(A’ Hős
Rozgoni Istvánné. 1428.)
*1428: ekkor történt Galambóc várának visszahódítása, amelyben a Zsigmond magyar király vezette magyar haderő ostrom alá vette az 1427-ben török kézre került erősséget; az ostromban Rozgonyi Istvánné (Szentgyörgyi Cecília) is részt vett.
Mi barna felleg nyúlong a’ Dunára?!
Im, lenge hosszú szárnnyal elterűl! –
Hajók szállnak, mindeggyik’ homlokára
Királyi zászló téve czímerűl.
Új fergetek zúg lesben a’ Hazára;
Rendűlhetlen hű csillag nem derűl.
Midőn mosolygó béke közt eveznek,
A’ félhold mellől mármár mennyköveznek.
Nagy számmal partvirányon állapodnak;
A’ víz suttogva ringat ezreket.
Sokan Zsigmonddal a’ folyón nyugodnak,
Fátyol fedezvén zajgó rejteket:
Ott, ott a’ hit’ körétől távolodnak,
Bal szellem ihli a’ vad lelkeket;
Így mer Török szent lánczot szertetépni,
’S a’ szégyen’ undor árnyékába lépni.
A’ szentségtiprók bárkákon röpűlnek;
Ármány fut pályát a’ hullámokon;
Korán megsejtik; szívek mérgesűlnek;
Nyilzápor ömlik lelki lángokon.
Harag borong, torzadtan felhevűlnek
Majd itt ’s a’ réven és a’ várfokon.
Az Ozmánokra már a’ zord halálnak
Vég sorsvetései vérben folydogálnak.
A’ Békeisten sírba dőlt a’ fríggyel.
(Oh Hunniánk’ éles csapásai!)
Rohanva kelnek szárnyékony miríggyel
A’ visszatorlás’ bűnös gyilkai.
Ah! mennyi oszlopfények húnynak így el:
Sárgúlnak a’ harcz’ áldozatjai!
Hanyatlanak most többen, újra többen.
Néz Zsigmond; lát ő, ’s érzeménye döbben.
Uram Király! mond Rozgoni, tanúja
Ne légy ez ostornak, jer, jer velem:
Szóllott, sugárzván a’ hűség’ gyanúja,
És sütvén keblét bosszús gyötrelem;
Szemein szikrákban üt-ki háborúja.
Hagyj-el! – harsanva dörg a’ Fejedelem: –
Hagyj-el! rettegni vélsz Vitéz, ’s csalódol,
Bár búmnak arczom’ ködhalványa hódol.
De majd olvadtabbá érzékenyűlnek
A’ Koronásnak érczes szirtjai;
Szándékban Ő és a’ Hős eggyesűlnek
Amazt elrejtik ennek gondjai.
A’ nyílfullánkok sok sebet kiszűlnek;
Áradnak a’ dics’ vérpatakjai.
Szép ifjú zsengék öszvekínozottan
Siralmasan virúlnak-el legottan.
Szent-László-Vár’ serény Olasz lakóji
Lövik bástyáról a’ vad sereget,
’S a’ dühviharnak gyors hátráltatóji,
Széjjel nem űzhetvén a’ felleget.
Csatáznak a’ két rész’ szárnyas hajóji;
Poklokra süllyed számos hitszegett.
Tolong a’ zajgó nép mint tenger árja,
Ha roppant keblét a’ vésznek kitárja.
Haláltlebegtető lármák ’s fohászok
Neszesznek, ordít minden vakmerő.
A’ széltől földre dúlt arany kalászok
Úgy fekszenek miként itt több erő.
Ah szünjetek-meg bűnalkotta gyászok!
Tágúlj Török! hah, méregkeverő!
Sötét öledből a’ kígyók tenyésznek.
Magyar! vess gátot e’ nyers gyűlévésznek.
