Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

Sok ember ragyog érczben ’s irásokban, és ha félre tesszük azon helyheztetést hová őket a’ vak történet emelte, nem marad más, egy köz halandónál, ki habgyanánt vettetik a’ földi zavartól. Vitézünk legalább nagy helyet foglalt a’ világban, mert háromszor vastagabb volt másnál, ’s ha bár semmit sem tett is, nem is ártott, és biográphiája ezer képet fest, ki bár több lármával szinte annyit tselekszik.

Simon’ születése napja, végső lett szülőjének. Atya örült és sirt felette, ’s komáival mindenféle nagyságot jövendölt a’ kisdedről; de a’ sors minden adományait csak egy szerencsés phlegmába gyüjté, melly élte’ reggelén, már nehéz felhőként lebegett. Atyja ezt hideg vérnek nézvén hires vitézt vára belőle; de a’ falusi Mester, egyszersmind titoknok a’ háznál őt tudósnak szentelé, mondván: „a’ hideg vér nem árt a’ vitéznek; de úgy látszik, hogy néha kis tüzetske is szükséges. Mivel pedig az urfi nehezen mozdul, tegyünk belőle tudóst; ennek úgy is sokat kell ülni, eszmélkedni, ’s ha valami recensens lerakja hidegen venni a’ dolgot, szintúgy minden földi hiuságot. Azután a’ dicsőség nem kissebb; lám azt a’ pogány Homeroszt majd többet említtik ama faldöntő Jozuenél.”^*

„Bölcsen beszél Mester uram!” fellel az öreg ’s mentül hamarébb kocsira ültetvén a’ vonakodó urfit, melléje a’ Mestert, ki feladván hivatalát csak titulusát tartá fen, a’ városba küldé: hogy ott keresztül fusson valamenyi iskolákat.

Simon sok szépet tanult és sok szépet el is felejtett. Se magával se mással nem gondolt. Melly ruha kezébe akadt azt ölté fel, leginkább járt télen nyáran köpönyegben, olly halkan: hogy esztendeig egy pár csizmával beérte. Míg a’ többi ifjak álmadoztak, ő valóságosan aludt. Ha pénze volt kiadta; ha nem volt azt se bánta. Mulatságot nem keresett; de legkissebb tréfán három nap is elnevetett. Se nem kedvelt, se nem gyülölt senkit is; egy szóval, olly természettel birt, mellyet se boldognak, sem boldogtalannak nevezni nem lehet. A’ Mester eleget nógatta tudományokra, mellyekhez maga sem sokat értett; kivált a’ költés mesterségét óhajtá megkedveltetni vele, azért is fürész hangu szavával elég rytmusokat declámált; de Simon közbe olly nagyokat ásított: hogy a’ Mesternek szava elállott; boszonkodva irá ez haza: „az urfi tudós nem lesz ugyan, de annál inkább hizik.”

Mivel csak nem minden iskolát repetált, már férjfikorba lépett, midőn azt elvégezte. A’ szép nemről nem aggóda, tudván hogy míg Atyja él, nem juthat a’ jószághoz. Minden tapasztalás, mellyet haza vitt abból álla; hogy az ember ebéd előtt más szemmel nézi a’ világot ’s életet, mind ebéd után, ’s hogy az ember csak akkor nyugszik-meg, ha tovább nem néz, mint a’ meddig lát. Atyja nem sokára meghalván, ’s meglehetős örökjét általvevén, ezen élettörvényt híven is követte; gazdaságát a’ Mesterre bizván, a’ folyosón egy zsellyeszékben tanyázva pipázott, és csak nevette a’ szegényt, ha minden észtörése mellett valami dolog visszára ütött-ki. Estve eggyet ostáblázott vagy a’ fonók’ meséjit hallgatá. Hazafinak tartván magát néha elment a’ gyülésbe ’s egy két Halljukot kiálta; hires hangos melye lévén a’ megyebéli tiszti választáskor is jelen volt, ’s kik pártfogásáért esedeztek, azok nevét harsogtatá.

