Harmatos kelyhű eleven virágként,
Mellyre jótékony kikelet’ hüsében
Nem rohan vad szél, ’s az idő paizzsal
Látszik ölelni,
Éldel a’ vígság nemesűlt kebelben,
’S tiszta mint a’ szűz liliom, gyakorta;
A’ fenyítő szent fegyelem’ körén túl
Élvre ki sem tör.
Illy dicső ’s bájos gyönyör’ érzetébe
A’ Kegyistennék eget állapítnak.
E’ magasságtól alacsony hiságok
Messze vonúlnak.
Sokszor olly dúzsan valamint királyi
Hölgy ragyog köztünk az öröm repesve,
Ámde várának sima talpkövére
Bár nagyot épít,
Könnyeden gördűl ölelő szerencsénk
Gyilkos ábrázzal ’s tusakodva innen;
’S a’ mosolygó szív komor alkonyatban
Felleli révét.
Makáry.
