijában nem sohajtoz különféle érzések után; és ha költésben a’ prózát nem leli-fel, lesz mit ölelni, lesz mit örülni másnak szóval nyert hasznán.
Tiszti-levél – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Melly következéseket az ember most a’ szív’ mélyéből, most a’ tapasztalásból öszverak, vagy fenekes okokkal némelly előitéleteket megvívni törekszik, azokat, mint annyi kincseit az eszméletnek levél által közli gondolkodó társával; ez felel, ’s így többször nemes versenygés támad, melly sok szép ’s jót segít-elő. Ezen irást a’ világ tudós-levélnek nevezi. De ezen czím alatt sok levél forog, mellyben gondolat nincs ugyan, de annál több önhittség, fenndörgő itéletek ’s ügyetlen dicséretek. Ez a’ kezdőnek olly kedves mint a’ Szedő, mert azok sorába véli magát, kik az időt szakállánál fogva vezetik. Az igazság mindég komor a’ minden csalfény után kapkodó embernek, ki mindent örömest maga után mérne; azért is a’ mélyebb ’s tulajdon müvészpályán indult irónak nincs olly kelete mint annak, ki a’ rég ismerteket czifra köntösben hozza-elő, ’s az olvasót kedves szokásinál fogva csiklándozni tudja; mert senkivel sem ellenkezik. Az illy koszorúban a’ tudós-levél nem kis helyet foglal – az ifjuság, ki mindent csudál, őrzi dicsőségét.
A’ tenyésző indulat hamar költésbe olvadoz. Az ifju szeret ’s ha az imádott tárgy mingyárt nem hajol-meg, hús versekben panaszolja-el magát: mi boldog volt előbb! mi szépen sütött a’ nap ’s most minő sötét az ég! Ez édes szülöttnek keresztatyát keres, és magasztaló levéllel küldi-el ahhoz, kit ezer trombita pennadictátornak hirdet. Ez felel ’s nagylelküen halhatatlansággal ajándékozza-meg, és a’ boldog nem győzi eléggé ezen levelet szerte küldözgetni, mint nyugtatványát a’ késő maradéknak. Ekkor előlép a’ Criticus, fegyveres orral vizsgálódik ’s ezen szavakkal: ezt már úntig hallottuk! az olcsó dicsőséget szertelebbenti. Recensenssel az iró úgy van mint, a’ vándor éjféli órában a’ lelkekkel: nem látja nem hiszi ’s még is fél tőle. Kész ugyan irígységgel mentegetni magát, de a’ titkos méreg még is epeszti. Így történnek szakadások, kemény harczok, és ez által nem ritkán, szenved azon ügy mellyet védelmezni keltek-ki. A’ község kaczag, ’s a’ győzőnek szinte úgy tapsol, mint ki sürű forgásban megbotlik. Illy állapatban írt levelek nem igen kedvezők, többnyire harmadikról szólnak, megismerik érdemét, de annyi hibákat tetéznek rája, hogy amazt senki sem látja. Megtér a’ béke, azzal ismét megnyilnak a’ fénytemplom’ ajtaji, és egyik a’ másikat belé vezetgeti; de ott az idő veszi által őket ’s a’ hátulsó ajtón ki-kiutasítja; jele: hogy sokan vágynak a’ dicsőség után, de ez csak keveset fogad-el.
Tavaszkor kellemes a’ napfény, nyárban kerüljük és hüs árnyékot keresünk; de csak hamar beköszön a’ tél, és mesterkélt melegre szorúlunk, Kinek előbb keskeny volt a’ világ, most reménye’ omladékain övéjit lemondásra tanítja, vagy intőlevéllel keresi fel azokat; mitől az idő immár eltiltá, arról mást is szivesen lebeszél. Az illy oktató ’s fenyítő-levél tele van példázatokkal, jósló képekkel, ’s minthogy az öregség ritkán bőkezű, gazdaságos intésekkel. Inkább panaszkodik mint vigasztal, inkább tagad mint jutalmaz; ez így foly míg a’ sír, ez a’ végső gondolat-jele az életnek, felment az irástól.
Sok embernek a’ harangszó vagy a’ halotti levél utolsó emléke. Az elhunyt gazdagot illy levelek mindég szeretettnek, példás életűnek hirdetik. Fekete karima között áll vigasztalhatatlan a’ fennmaradt fél és az egész biographiában, melly vele jár, sokszor csak a’ dátum igaz. Sok szépnek élte’ hossza csak akkor tünik-ki, mert az ember a’ halálon kivűl mindent meg tud csalni. Milly benyomást tesz a’ halotti levél? erre feleljen zokogó árva, vagy az örökség után ahító atyafi.