A’ Mester azonban a’ Muzsáknak is néha kis mécset gyujtott; az uraságot minden név és születés napkor hiven megénekelte, vagy hosszan folyó nak-nek verssel időnek előtt elaltatá. Különben ő volt a’ háznál mindenes ’s első foruma a’ cselédeknek. Sokat is tartott magára, midőn loggós kocsin^* bejárván a’ mezőt a’ jobbágyok süvegülték.

Így tolták egymást a’ napok; de Simon minden sűrű vére mellett sem kerülheté el a’ szerelem’ incselkedéseit; nem zavarta fel ugyan nyugalmát: hanem midőn a’ szomszéd faluból minden vasárnap egy kis barna leányt a’ templomba látott jönni, kérdé a’ Mestert: „mit gondol? tán feleség is kellene!” a’ Mester azt felelte: hogy erre felelni nem lehet; mindazáltal ő helybe hagyja ’s maga is azon leszen. Néki is ült mingyárt, és egy fellengző Hymeneuszt csinált;^* azután megsugá Simon’ szándékát a’ kis leánynak. Ez illy természetet alkalmasnak vélvén a’ házasságra félig igent monda. Erre Simon módja szerént vele megismerkedett: az az reá nevetett, utóbb meg is látogatá. Nem sokára mondá néki a’ kis leány: hogy őt véghetetlen szereti és a’ holdvilágba nézett; Simon is szivéről beszélt és a’ holdvilágnál dohányzott. Soha illy szerelem-vallás nem lebbent el egy ajaktól is, de foganatja szinte hasonló lett; mert, még a’ vastag házasulandó ismét kivergődött a’ karszékből egy karcsu tüzes ifju elébe ugratott ’s ő csak a’ kézfogásra érkezett; de ő ezt fel se vette, hanem mint tanú békén alá irta az egygyezést, jól evett, ivott, haza ment ’s délutáni álmát elvégezvén mond a’ Mesterhez: „egy nappal előbb ’s van Asszony a’ háznál.”

Sajnosabban vevé a’ Mester az első kosarat, és nevendekjét szüntelen házaságra unszolta, vélvén nem ártana bejárni a’ környéket háztüzet nézni. Simon mindég készült ’s mindég otthon maradt, míg egy történet nagy változást nem okozott: Egykor tudniillik Simon gyülésbe ment, hol, míg a’ Rendek közügyről tanakodtak, ő neki feszített háttal bóbiskolt. Már a’ Nótárius a’ protocolumot olvasá fel, midőn egy vig kedvű szomszédja hirtelen felrázza ’s fülébe sugja: „Simon oda minden nemesi szabadság! mondj ellene!” Simon eggyet vonít szemén ’s felkiált harsogva: „Én protestálok!” ’s mind addig kurjongatott,míg a’ körűlállók tévedését eszébe nem hozák. Ekkor gyúladt életében legelőszer haragra ’s talán míg öregatyjáról reá maradt gyiklesőjével^* az illetlen enyelgést meg is bosszulja, ha ki tudta volna rántani; de a’ vas, melly félszázad óta nem látott napvilágot, most is a’ rozsda’ éjjelében maradt. Nagy nehezen tudták lecsillapítani, elébe terjesztvén a hely’ méltóságát.

„Többé nem vesződök a’ közüggyel, se nem gazdálkodom; hanem városba megyek lakni, és nyugodtan élek!” mondá Simon a’ bámuló Mesternek, kinek úgy is sok baja lévén a’ fejér cselédekkel könnyen reá állott; ’s ezen feltétel hamar is teljesült: egy árendás általvette a’ jószágot illő kezesség mellett, ’s ők útnak indultak. Soha két ellenkezőbb tetem egy kocsiba nem szorult. Simon piros, pozsgás, a’ Mester sárga, sovány, úgy tünt szembe, miként nagy O mellett a’ gondolat jel, ’s a’ ki csak látá őket, Pháraó’ rejtelmes álmát^* képezheté bennök.

