Hun vérbűl eredett hajdani Nemzetem!
mellynek törzsökibűl zsengeni fő dücsőm;
vannak, kik ragyogó tisztviseléseket
kergetvén, szeretik tolni segíteni
aʼ kormányʼ kerekét, ʼs nagy jövedelmekért
aʼ köz jót ügyelik. Mások az özvegyet
ʼs aʼ duzstúl maradott árva leányokot
oltalmokba veszik, ʼs aʼ legügyetlenebb
úrnak jussaival zengtetik untalanʼ
aʼ törvénypalotát, hogyha reménnyeket
táplalgatni amaz tudgya kegyelmivel.
Ez csak csűreinek szenteli gondgyait,
szomszédságaibúl számtalan életet
szedvén, hogy sok ezer városi naplopót
aʼ szükségʼ üdejénn köz nevelő gyanánt
gyámollyon kegyesen bő nyereségekért.
Krőzusʼ kincseivel sem veszed azt reá,
hogy terhes szekerenn vagy födeles hajónn
kül földekre vigyen bel szüleményeket
más kalmárszerekért, aʼ ki ekéivel
túrván őseinek szűk hagyománnyait,
bővelkedni tanúlt kis jövedelmibűl.
Ez nem hall örömest, csak hadi trombitát,
mellynek rettenetes harczrecsegéseit
átkozzák az anyák, ʼs marha gyanánt repűl
tajtékzó paripánn dárdahalál közé,
hogy halmokra szabott emberi testekenn
feljusson koszorús fővel az áltató
hírességnek amaʼ büszke tetőire,
hol soknak csak azért fénylenek érdemes
lelkek köztt neveik, hogy sokat öltenek.
Ez dőzsölni szeret víg borozók között
sűrű gallyak alatt; vagy jövedelmeit
kártyás asztalokonn füstnek ereszteni;
még aʼ fürge vadász, hogyha kutyáival
felvert eggy remegő dámvadat, asszonyi
társának szomorú várakozásira
nem hajtván, egyedűl tölti az éjszakát
ʼs prédájára vigyáz aʼ hideg ég alatt.
Engemʼ megkülönöz lantom az agytalan
lelkektűl, kik üres fényre sovárganak
másnak káraival, mint amaz ügytelen
néptűl, melly alacsony szívvel az emberi
elmének nemesebb díszeirűl lemond.
Illy dücs nékem elég! és ha te Nemzetem!
készséggel befogadsz énekesid közé,
kik gyorsan müvelik hajdani nyelvedet,
tartsák meg szomorú bajkoszorújokot
*<akkor büszke fejem mennyig emelkedik> [Eredetileg ez volt a vers utolsó sora.] / tartsák meg szomorú bajkoszorújokot
vagy más béreiket mások! az én fejem
büszkén aʼ ragyogó égig emelkedik.
* [Az utolsó három sor későbbi betoldás.]