Rongáltan gyarlik, ’s vigyáz tébolyogva
Az ellenség, ’s így röptet ostromot;
Közel vetődik szörnyen háborogva,
Áltküzd, vérrel fest léptin sok nyomot:
Veszt is, de gyilkos karban zavarogva
Tíz foglyot fűz-fel a’ hatalom ott:
Tízet’, mind a’ hajnokság’ tiszta tűkre.
Értök hány hív szem olvadand könyűkre!
Zavisz: a’ Harczistennek büszke Nagyja
Kinél a’ buzgány a’ kar’ mennyköve,
Míg a’ bajt négyezer szöktön haladja,
Helyt áll mint a’ cser’ százados töve;
Mellette nyolcszáz szablyájit ragadja,
Midőn feles vesszőket ellöve;
Küszködnek, égnek, vagdalkozva forrnak,
Bús átokdörgés közt zúznak, tipornak.
Ah megdühödt sors! változó kegyetlen!
Tömérdek hitlen körzi a’ vezért:
Alacs tett! a’ vitézlő Engedetlen
Ötön építi a’ bosszút ezért;
Legfőbb remekje két gazdag fejetlen.
A’ Hőst sebzik, ’s ő tusakodva sért;
Tovább vak csellemmel reárohannak,
’S rabságot mérnek az Írtózatlannak.
Hurczolja már, és gúnyokkal tetézi
A’ rény’ fiját a’ tomboló sereg,
Utánna hét segéd Oláh vitézi
Vitetnek, zúg a’ nép, a’ láncz pereg.
A’ hív Olaszság várából kinézi
Alant vihar mi dühhel tekereg:
Közéje lő, indítójit zavarja,
Miként erdőt forgószél’ zivatarja.
Most a’ fénylelkű foglyot káromolják
A’ hold’ pogányai, eggy a’ kést feni;
Szidalmaikkal csendét ostromolják,
Vélvén a’ Nagy Zaviszt rettenteni.
Szörnű hóhérok! – szemeit kitolják.
Így szűn-meg két csillag tündökleni! –
Immajd előáll más bakó, ’s szivébe
A’ szenvedőnek – hah! – vasát üté-be. –
Hunytál Nemes, de koszorúd’ dicsében!
Méltatlan múltod nem szégyenhalál.
Neved ’s oltárod áll a’ hír’ ölében;
Bátor, győző ’s magas hitű valál.
Örök időnek ünnepelj keblében,
’S a’ törpe térjen-meg ha rád talál;
Ested’ bölcs Múza édesen könyezze,
’S a’ századoknak áldva zengedezze.
*
* *
Ki az a’ parton büszke villogásban
Hajnalcsillagként? o, mi mennyei!
Kellemmel csüggnek hosszú elfolyásban
Ledéren lengő szög hajfürtjei;
A’ bájos arcz rózsálló lángolásban
Díszleng, ragyoknak teljes ékei.
Mosolyg a’ Szép merész tekintetében,
Mint a’ kelő nap felhőtlen tüzében.
Ki az a’ parton? mennyi néz feléje!
Ki vagy te? hallom arany szózatod’,
Termékeny honszerelm vegyült közéje.
Ki vagy, ki zászlódat lobogtatod?!
Az erdő’ kényen felnőtt jegenyéje
Ábrázza tetszetes ép alkatod’.
Nem más ez: Rozgonink’ Caeciliája!
Tündéren nyílong illy beszédre szája:
Határomon túl férfi hév emelget;
Buzgó remény alkot kecses virányt.
Hajh! a’ dicsőség’ álma mint ölelget,
’S a’ nőkorlátból kedvesen kiránt!
Édes Hazám, szent pálmád itt közelget;
Vad ő a’ nemre szállt végzés iránt.
Forrón merengek a’ felgyúlt örömben; –
Ég tűkröződik szárnyas ösztönömben.
Barátim! égő szívekkel dobogva
Túl minden félelmen kövessetek
Dúzs erkölcsök közt dúljatok ragyogva!