A’ városi lakás csak azzal különbözött a’ falusitól, hogy Simon nem a’ folyosón, hanem az ablaknál ült ’s hüvekét^* forgatta. Néha elballagott a’ kávéházba is, ’s ott egy padra telepedve békén hallgatá, miként panaszkodtak az emberek a’ rosz időkről, vagy a’ politika’ titkait fejtegetve, ez háborút, amaz csendet jövendölt – némely pedig, a’ béavatottat játszva csak tördelt szókat ejtve fontosan elnémult, míg a’ harang nem emlékezteté, hogy a’ konyhából jön a’ valódi élet. Egy öreg gazdaasszony, három macska és a’ Mester éltek körüllötte.

A’ Mester hajdan muzsikálni tanult, most unalmából ismét elővette hegedűjét ’s olly keserves nótákat huzott el rajta, hogy a’ ki csak hallá bedugta fülét. Általellenben lakott egy öreg ur, kit a’ podagra mellett ezen csikorgó hangok nagyon sértőleg illettek. Ez általküldé inasát ’s kéreté, hogy méltoztatná mesterségét, mellyett ő csudál ugyan, de közelrűl nem türhet, más szobába gyakorolni – ’s egyszersmind Simont ebédre hivá-meg, ki meg is igérte, ’s csak szótlan nézett a’ Mesterre, ki hadonázva fel ’s alá járt, és panaszkodott hogy nálunk nem tudják a’ müvészt becsülni. A’ gazdaasszony ezt hallván félre inti a’ Mestert mondván: „Bizony kár boszonkodni; ezen küldöttségnek nem a’ hegedű az oka, hanem oda által kisasszonyok vannak és urunk nőtelen – én tudok a’ mit tudok, már a’ piarczon ki kérdeztek.” Hát úgy vagyunk! mond a’ Mester, kínek egyszerre megnyilik az esze, eggyet csattant ujjával s Simonhoz siet közölni a’ hallottat; ’s úgy is volt, miként a’ gazdaasszony hirdeté; mert amaz öreg urnak volt egy nem fiatal huga Kristina, kit a’ traditio szépnek vallott ugyan; de az idő gonoszúl gazdálkodott kellemivel. Míg birta magát, mindég kastélyról álmodott, ’s magához hasonlóra csak fél válról nézett, utóbb midőn a’ czifra hódulók fecskék gyanánt odább odább röpültek az ősz elől, ő is megelégedett volna középsorssal; de a’ hervadó rózsa mellett, ha csak nincs arany szála mindenki hidegen megy-el, kénytelen volt ő is sok szépek’ bánatos esetét tapasztalni. Most Simonra veté szemét gondolván: inkább vastag férj, mint semmi. Egy Lidi nevű csinos leánya is volt az öreg urnak, de ez élte’ tavaszát beteg Atyja, és virágit irigylő Nénje vizsga szeme alatt örömtelen négy fal között élte. Azonban minden zár ’s vigyázat mellett is egy derék ifju szivébe szökött és a’ szerelem, bár távol reménnyel ölelte napjait. Így álla a’ ház’ belsője, hol Simon ebédre megjelent.

Képzelhetni milly szivesen fogadá Kristina uj vendégjét. Százszor is tükörbe nézett, hogy a’ romladékból valami szépséget előidézzen, melly lekötve tartaná szemét. Hizelkedőleg bánt vele; az asztalnál is melléje ült ’s annyit kinálgatá, hogy Simon, ki lassan de sokat evett, alig győzte köszöngetni. Tetszett Simon az öregnek is; mert békén kihallgatá nyavalája’ eredetét, mivoltát és fájdalmait, de leginkább tetszett ő Lidinek; mert még a’ Nénike mellette forgólodott, addig az ablaknál kedvesét leste ’s a’ forró pillantat bátran megvallá, a’ szivnek titkos érzelmeit. Így lesz többszer kedves az ember a’ nélkül hogy tudná miért.

Simon többszeri látogatásra kérettetett, sőt Kristina tulajdon kezével emlékeztetőleg egy nefelejtset is tűzött melyére. Lidi is piruló képpel által-jövetelre kérte; de meg is adta árát: mert a’ Nénike egész este perelt, hogy Simon búcsuztakor megcsipte ajakát.

