Ovid után.
*Fordítás Publius Ovidius Naso Átváltozások (Metamorphoses) című művének első könyvéből.
Az arany és ezüstkor.
E’ remek alkotmány a’ föld’ szinére tenyészvén,
zsengeni kezdődött az aranykor, mellyben az ember,
kénykötöző törvény ’s a’ bosszú’ ostora nélkűl,
megtartotta szavát, ’s az igazság’ úttyait önkint
járta; nem ösmervén ártatlan szíve fenyitő
eszközököt, sem titkon ölő félelmet. Az érczbe
vésegetett ígék még nem fenyegettenek akkor
senkit; az esdeklő község reszketve nem állott
mord birója előtt; kiki bátorságosan élvén
a’ rendtartóknak tehetős oltalmai nélkűl.
A’ honi bérczekrűl lehasított hegyke fenyűfa
még nem hengeredett a’ víznek tűkrös ölébe
vászonszárnyak alá, hogy kül földekre repűllyön;
’s a’ honinál nem dúlt fel egyéb vízpartot az ember.
Sem mély árkokkal környül nem voltak övezve
várasi a’ népnek. Nem volt még trombita érczbűl,
sem horgas hadi kürt; nem volt kard, sem sisak. A’ jó
emberek a’ védő katonáknak harczai nélkűl
napjaikot bátor heverésben csendesen élték.
A’ szabadon termő földek, mellyekhez az ásó,
’s a’ dúló ekevas nem fért, önképen adának
mindent; ’s a’ mivelő kéznek szorgalmai nélkűl
érelmére jutott eleséget az ember elégnek
lelvén, a’ bokros csemetékrűl gyenge gyümölcsöt,
a’ hüvös erdőkben somot, epret, ’s tüske szederkét
gyűjtögetett, ’s buja gallyairúl a’ szélesen ágzó
szent tölgynek makkot, melly éhes ölébe lehúllott.
A’ tavasz el nem múlt, ’s a’ földnek gyenge virágit,
mellyek mag nélkűl mezeinn versengve tenyésztek,
kellemetes zefirek langy szellőcskékkel apolták.
Majd azutánn gabonát is adott szántatlan az új föld,
és az
ugarlásnak frissitő hornyai
*A pihentett, megműveletlen föld felszántásának nyomai.
nélkűl
gazdagon őszültek színénn a’ búzakalászok.
Itt tele friss tejjel, másutt jó mennyei borral
folytanak a’ patakok, ’s a’ kőtölgyeknek erébűl
kellemetes színméznek arany kristályi csöpögtek.
Jupiter a’ kormos Tartar’ fenekére taszitván
Chrónost, ’s kénnye alá hódítván a’ nagy Egésznek
kormánnyát; az ezüst nemzetség kezde rügyezni,
melly az aranykorinál rosszabb volt, messze haladván
még is az ércznemnek romlott ivadékit. Az új Úr
szükebb korlátot szabván a’ régi tavasznak,
a’ mindég rügyező évet négy részre tagolta.
A’ kikeletre tehát nyár érkeze, ’s a’ ködös ősznek
mostohasági utánn a’ tél gyakorolta hatalmát.
Akkor késztették száraz hőségek először
forrani a’ levegőt. Akkor változtak az éles
széltűl megmeredett folyadékok lomha jegekké.
Akkor rejtekezett házakba először az ember;
’s házai barlangok voltak, vagy bóltosan épűlt
gallyak, vagy csemeték, gúzsokkal rendbe szorítva.
Akkor hintegetett hosszú hornyokba először
friss magot a’ szántó, hogy dúzs szálakra tenyésszen,
’s terhes igái alatt nyöszörögve pihegtek az ökrök.
AZ ÉRCZ ÉS VASKOR.
E’ kettőt követé mord nemzetsége az ércznek,
mellynek szíve szilaj ’s a’ harcznak durva baráttya
volt ugyan, ámde gonoszt még is vad kénnye nem ösmert.
Majd azutánn felemelte fejét a’ vaskori fajzat,
mellyel özönképen földünkre kiomlani kezdett
a’ sokféle gonosz. Magosabb honnyokba repűltek
a’ nagy Igazsággal, valamint a’ tiszta Szemérem,
úgy a’ szent Hűség; helyeikre tolongva sietvén
a’ lator Álnokság, az Erőszak, az éhes Esengés
a’ zab kincsek utánn, a’ Csel, ’s a’ furcsa Csalárdság.
Lepke vitorlákot szögezett a’ vízi szarándok
a’ zuhogó szélnek, mellyel még szive nem is volt
ösmeretes; ’s a’ büszke hajó, melly hajdan az égnek
fellegihez nyúló hegyekenn mint zöld fa virágzott,
ritka merészséggel neki ment a’ tengeri habnak.
A’ Mérő azutánn több részre tagolta határral’
gondosan a’ földet, melly eddig, szinte azonkép,
mint a’ friss levegő ’s a’ napnak fénnye, közös volt.
’S már nem csak gabonát vagy más eleségeket unszolt
a’ gazdag földtűl a’ szemtelen’ emberi nemzet:
mély gyomrába hatott elvégre, ’s kiásta vakító
ingerit a’ rossznak; dúzs gazdagságait értem,
mellyeket a’ Styxnek szomorú árnyékiba rejtett.
Erre az ártalmas vassal ’s veszedelmes arannyal
a’ harcz is született, melly ezzel is, azzal is, élni,
győzedelem szerszámi gyanánt, szeret; emberi vérbe
mártott karjaival csörgetvén a’ fene fegyvert.
Már csupa rablásból élnek. Nem töltheti bátran
napjait ijjaitúl rossz szomszédgyának az ember;
éltes ipája utánn latorúl incselkedik a’ vő,
’s a’ testvér csemeték csak ritkán értenek eggyet.
Férjének vesztét a’ nő kivánnya; nőjének
romlását a’ férj; a’ szörnyű mostoha, barnás
mérget egyít, ’s a’ dőre fiú nem győzi halálát
várni az attyának, hogy kézre kerítse vagyonnyát.
A’ szent Jámborság mély porba tiporva vonaglik,
’s mennybe repűlt testvéri utánn, Astraea is árván
hagyta, elundorodott szívvel, végtére honunkot,
mellyet az öldöklők elleptenek emberi vérrel.
És, hogy az Ég se legyen menttebb, mint földi lakásunk,
a’ vad erőszaktúl, a’ mord Oriások is, ammint
mondatik, a’ hegyeket versengve hegyekre torolván,
büszke hatalmok alá kivánták vetni az Égnek
isteni kormányát. Mire Jupiter égi tüzének
eggy sebes ágával ketté sujtotta Olimpust,
’s Pelion’ ormárúl Osszát messzére lelökte.
*Pelion és Ossza görög hegységek.
Még töredéki alatt tornyoknak elásva feküdtek
e’ szörnyű erejű gonoszoknak testei, mondgyák,
hogy kifolyó vérek forró bosszúra ragadta
annyokot, a’ Földet, ki feléllesztette legottan
csöppeit; és, hogy erős fajjának magva egészen
meg ne szakadgyon, az új ivadékokot emberi testbe
zárta; de, megvetvén e’ nemzet az isteni névnek
mennyei felségét, csak durva erőszakot űzvén,
’s a’ vért kegytelenűl szomjazván, szinte mutatta
dölfös tetteivel, hogy vérbűl vette mivoltát.
Verseghy.
