Vidd el gyöngyeidënn, óh sebës Innʼ vize!
mëlly rabtornyom alatt aʼ Dunaʼ szélihëz,
ʼs ennek habjaival hirtelenʼ elsietsz
aʼ bajszos Magyarokʼ drága határira;
vidd el csókjaimot Lauraʼ lakásihoz,
ʼs majd ammint szomorú elmefutási köztt
kristály csöppeidët sírva bëszürcsöli,
tüzd gyëngén azokot bájos ajakira!
Mond, hogy vad Tirolisʼ messze vidékeinn
szívemben viselëm képeʼ hasonlatit,
ammint rósa gyanánt homloka fëlderűl,
vagy mély gondgyaitúl búba boríttatik.
Mond, hogy hű tüzemët sëm komor öblei,
sëm hóval födözött képtelen ormai,
még földgyénn maradok, mëg nem emészthetik.
Itt is napjaimot, mint mikor oldala
mellett csüggedëzék, csak neki szentëlëm;
itt is leggyönyörűbb képzetëk énnekëm
nyilván mëgmutatott tiszta szerelmei,
ʼs mëghitt karjainak víg apolási köztt
csókjaibúl eredëtt édës örömeim.
Laurát zëngedëzik szüntelen énekim,
mëllyektűl rekeszëmʼ bóttyai rëngenek;
Laurának keresik tölteni kedveit
*<Laurámʼ képeivel közli reménnyeit> / <szentebb lantolatom, mëllyel az embëri> / <nëmnek fejtëgetëm mënnyei czéllyait;> / Laurának keresik tölteni kedveit
mëllyemben pözsögő férjfi tökélletim;
Laurát emlëgetik nappali gondgyaim,
Laurámʼ arczaival játszanak álmaim.
És hogy szërtelenebb szívëpedésivel
mëgkíméllye magát, még haza érkëzëk,
mond, hogy nem viselëm mostoha sorsomot
délczëg pára gyanánt, aʼ ki bilincsëkët
érdemlött dühödő embërölésivel,
vagy másét ragadó vágyakodásival.
Belső nyúgodalom támogat engëmët,
mëlly aʼ legnehezebb ütközetëk között
szent ösvénnyébűl el nem osonkodott
erkölcsnek gyönyörű tudtaibúl ered,
és aʼ jámborokot, még buta fellegëk
hánnyák vész habokonn gyënge hajójokot;
bajnokság nevelő vígadozásihoz
bátor szárnyaival fëlfëlemelgeti.