Ez időtűl fogva Kristina szüntelen az ablaknál dolgozott, ’s ha Simon szunnyadás közt egygyet bicczentett fejével, ő azt üdvezlésnek vélvén erősen hajtogatta magát. A’ Mesternek ez gondolatúl szolgált az emberi csalatásról; utobb ő is általment, ’s kiömölve nevendékje dicséretében félig meddig értésére adá, hogy Simon nem ellensége a’ házaságnak. Kristina örült, pedig a’ Mester nem őt értette.

Ez így folyt; Simon mindennapos lett a’ szomszéd házban, inkább szokás mint valami érzés, melly úgy is tőle ki nem telt, vezérlé által. Azonban nem tudva eszköze lön egy szerencsés frígynek, melly nélküle vagy soha, vagy tán későn szövődött volna. Kristina tudniillik félvén, nehogy Simon Lidit válassza, maga nyitott útat a’ szerelmeseknek, sőt Bátyát is arra birta: hogy az ifjut, ki tisztes hivatalt nyere, vejének fogadja-el. Az öreg, kinek úgy is kevés akaratja vala, hamar elmondá áldását ’s így a’ boldog pár eljegyeztetett. Kristina nagy készületeket teve a’ menyekzőre, kitüntetni akarván Simon előtt tehetségét.

Ekkor a’ gazdaasszony Simon’ kedves pipáját eltöré; soká nézte ez a’ drága töredékeket, végre illy szókra fakadt: „csak úgy van ha nincs asszony a’ háznál, nincs rend!” A’ Mester ezt felkapta, és Lidit ajánlá neki életpárul; ’s ezen tanács annál inkább fogott rajta, minthogy Lidi őt jótévőjének tartván különös szivességgel bánt vele. Rövid vizsgálás után a’ dolog meghatároztatott, ’s a’ Mester, érdemjeléűl a’ nagy czélnak, az úgy nevezett familia mentét^* kiszellőzteté, hogy Simon abban tehesse meg illő kérelmét. Ez a’ haragos-zöld mente himezve volt széles arany paszomántal, és ámbár a’ nyuszt prémet a’ mol megrítkítá, még is ékesen csillogott. Ezt még Simon’ öregapja, ki hires beszédes vala, viselte egyik országgyűlésen. Édes Atyja is különös napokon benne büszkélkedett, elmondván mindenkinek, milly dicső ember szólt ki belőle. Jó ember! bizonyosan nem gondolád: hogy az atyák’ nagysága ’s érdeme, csak az unokák’ törpeségén tünik-fel.

Egyik nap tehát Simon is magára ölté azon ősi hagyományt; de ámbár elei is szinte jó terjedékenységgel birtak, a’ ruha néki még is mindenütt szük vala, ’s a’ Mester elfáradtában alig lihegett, míg az uraságot belé nyomta. Hogy pedig ő is illőképen jelenhessen meg, Simon vér szinü ünnepi köntösét vevé magára. Mennyire szük volt amannak a’ ruha, annyival bővebb, vala ennek, ’s messzirűl kitünt már, hogy ezen köntös szerencsésebb hasra szabatott. Így indultak-meg: Simon duzzadt képpel a’ szorulás miatt, a’ Mester ránczos homlokkal ’s mélyen gondolkodva. Kristina jöttöket megpillantván, ’s különöst sejtvén, elzárta, ’s a’ mint hevenyében lehetett felpipérezte magát csipkékkel és bodros hamis fürtökkel.

A’ kérők nagy nehezen felértek a’ grádicson; de a’ Mester alíg nyit ajtót hirtelen vissza pattan ’s ezen szavakkal: „Tek. Úr! oda vagyunk, csak nézze a’ kisasszonyt!” meredt ujjal a’ szobába mutat, hol Lidi, édes andalgasból felijesztve épen akkor fejlik-ki az ifju’ karjából, ’s lángzó arcczal, Simonhoz lejtve, jövendő férjét bemutatja.

„Jól van jól!” mond Simon, kit semmi nem lepett meg: „örvendek, én is illyes dologban járok; de illy formán nem is szóllok, úgy is a’ grádics és ez az ármányos mente majd agyon fojtnak. Hadd üljek-le!” Ezzel a’ mint leereszkedik a’ mente válla közt ropogva szétszakad. A’ Mester eljajdul ’s öszve csapja kezét; de Simon könnyebben érezvén magát harsogva felkaczag. Azalatt Kristina is elérkezik, ’s látván a’ pompának bal-kimenetelét, mellyett érte történtnek képzelt részvevőleg sopánkodik. Simon őt vigasztalá, mond: „már megtörtént; különben is minden régiség zsibvásárra kerűl.”

