Az estharang a’ messzeségbe halt,
Miként a’ haldokló szív’ végfohásza;
Komor sötét merenge a’ tetők
Megett eltűnelgő szürkűleten.
Egy sírkeresztnek romján ültem én,
Magányosan, miként a’ számüzött
Lakatlan tartomány’ kietlenében.
Mély volt a’ csend, szívrázó a’ sötétség;
Halkan rezegtek a’ sirok felébe
Borúlt nyugalmas árnyu czipruszok;
Titkon suhonga hűs szelekben a’
Halálszellem, kriptáknak rémjeik
Borongtak-el körűlem eggyedűl
Sohajtozó körűl, a’ holt világban.
A’ táj derenge; halványló lepelben
Emelkedett az éj’ homályiból
Az égi lyány, a’ szent emlékezet;
’ S bájjal lengett az elhunyt kor felett,
Mint a’ szerelem’ estvelgő csillaga.
Én ott ülvén elfojtva bánatim’,
Keblemből egy fohász kireppene
’S titkos fájdalmas kéjbe ringata;
’S ím! egykor rózsapályám’ angyala,
Az elvesztett, eltávozott alak,
Hajnalgva tűnt-fel alkonyult szememnek:
„Szent Árny! sohajtám, hol, hol fogsz velem
„Te egykor eggyesűlní?” Ő elázott
Arcczal fordult-el, ’s – a’ sirokra inte,
’S ködpáraként az éjbe szétoszolt. –
A’ czipruszok közűl lassú sohajtás
Lengett felém csendes fuvalmakon.
Bajza.
