Csendes, mint a’ sír, és setét volt az éjszaka, mikor eggy álomkép hajnal felé végét szakasztván nyugodalmamnak, térgyeimre késztetett nyoszolyámbúl, hogy az Isteni Felségnek éjjeli oltalmáért hálákot adgyak. Felöltvén köntösömöt, kiültem a’ nyári hüsnek kedvéért Budai házamnak erkére, honnan nappal a’ Dunát ’s az egész Pesti térséget látom.
Öszvezavarva feküdt a’ föld az egekkel előttem.
Sem csillag nem tünt, sem hold, szemeimbe. Setéttel
volt az egész Minden beborítva, ’s kietlen üresség
látszott mélyeinek tátott fenekébe temetni
mindent. Semmi sem élt, nem mozgott semmi; csak ollykor
érzettem gyengén mellettem előbbre lebegni,
’s a’ nagy ürességenn átzúgni az éjjeli szellőt.
Illyennek nézték, hihető! a’ hajdani Látók
a’ földnek közepénn a’ tág mélységet, azoknak
fénytelen országát, a’ mik, még magban aludván,
a’ születést várják. Eggyenkint inti ki őköt
innen az Istennek szava, ’s a’ mennybéli világnak
első súgárit megsejtvén, létre verődnek,
’s élteket a’ nevelő földönn elkezdik örömmel.
Mély gondolatokba merűltem én itt a’ Régieknek amaz érzékeny képzeménnyeirűl, mellyekkel a’ születetleneknek e’ setét országát szinte megvalósították. Ebben alusznak, az ő kedves személyesítések szerint, a’ még születetlen éjek és napok. Magosságábúl letekínt reájok az Isten, ’s tetszése szerint előszollíttya közűlök az eggyiket vagy a’ másikot. Örül a’ kinevezett, hogy testvéreinek társaságában a’ forgó esztendőt kisérheti. De legszembetünőbbnek tetszett nekem amaz esdeklés a’ világosság utánn, mellyet a’ Régiek a’ születetleneknek tulajdonítottak, ’s mellyet, setét erkemenn
*Erkélyemen.
ülvén, ’s az előttem fekvő világtalan térségre haszontalanúl nézvén, mind magamban érzettem, mind a’ természetben gyanítottam. Ah! a’ világosság nélkűl se mink állatok nem élhetünk, sem a’ növötények nem tenyészhetnek! Még erkölcsi értelemben is, mi az emberi észnek szép tehetsége, mi az emberi szívnek jóra való hajlandósága, világosság nélkűl, akarom mondani, igaz tudomány és igaz
relígyió nélkül? Nem mutattya é meg a’ világosságnak fő böcsét csak az is, hogy azt a’ természetnek Alkotója első nap teremtette? a’ mit
Mojzes, mennél rövidebben, annál felségesebben, rajzol e’ szavakkal:
Legyen világ!
mondd az Isten;
és meglett a’ világ.
Azon szempillantásban, hogy a’ Mindenhatónak e’ tellyes foganatú szavait mély tisztelettel és álmélkodással meggondoltam, kiütött a’ földkörnyéknek keleti pontyánn a’ hajnalnak első zsengéje.
Ott ül Atyánk! ott mennyei székénn,
mondám magamban borzadó örömmel.
Ott ül fénnye megett amaz égi
résnek, hogy eggy szavával szétlehellye
földünkrűl az örömtelen éjnek
vak vásszait…
*Vak vásznait.
De festi már ösvénnyét
a’ hajnal friss rózsaveressel,
’s a’ fellegeknek széleit beszegvén
keltében folyadékony arannyal,
hűs harmatot hint a’ szomjú mezőre.
A’ földtűl elválik az égnek
kék boltya, ’s felfelé vonódik. Ezzel
a’ fellegsereg is magosabbra
emelkedik, ritkúl, ’s a’ csillagokrúl
a’ fátyolt versengve levonván,
a’ tiszta tüznek honnyához törekszik.
Szinte miként a’ büszke menyasszony,
úgy lép ki a’ homálynak hűltt ölébűl
a’ föld is megrakva virággal,
megrakva számtalan dúzs termetekkel.
A’ nehezebb folyadékok az égbűl
szinére süllyedezvén elszivárgnak,
’s elválván a’ szőke Dunának
két partya egymástúl, kinyílni látszik
e’ széles víznek deli szine.
Ott fenn az ég, itt lenn a’ föld tündöklik.
Így választotta el a’ Teremtő, Mojzes szerint, a’ felső vizeket az alsóktúl; így gyüjtötte az utobbiakat eggy helyre, kiemelvén közüllök a’ szárazt, hogy magvazó füvet és gyümölcsfákot teremjen. De ah! míg ezeket gyors gondolatimmal szinte csak átfutom,
Szívemelő jelenést látok kezdődni az égenn.
Szinte mikint nyáronn a’ napnak déli hevétűl
szétszakad a’ felhő, ’s foszlékai szerterepűlvén,
a’ tűzzsengének magosabb honnyába enyésznek:
úgy tünik a’ csillagsereg is, mikor a’ nap az égre
a’ kelet öbleibűl kitekint; halványodik a’ hold,
a’ kiderűltt kékség boltyánn szétterjed az égnek,
’s a’ nagy természet pözsögő életre felújjul.
Élni siet minden! Csűdűl a’ szőke Dunának
méllyeibűl sík színe felé a’ fürge halaknak
népe, hol a’ napnak fénnyét örvendve köszöntvén,
a’ viznek tetejénn lebegő bogarakra rohannak.
A’ komor erdőknek tollas zselléri, az első
napsúgárt gallytornyaikonn bekacsongani látván,
tollaikot rázzák, ’s orrokkal rendbe simítván
szárnyaikot, kiki módgya szerint, dalolásra fakadnak.
A’ sok ezer Csúszó gyürűs testével az éjnek
fénytelen udvaibúl a’ nyíltt térekre tolódik,
hogy szörnyű bajjal picziny étkeit öszvekeresse.
Ott eggy gombolyagot látok szétnyúlni; halomnak
gondoltam; felemelkedvén lábára, ökörnek
ösmerem. A’ gyapjas nyájak, tolakodva habozván
fénytelen aklokbúl, a’ friss levegőre sietnek.
Még a’ mézgyüjtő szűz nemzet is, erre amarra
szélledvén ridegen, ’s a’ rétnek tarka virágit
megsejtvén, dúzs kelyheiket versengve rabollya.
Érkezik ágyábul már most a’ szinte megújjúltt
ember is; ez könnyű szekerénn a’ tarka mezőre,
az meg ekéje utánn más munkájára sietvén. –
De ah! minekutánna a’ Teremtésnek e’ mindennapi képét férfikoromtúl fogva majd nem naponként gyönyörködve néztem, csudáltam, imádtam; most, mikor azt különösebben lerajzolni ügyekeztem, megérintett engemet az Úrnak keze, eggy súlyos és hosszas nyavalya által a’ halálra megintvén. Azt találtam azonban még szomorúbb elmélkedésimben is: hogy nagy, irgalmas, és hatalmas az Úr, mikor sujt, és mikor gyógyít, mikor csapással látogat, és mikor kegyelmével vigasztal. A’ legszebb napnak, melly az egész természetet feleleveníti, az végtére a’ sorsa: hogy ismét elalkonyodik, és még nagyobb pompával kerekedik-ki. –
Verseghy. 1) A’ Boldogúltnak utólsó munkája; közli Tek. Sághy Ferencz Úr, mint a’ Szerző’ Végintézetének Teljesítője.
)