„Se feleség se mente!” dörmögött a’ Mester ’s addig rángotta urát, míg az felemelkedett és búcsuzott, a’ nélkül hogy czéljáról többé egy szót ejtett volna.

Kevés idő mulva az ifju pár megesküdött és Simon mint Násznagy díszeskedve csak nézte az asszonyok’ zokogó seregét, a’ nélkül hogy a’ sirás érdeklette volna, mellyel a’ szép-nem hadakozik. Kristina is illendőkép hullatá könnyeit; de ha az ember minden könynek titkába juthatna, mit nem látna ezen kisded csepben, melly ezer bájjal ragyog a’ szív felé, ámbár többnyire játszi ingerek’ habja csak.

Lidi’ távozása legkissebb változást sem okozott Simon’ életmódjában; ő bizonyos órában szintúgy általjárt mint előbb, kihallgatá az öreg ur’ jajjait ’s a’ pártaunt szűz’ válogatott mondásait, mellyeket hajdan szerelmes könyvekből öszveszedett; és utóbb talán eluntából is elvette volna Kristinát, ellenére a’ Mesternek, ki az agg leányt, mivel költéseit gunyolta, nem szenvedheté, ha egy levél nem érkezik, mellyben háza’ elégtét jószágáról hirdeték. Vonakodva bár eltökéllé magát az útra. A’ búcsu Kristinától nem volt igen szívreható, ámbár ez eleget nyomkodá kezét, ’s pogácsát sütvén az utra, őt hamar visszajövetelre kérte; Simon olly üres kebellel indult-meg, miként jött vala.

Fogadott lovakon menvén útközben semmi különös nem történt, csak a’ szegény Mester csontja érzé meg; mert minden kocsizökkenéskor az uraság egész terhével reá dölt. A’ tájat elérvén messzirűl mutatá a’ Mester a’ kormos házat. „Csak nézze Tekintetességed mire jövünk!”

„Ki tehet róla” viszonzá Simon: „talán csak kapunk mit enni” ezzel néki feszűl a’ kocsinak ’s fel sem pillantott, míg a’ kapunál nem álltak; ott elébe szalad az árendás, elpanaszolla e’ nagy kárt ’s magát mentegeti. Simon nem szólt, de nem is gondolt semmit, és midőn amaz elvégzé mondá hidegen: „elégett biz ez derekasan; de a’ fal és a’ kémény megmaradt, majd berakjuk ismét, ha nem sindellyel, szalmával. Ezután az ispányházhoz járat ’s édesden mosolygott midőn a’ karszéket megmentve látta, mingyárt bele is ereszkedett a’ rendeléseket a’ Mesterre bizván. Ez pedig úgy végezte a’ dolgot: egy része a’ háznak omladék maradt, a’ másik, melly nem égett-be, zsupptetőt kapott. Mind ez nyolcz nap alatt elkészült, és Simon úgy nézte házát, mintha soha sem lett volna más formája; csak midőn az árendás mondá: „hej Tek. Úram! ha feleségem élne, máskép állnánk. Ő éjjel nappal a’ ház’ körét futkosta ’s a’ gyujtogatót ellármázta volna” ekkor Simon meglökte a’ Mestert: „Mit mondok én? Asszony nélkül semmit sem ér az ember!”

„Igazság!” mond a’ Mester, utána az árendás, ámbár ezt egy hirtelen feltámadás vajmi elkedvetlenítette volna.

