Ott a’ kéklő hegy’ tövében
Egy ér csörgve folydogál,
’S partja’ fűzes ernyejében
A’ Hív’ csendes lakja áll;
Lengj e’ tájra gyönge Szellő:
Bús magányban ott küzdell ő:
Boldogabb te! felleled;
Szállhatnék bár én veled!
Szállanék ! – de bájkörétűl
Tiltva lép a’ sors elém.
Láthátárom elsötétűl;
Végső búcsut int felém:
Lengj te hozzá gyönge Szellő,
Őt helyettem üdvezellő!
Mondd: nem hunyt el érzetem,
Bár elválni kénytetem.
És, ha keble mély titokban
Könnyeláztan ömledez,
’S visszavágyó lángzatokban
Multja’ szépin’ tévedez;
Lengj körűle boldog Szellő,
’S édes bún ha így éldell ő:
Gyöngén súgva nevemet,
Szentesítsd emlékemet.
’S a’ midőn hüs alkonyában
Zeng az árva fülmile,
’S lelke néma lágyultában
Ön szerelmit festi le;
Őt legyingesd boldog Szellő,
Rózsaillatot lehellő!
’S lengve szívhullámain,
Tüntess fel szép álmain.
És, ha lassun e’ tüz’ árja
Elhervasztja létemet,
’S egy hideg kéz majd bezárja
Értelángzó szememet;
Lengj te hozzá esti Szellő,
Sírfüvek között nyögellő!
Fogd fel vég fohászomat,
’S vidd melléje poromat.
Kisfaludy Károly.