A’ kesergő ügy áll előttek:
Ne tartson minket ettől semmi fogva!
Hőshez nem illők halvány képzetek;
’S bár a’ legkínzóbb fogságot gyanítsuk,
A’ nyugtot hozzánk védőleg szorítsuk. –
A’ népet délczeg hullámokra vonja
E’ biztatólag zengő ihletés,
Az eggyetértés frígyét öszvefonja;
Nincs szaggató visszás ellenvetés:
Illy győztes a’ Nemzetnek Amazonja.
Gyümölcsöt szűl a’ hív édesgetés.
A’ rendes osztályok hajókra kelnek,
’S harczvágyal-szikrázó bosszút lehelnek.
Előlmegy a’ Hölgy; üdves indulattal
Felpillant Mennybe, ’s Thrónnál esdekel;
Lángítja lelkét boldog áldozattal,
’S ismét és ismét kérni küldi-fel;
Eggyszerre száll ez vissza villanattal,
Sugárzva mondván ő hogy: bízni kell.
Jós érzetekkel most beljebb nyomúlnak,
’S kövek nyilak már a’ pogányra húllnak.
Mi bölcs vezérlő szellemfény segíti
A’ dicső Asszonyt mozdulásiban?!
A’ dölyfös ellent kőfalként keríti:
(Fenség a’ Nőben, fenség férjfiban!)
Vitézeit példája élesíti.
Zavar forr a’ Török’ bárkájiban:
Hová sebes szárnyán a’ gyorsaságnak
Keresztültörve mérgesen bevágnak.
Így: mikoron a’ hő nyár fellegének
Súlyát-nem-bíró telje szétszakad:
Rohanva zúg iramta özönének,
Szaggat, ’s útjában fűvet fát ragad:
A’ Keresztyének úgy ürűgyködének;
Közöttök a’ vérszem fennyen dagad.
Mindenben kezdő hős Caeciliájok,
Mindenben részt vesz, ’s új díszt von reájok.
Miglen tömény undok hitettleneknek
Mutat véres határjelt a’ csata,
Seregünk csak kevés tanúsebeknek
Könnyűded séreikre juthata.
A’ Bajnokné több csillagzó remeknek
Fokán Félistenségig felhata.
Erős a’ hókar’ czélzó lebbenése;
Ölő ’s csonkíto kardja’ lángütése.
Eggy fő Basa villángzó pallosával
A’ Hölgy felé csap, ’s szitkot mennydörög,
De az Arányzott megvív mély csudával:
Puhán kimélletért nem könyörög.
Hah! mostan szerterombolt koponyával
Zuhan-le a’ kemény izmos Török. –
Szép vagy te termetes dicsnek Leánya,
’S rettentő mint a’ poklok’ tartománya! –
Vég átkokat szórjunk e’ harczmezőre!
Galambocz
*Galambóc vára (ma Szerbia).
táplál sok kígyót ’s vadat:
Lépjünk illy nyíló tüskés becstetőre.
Erő ne sújtson gyönge vert hadat.
Addiglan is légy lakjainknak őre
O Istenfény! ’s kövessen hál’adat.
Hívek, Barátim, a’ ponthoz siessünk,
Hogy rá öldöklő záport hintegessünk!
Mondá; ’ s a’ nép gyorsúlt lobokban ége
Caeciliának buzdult hangjain;
’S röpűlt a’ merre vitte büszkesége
A’ vért ivott Dunának habjain.
Sehol sincs festve rémlő vesztesége
A’ félelem’ hátráló vázain.
Nincsen panasz, hogy ez ’s amaz kifáradt
Tűzként lepik-meg ostorúl a’ várat.
Húllnak már a’ felugratott lövések
Falakra, ’s érik a’ pogányokat,
Kik közt halálszárnyú vad küzködések
Futják váratlan zord pályájokat.