Hogy Simonnak nem volt érdemes utazni, ki-ki általlátja; de az ember élete ollyan mint a’ szélhajtotta levél; meg-megakad, meg odább röpűl, míg egy árok végkép elnyeli. Simon is így járt, mert vissza-utaztakor, már csak két státióig lévén a’ várostól, az ország-úton, közel egy faluhoz, a’ kocsitengely egy kőbe ütközvén ketté pattan ’s ő a’ földre zuhan – szerencséje volt a’ Mesternek, hogy a’ kocsi jobbra dölt ’s az uraság lett a’ talpkő, különben ez őt öszvezuzta volna terhével. Nagy lett most a’ zavar; a’ Mester mint költő mingyárt a’ fátumot hozta elő; a’ kocsis a’ bognárt ’s kovácsot szidta, ámbár ügyetlensége volt az oka. Simon lassan felvánczorog ’s egy gyephalomra ülve körülnézi pipáját nem lett é semmi baja. Mit tegyünk? az idő alkonyodik; a’ szabad ég alatt meghálni lehetetlen; a’ kocsit se lehet el-hagyni: ezen észrevételek forogtak a’ Mester ’s a’ kocsis között; ’s végre azt a’ következést hozták: hogy egymáson nem tudnak segíteni, hanem a’ faluvégén fejérlik egy kőház, ottan kellessen segétséget kérni; ’s így lett: a’ kocsis egyik lovon oda nyargalt ’s nem sokára segétséget hozott azon jó hírrel hogy ama ház’ birtokosnéja szivesen látja őket, míg a’ kár helyre állíttatik. Ezen ujság tetszett ugyan Simonnak, csak a’ volt a’ bökkenő: hogy odáig gyalogulni kellett, pedig az ő testi alkotása ellenkezett azzal; de mit nem győz meg a’ kénytelenség! ő is tehát a’ ház fellé ballag és tömött képe versenyt piroslott az esti veres felhővel. A’ háziasszony egy legjobb évű özvegy szivesen fogadá a’ kárvallottakat ’s mivel Simon vacsora felett már álmosan pislogott ’s az özvegy kiváncsi vala vendégjének, ki testesült nyugalomként ült asztalánál, életét megtudni, a’ Mester volt a’ szószólló ’s mit igazsággal nem győzött, költéssel pótolt-ki. A’ jó szív azt vélte; mivel ő szereti az uraságot, minden embernek kell szeretni és szinte látta már az epesztő indulatot bészökni az asszony’ melyébe. A’ házasági gondolat ismét felébredt benne; kivált hogy minden körűle nem üres erszényt sejtetett. Másnap reggel mingyárt is biztatá Simont valami szépet mondani az özvegynek, előbeszéd gyanánt a’ következő frígynek. Simon mondá: hogy ő jó ember ’s még sincsen hőlgye; az asszony boldogúlt urának erkölcseit emlegeté.

E’ közben a’ kocsi elkészült; Simon egy hatalmas csókot durrantván az özvegy’ kezére elindult. Útfélben kérdé a’ Mester: „tett ő Tekintetessége valami lépést az özvegynél?” Simon viszonzá: „csak egy óráig mulattunk volna tovább; alig ha nem történik valami egyezés.” A’ Mester gondolá: „ne halassza soká ő Tekintetessége a’ házasságot különben kifogy az időből, már haja ritkúl, ’s a’ kopasz vőlegény ollyan mint a’ kalpag szőr nélkül; nem kellő ha nincs arannyal megrakva; továbbad vélé: már illene örökösrűl is gondoskodni.” Illy beszédek és szunnyadás közt a’ városba értek. Kristina, ki minden kocsizörgésre az ablakhoz szaladt, már várta őket, és vékony karjával legyingetett feléjök.

Simon nem sokat aggódván a’ multról az özvegyet elfelejtette volna, ha nem unszolja a’ Mester, ki feltételéről a’ világért se mondott le; ’s ámbár Simon örök gyermekkort élvén hozzá szokott mindent hajdani Mentora után cselekedni, még is két hónapi munkába került a’ Mesternek, míg reá tudta venni újabb útra. Kristina ezt hallván szörnyű haragra lobbant: „hah!” sohajt mérgében: „ez a’ hálaadatlan zsirtetem, ez az élő kappanytemető^* is megcsala!” ’s ez időtől fogva valamennyi férjfinak gyülőlséget esküdött. Nem is nézett Simonra midőn búcsuzni jött ’s úgy csattogatta az ajtókat hogy az ablakok recsegtek.

