Verseghy Ferenc művei
Elektronikus kritikai kiadás

NB. A’ Ritmistát lásd ad pag. libri 101.^*

Eggy ember meglátván eggy kigyót, „gonosz pára! úgymond, megadom én neked azonnal béredet!” Ezen ígékre a’ fordúltt erkölcsű állat (a’ kígyót értem, nem pedig az embert; mert itt az olvasó könnyen megcsalatkozhatna); a’ kígyó, mondám, ezen ígékre meg hagyván magát fogni, eggy zsákba vettetett, és a’ mi még ennél is rosszabb volt, akár bűnös legyen akár nem, már előre minden kérdés nélkűl halálra sententiáztatott. Az ember, hogy cselekedetének még is néminemű okát adná, így szóllott rabjához: „Te ocsmány képe a’ háladatlanoknak! A’ gonoszokonn megkönyörűlni sültt bolondság volna; hally meg tehát! Ne ártson soha nekem se haragod se fúllánkod!” A’ kígyó tulajdon nyelvénn felelvén ammint lehetett: „Ha a’ háladatlanokot mind meg kellene kárhoztatni e’ világonn, kit lehetne megkegyelmezni? Az én kárhoztatásom által önnön magadnak hozol sententiát. A’ te saját szavaidra van építve, a’ mit mondok; vesd szemeidet önnön magadra. Kezedben vannak napjaim; szakaszd el, ha tetszik, életemnek fonalát. A’ te igazságod úgy is csak hasznodbúl, kéjedbűl, ’s kényedbűl áll; ennek törvénnyei szerínt kárhoztass meg engemet, nem bánom; de legalább engedd meg, hogy halálom elött szabadon megmondgyam: hogy a’ háladatlanságnak képe nem a’ kígyó, hanem az ember.” Ezen ígék meglepték az embert, ki álmélkodásában eggy lépéssel visszavonódván, végtére így felelt: „A’ te okaid hiúk! Én az egész pört magam elvégezhetném, mert erre nekem jussom van. De nem bánom, tartsunk iránta törvényszéket.” – „Legyen úgy, mondá a’ kígyó. – Közel volt eggy tehén; magokhoz híjják, elérkezik, ’s elejébe terjesztik a’ pört. „’S ezért híttatok? úgymond. Mit ímezzük ámozzuk sokat a’ dolgot? a’ kígyónak igazsága van. Ő Kegyelmét (az emberre mutatván) sok esztendeig tápláltam én; eggy nap sem múlt el, hogy jóvoltaimmal ne élt volna; csak az ő szolgálattyára volt mindenem; tejemet és magzatimot eladván, olly rakva jött haza mindég, mint a’ méh; még egészségét is én állítottam vissza, mikor az esztendőknek súllya alatt sokszor meggyengűlt, és fáradságaim nem csak szükségeit elégítették meg, hanem még kéjjeit is. Most már megöregedtem; és ő engemet eggy szögletben felejtett széna nélkűl: csak legalább azt engedné meg, hogy legelőre mehessek! de a’ jászolhoz vagyok kötve. Ha eggy kígyó volt volna az én Uram, üzhette volna-e illy messze a’ háladatlanságot? Isten hozzátok! én azt mondtam, a’ mit gondolok.” – Az ember egészen elhűlvén eggy illyen sententiára, ’s a’ kígyóhoz fordúlván: „elhiggyüke úgymond, a’ mit beszéll? vénségére elvesztette eszét, ’s álmokot hűvelyez. Higgyünk inkább ezen ökörnek.” Higgyünk, felel a’ csúszó állat.

Serkeny fel méltatlan álmodbúl, vén Brúgóm! ’s rajzold le békótlan dalokkal a’ magyar Világnak amaz ünnepet, melly Rikóti Mátyásnak költeményes fejét borostyányággal megkoszorúzta, dücső kokárdgyával a’ komor tekíntetű bárdusságnak azoknál, kik Parnassusnak meredek ösvénnyeit szent buzgósággal másszák. A’ mennyivel kellemetesebb alacsony zúgásodnál a’ Ritmisták előtt a’ cadentiás dudának nyökögése, melly a’ beszédt gyermekes természetlenségekkel piperézni; vagy az Imitátorok előtt Alcéus’ sípjának magos hangú éneke, mellyben a’ régi és ifiú bárdusokbúl kölcsönzött rajzolatok, mint az égbűl estvénkint lehúlló csillagsalakok, mint a’ mesterséges tüzekénl felrepűlő rakéták tündöklenek; vagy talán a’ harcznak zordon baráttyai előtt még a’ vérontásra lázító trombitának harsogása is, mellyben a’ bajnokok, mértékre vett gólyalépésekkel póznalábakonn sétálván, szájokonn kiforró indúlattyaikot negédes szavakkal az ellenségnek fülébe dörgik; – annyival dücsőségesebb a’ te tárgyod, Rikóti Mátyásnak felmagasztaltatása, minden egyéb poétáknak, még azoknak tárgyainál is, kik a’ józan észnek országábúl a’ képzelésnek hiú tartománnyiba felséges rugaszkodásokkal olly messze felszöknek, hogy őköt az olvasónak szeme, melly repteiket követi, kisded verebeknek tartaná, hacsak fülének segítségével, melly magos fellegek közűl koronkint lerohaná rikótásaikot hallya, nagy és általláthatatlan dolgokot éneklő darvaknak nem ösmérné.

Harmincz egynehány esztendeig kántorkodott a’ mi Poétánk Magyarországnak eggy mezővárassában, mellynek neve már eszembe nem jut; sok érdemet szerzett magának a’ község előtt; sokszor megrezzentette a’ roppantt templomnak falait óriás énekével; sok búcsúztatókot, apprecátiókot, menyegző verseket csinált. Kiki megvallotta, hogy szolgálattyáért az egész váras nagy adóssa; melly külömbféle alkalmatosságokban késznek is mutatta magát megjutalmazására, ha eggy alázatos instantiával Rikóti hozzá folyamodott volna. De megvetette ő, a’ szegény poétáknak köz törvénnye szerint, az aranyt, ezüstöt; kopott ruhában járt; éhezett, szomjazott ő enyésző füstnek hirdette a’ csalfa világnak zab pompáját, ’s majdnem egész életében semmi egyébre nem iprakodott, hanem csak ama’ dücsősségre, hogy Castalis’ kúttyának boldog erdejében termett borostyányággal megkoszorúztatván, Apollónak híres udvarába beléphessen. Meg is élte végtére szerencsésen e’ kívántt örömének napját. Mert Apollónak eggy papja oda érkezvén, nagy czeremóniák között felfogadta őtet a’ híres poéták közé, ’s a’ szokott koszorúval fejét megkávázta.

Köszönd e’ kegyelmet, szerencsés Rikóti! ama’ nagy szívű Oberster Úrnak, ki egynehány esztendőktűl fogva szolgálatidot látván, ’s aggódó szívednek titkos fohászkodásait észre vévén, nem akarta sem azokot jutalom sem ezeket tellyesítés nélkűl hagyni. Kegyetlen Marsnak elhagyván csatáit, minekutánna megaggott teste a’ súlyos munkákot nem birta, letelepedett ő nyugodalomnak okáért e’ váraskában, melly ősi jószágának szomszédságában feküdött. Itt szívogatta egynehány barátival utólsó pípáit, itt futtatta meg némellykor nyúlászó kutyáinak seregit, míg a’ szomorú telek mostoháskodtak; mellyeknek csillapodása utánn kikirándúltt a’ tavaszi levegőnek kedvéért asszonyával eggyütt a’ jószágra, kinek szelíd erkölcsei