Híjába kelnek több ellentörések
Viszontag szórni hiú árjokat.
A’ gyűlevész bukig, nyer a’ nemesség;
Győz a’ nagy Nőtől felviradt eszesség.
Hanyatlik a’ diadal’ fentanúja,
Hanyatlik a’ nap kéklő mezején;
Virúl a’ győzelem’ zöld koszorúja
A’ hősi erkölcs’ súgáros fején.
Megszűn az öldöklés’ dühös boszúja,
Hív békesség mosolyg hamvadt helyén.
Indúlnak a’ hajók lágy nyúgovással
Harsány zengésbe olvadt vígadással.
Melly dúzsan játszik végső reszketése
A’ fénygomoly’ szent csillogásinak,
Ammint pánczélra száll meleg szökése
’S vitéz szablyákra tűzszikrájinak!
Melly dúzsan játszik többes röppenése
A’ sisak’ büszke villámlásinak!
Egyszerre a’ teljes hold feltolódik,
’S a’ víz’ tűkrén rózsás mosoly vonodik.
Caeciliát e’ pompa elragadja;
Ím társak! így kiált; áll ünnepünk.
Szívem háláját hő lengéssel adja;
Avagy, minnyájan azt nem küldhetünk?!
Eggy láng a’ lelkeket itt áltszaladja;
Keményen hallik: „Téged követünk!”
Repűl imájok’ szárnyas szellemének
Karján lobogvást tiszta boldog ének.
Közelg a’ part felvídúlt tetsziségben,
Érik már a’ nyertes Hatalmasok.
Ki lép Hősnénk vitézlő égiségben;
Zászlót visz, pillantási nyájasok;
Utánna jőnek a’ gyűlt büszkeségben
Magasra költ merész dicső Sasok,
Kiket vezérle Ő, ’s tettekre hordá,
Nemét előttök változtatva morddá.
A’ földanyát alig köszönti nyelve,
Az Üdvezlőné üdvezeltetik;
Bálvány most, és úgy állatik figyelve.
Szelíd hangzás’ folytán neveztetik.
Mit hallok, látok! – így riad betelve,
Napunk’ Angyalkarok hirdethetik? –
Fiúk ’s leánykák rózsafűzetekkel
Bájrendben érkeznek lágy zengzetekkel.
Szűz líliomszínt terjesztő ruhákban,
Piros övékkel kötnek szíveket;
A’ főkre tűzött szép virágczifrákban
Derítik a’ megbűvölt lelkeket,
’S e’ százzal fénylő kisded társaságban
Kellem mosolygat minden gyermeket.
A’ hírt gagyogva felteremti jöttök,
Midőn illyen dal éledez közöttök:
„Caeciliánk nagy érdemnek, csudája;
Bellóna’ társa ’s győzhetetlene.
Bár törhet írígy fullánk is reája,
De megtompúl ez, nem hogy sértene.
Erős az oszlop mellyet ád hazája,
Zúdúlhat szélvész’ árja ellene.
Arannyá tudtad bátorodva tenni
Felséges Asszony; szállj-le már pihenni.
O Rozgon-Ház, te földnek égi Háza!
Áldás virítson hősi kebleden;
A’ szent dicsőség téged felruháza.
Örűlj tengerként zajgó véreden,
’S ki borostyánnal csak most koronáza
Örökkön csókold Őt édesdeden,
’S e’ boldogságot tündökléssel érje
Mint hathatatlan ennek büszke Férje.
Így zengedeztek míg az éjszakának
Országa lassu pályán terjedett,
’S a’ fellegetlen hold’ teljes korának
Sokkal varázslóbb arczot engedett;
A’ hószín’ sátorok készen valának
Szűnésre hívni minden ezredet,
’S minteggy őrtállva nyúlt árnyékaikkal,
Vitézeket fogadtak szárnyaikkal.
Makáry.