Ennyit a’ levelekről. Csak azt jegyzem még fel, hogy minden olvasónak szabad a’ magáét szebbnek és tisztábbnak tartani.
Hasonlat.
Az élet hasonló egy szekérhez, mellynek minden kereke más kátyuba szalad. Halál húzza, remény tartóztatja. Indulat a’ kocsis és pattogva sürgeti futását. Szerelem és barátság benn ölelkezve ülnek ’s bájszinü szappanbuborékot fúvnak a’ levegőbe. A’ kivánat nagy helyet foglal-el, ’s önmagát terhelve mindent felvesz mit útközben talál. Egy örökké változó alak lebeg felettök, a’ bennülők szünetlen kapkodnak utána, de csak árnyéka esik reájok; ez a’ Szerencse. Bölcseség kalauz gyanánt megy-elő, lámpát akar gyujtani, de a’ vélemény mindég mellette jár ’s el-eloltja világát. Téren tetőn így fut a’ szekér; ha eltéved, sok a’ tanácsló kevés a’ segítő. Ha megsüllyed: ezer az utmutató, de hasztalan; nem képes haladni már, és a’ kocsis kétségbeesve törtet ugyan előre, de mindég mélyebb posványba jut. Erre a’ szerelem és barátság egymás után leszállnak ’s hitetlen elszöknek ’s a’ sok felleg-kisérők semmiségbe oszlanak. Védőleg jönnek most a’ tudományok is, de magokkal egyenetlen’ többször oda ütik a’ szeget a’ hová nem kell ’s a’ szekér szertedűl. Felkaczag a’ halál, ’s óriássá nőve szétűzi az egész társaságot. Csak egy szelíd fényes ifju küzd-meg vele diadalmasan kiragadván kezéből az enyészet’ szövétnekét. Ez a’ Hit. Végre eljön egy tisztes ősz ’s öszveszedvén az elszórt töredékeket, azokkal más kocsikat igazgat ’s a’ mint lehet a’ kora süllyedéstől megóvja. Ez a’ Tapasztalás.
Mese.
Mi az? – véle szólhatni éjjel nappal után jár, ’s hozzá jutván elnémúl. Ha perel is sír; ha megbékül is sír. Messziről sok szép ’s nagyot lát; közelről még is vak. Szavait nem hallja ’s hallgatását megérti. Ha lefekszik nem lel álmat, felkelve meg álmadoz. A’ zárt ajtót felkeresi, a’ nyilt kaput kerűli. A’ mi nincs azt kedveli, a’ mi van azt elveti. Eget említ szünetlen ’s keze földi után nyúl. A’ küzdéstől nem retteg, de távozni még is fél. Köz vígság nem érdekli ’s magányos könynek örűl. Kis közbe szorúl világa ’s a’ földön alig fér-meg. Türedelmes mint a’ bárány, csekélységért háborog. Az erős lánczot elszakasztja ’s a’ czérnaszál mellett megül. Bár nem képes gondolkodni, találmányos mindenkor. Tettben mindég ellenkezik, belsőjében még is egy. Éltét köti birtokára, ’s ha elnyeri hideg lesz. Ezen mesét fejtse meg a’ szerelmes.
A’ könyv és szerzője.
Menj szép könyvecském! szerte a’ világba, dicsőségemnek te léssz záloga! Így szóla megelégedve a’ szerző. Vigyázz uram! felel szerényen a’ könyv: vizsgálj-meg jól mindent; mert félek hogy bennem csak a’ jó szándékot és nem a’ dicsőt ismerik el. Menj csak! monda kevélyen a’ szerző: Nem kérdik azt Mi, hanem Ki? ’s ezzel könyvét szárnyra bocsájtá ’s mingyárt is ezer torokból harsog a’ dicséret.
Később a’ szerző egy könyvtárba jut ’s örömmel látja könyvet kiragyogni az üveg alól. Hah! felkiált: nem mondám, milly diszre jutandasz! – milly szépen állasz a’ sok kopott könyvek között! Ne örülj, mond búsan, a’ könyv: szép vagyok, mert soha sem olvasnak!
Szalay Benjamín.
