A’ szenvedő néz messze part felé,
Néz: hol derülne süllyedő világa?
Hol enyhül a’ seb mellyet sorsa vága?
Mi érező szivét kinnal telé.
O, hányszor véli már hogy fellelé! –
De a’ reményfok mellyre bízva hága,
Homokhant – szétomol, ’s várt boldogsága’
El-el tüntén kétség szakad belé.
’S mit fenn, a’ fénytetőn nem nyerhete,
Alant megadja egy kis part’ homálya,
’S végcsendre száll a’ vészkörnyezte pálya.
A’ fülmilének esti zengzete
Gyöngén reszket le a’ mély szunnyadóra;
De ő nem ébred semmi földi szóra.
Kisfaludy Károly.