„Postalovakon sipolva megyünk a’ szép özvegyhez” mond a’ Mester, midőn tele szép reménnyel a’ kocsiba ültek. Simon vászony köpönyegbe burkolta magát hogy a’ por ne lepje-meg; de szorgalma szükségtelen vala, mert alig haladtak félórát záporeső szakadt-le, ’s a’ státióig verte őket, hol a’ fogadóba megszáltak jobb időt remélve. Kevéssel utánok más kocsi is érkezik ’s egy Úr kiszálván Simonhoz szövetkezik ’s merően szemébe nézvén kezét megragadja: „Te vagy Simon!” mond: „éj! éj de meghiztál!” azután a’ Mesterhez fordúl: „jó napot Mester Bátyám! talán nem is ismer?” sok szóváltás után megismerték azon Úrban Darándyt, Simon’ vigkedvű oskolatársát, kivel egy szálláson lakott. Simon örült a’ mint tudott, a’ Mester ezer kérdésekkel ostromolta. Darándy csak hamar kitanulta czéljokat, és levetetvén a’ pinczetokot tele ó somlaival velek a’ mint mondá egy víg napot akarván tölteni, őket maradásra kérte, mellyre az eső miatt könnyen reá is állottak.

Darándy ugyan azon tárgy után jára, melly Simont az útra vezérlé; a’ szép özvegy bájolta-el őt is, és a’ mint többszeri együttlétőkben tapasztalá, nem sikeretlen vevé hódolásait; most otthoni dolgait rendbe szedvén, kész vala szabadságát feláldozni ’s a’ reménylett frígyet eszközölni. Ámbár Simon nem lehetet néki félelmes, még is terhére volt ennek jelenése illy állapotban, hol minden tanú vajmi szükségtelen; azért is jó móddal le akará rázni nyakáról, ’s talált is szert azt végbe hajtani.

Ebéd felett tudniillik játszi eszével úgy feltudta vidítani mind a’ kettőt, hogy egyik sem olvasta a’ poharak’ számát ’s mire a’ pinczetok kiürűlt, kis homály borult szemőkre, kivált a’ Mester a’ fogadóst is Apollónak nézte. Délután az idő felderűlt, a’ posta elérkezett, és Darándy hamar néhány sorokat írván neki adá azon parancsal, hogy ezeket az urakat vigyázva vigye a’ városba, ’s ott ezen levélkét adja nékik által; ’s így történt: Simon alig ült a’ kocsiba, már beestek szemei, a’ Mester szédelgő ideájival tovább tartotta magát de a’ somlyai lélek őt is meggyőzte, ’s pittyett ajakkal az álmak országába röpült. Csak benn a’ városban, a’ postának ezen kérdésére: „hová szállunk urak?” jöttek magokhoz. A’ Mester majd kinyomta szemét úgy dörgülte midőn felpillantván ott lelé magát honnan reggel elindult. Simon szanaszét tekintvén mond: „bizony vissza jöttünk mi, engem ha megölnek se tudom mint történt.”

A’ szálláshoz érvén a’ postalegény áltadja a’ levelet; a’ Mester hirtelen elkapja ’s olvassa: „Hogy a’ kosártól megmentselek vissza utasítálok oda a’ honnan jöttél. Most az egyszer későn jártál: mert az özvegy enyím lesz. A’ menyekzőre meghív Barátod Darándy.” „Pereat az illy barát!” dörmög a’ Mester ’s öszvegyüré a’ levelet. Simon azt vélte: hogy egy ebédért kár volt egy státiót utazni; ezzel szobájába megy ’s félrevetvén az ünnepi köntöst mondá: „hálá Isten’ ezen is általestem; egy asszony kedvéért én többé nem fáradok soha.”

Így maradt nőtelen Sulyosdy. A’ Mester se merte ezentúl háborgatni, minthogy minden planuma olly roszul ütött-ki. Most is úgy él mint hajdan, eljárdogál a’ szomszédba ’s Kristina ujra reméll, de alíg ha nem hasztalan. A’ külzavar nem érdekli, se nem olvas, se nem ír, hanem régi phlegmájával üldögél ’s öregszik.

Légy boldog Sulyosdy Simon! téged se fog nyomni az oszlop sírod felett.