Aʼ halvány holdnak látom tengërbe merűlni
szarvait; aʼ kormos fëlhők az egekre terűlnek,
ʼs fënnragyogó seregét aʼ számtalan éji napoknak
barna homályok alá elrejtik; csak szakaszonkint
látszanak itt vagy amott aʼ csëndës földre lenézni.
Aʼ ligetës völgyek formátlan gyászba zavarván
nappali öbleikët, tetsző dombokra dagadnak,
és aʼ süllyedëző havasoknak tompa hëgyével
ëggy talabor síkot képeznek, mëllyre az égbűl
aʼ holdnak félholtt súgára kipillan utólszor.
Éjszakbúl kelvén lélekzete aʼ hideg éjnek,
aʼ leveles berkët mëgmëg rëzzenti szelével,
ʼs bús zokogásai köztt szabadabb térëkre kiszökvén,
aʼ lebëgő vizekët zúgó habzásra fakasztya.
Érkëzik önnmaga is gyászos fátyolba takarva
aʼ komor Éjasszony; bal karjánn nyugszik az Álom,
jobbik ölénn aʼ sárga Halál; sok vászok utánna,
mëllyek az embërëkët szörnyű formákkal ijesztik.
Fátyola boltozatot képez, sʼ nagy közre terűlvén,
ellepi aʼ földet, mëlly édësen alszik alatta.
Csëndësen úszkálván aʼ mënnyei tengërʼ ölében,
ʼs tündér álmodozást hintvén eʼ barna királyné,
ammint úttyaʼ felét éjfélkor vissza vetëtte,
ëggy üdeig mëgcsillapodik, ʼs az egëkre sohajtván,
mintha világunknak balügyét panaszolni akarná,
mëgborzad. Szomorú mozgásira rëng az egész föld.
Erre hamar, mint szinte bajos jeladásra, kinyílik
rëttenetës zuhogások alatt ëggy képtelen öblű
barlang; aʼ poklot vélnéd mëgnyílni előtted.
Szöglyukas oldalainn halavány szurokoszlopok égnek,
mëllyek alatt aʼ nappali fényt lappangva kerűlő
embëri tündérëk szörnyű munkáikot űzik.
Aʼ barlangʼ közepénn duzmadtt lépéssel aláfël
sétálvánn, fëlfújja magát aʼ törpe kevélység,
ʼs még magatetszését nyalkán mosolyogva jelenti,
fő hivatallya szërínt, mint mindënféle gonosznak
kútfeje, aʼ tündér seregët már néma jelekkel,
már köcsögő szóval gonosz indúlatra noszíttya.
Bársony vánkosokonn ül amott nagy tűköre mellett
ʼs halvány orczáját vërësíti az asszonyi Pompa.
Háta mëgëtt hű szolga gyanánt aʼ czifra Pazarlás
várja parancsolatit; ʼs azalatt, még fínom arannyal
aʼ kiaszott testű Bujaság, ʼs aʼ marczona Játék
képtelen erszénnyét töltik, hazudozva mulattya
aʼ trágár Csacsogás, és hízelkëdve dicsérvén
mënnyei szépségét, ëggy köntöst tőlle kikóldúl.
Ásítozva hever könyökénn ëggy kárpitos ágyban
aʼ karcsú Puhaság, ʼs könnyű patyolatba takarva,
aʼ mellette ülő Szerelëmnek nyögve beszélli buta kéjnek
szívaszaló heveit; ki viszontag rózsabokorral
orczájára hideg szellőcskét csëndësen élleszt.
Ëggy kerekasztalnál aʼ Rágalom és az Irígység,
két dühös éhségű tündérëk, szélës agyarral
embërhúst falnak; még nékik drága nevekbűl
ʼs terhësen érdemlëtt böcsületbűl szëmtelen újjal
asztalitalt görnyedve sutúl aʼ furcsa Hazugság.
Aʼ nëmësen termëtt Erkölcsnek mestëri kézzel
rajzoltt képérűl aʼ jobban szëmbe tünendő
béllyegëkët követésre hevűltt ötsetébe lelopja,
ʼs önn képét takaró üres álorczáira festi
aʼ csúf Képmutatás, kinek intésére legottan
aʼ követëtt szép Képnek esik tajtékos agyarral
aʼ csupa gáncsokbúl élődő gyáva Gyalázás,
és hogy kellemeit, mëllyekkel az emberi szívet
aʼ sükeres jónak választására hevíti,
szëmtelen ínye szërint mëgrontsa, bëhinti homályos
mocskaival, ʼs rút szarvakot ír mënnybéli fejére.
Ott – – de mi lárma esik véletlen az éjszaki szugban?
Öszve szalad valamënnyi Gonosz, mint szinte az ellent
vad röfögésével rémítő erdei maglók;
ʼs nagy riadásra fakad, mëglátván zordon örömmel
éjjeli kémseregét fent barlangjába rohanni,
mëlly az Igazságot fiatalka lëányival ëggyütt,
aʼ csak imént zsëngének eredtt jóságokot értëm,
préda gyanánt, sok szitkok alatt hurczollya magával.
Aʼ barlangʼ közepénn bëkerítik végre az égnek
magzatit, isszonyatos
* iszonyatos [sajtóhiba, em. A hexameter miatt az Uránia-kéziratban olvasható isszonyatos írásmód a helyes.]
módokrúl színte tanácsot
tartván, mëllyekkel rajtok bosszújokot űzzék.
Mënnyei Ész! hát nincsen elég szërszámod az illyes
képtelen úlálatʼ bosszúlására kezedben?
avvagy az embërségʼ jobb részét arra teremtéd,
hogy gonosz elméknek hordozza këgyetlen igáját?
Erre az ég mëgnyílik amott napkelti szakasszánn,
ʼs ëggy ragyogó súgár kilövődik bíbor ölébűl.
Mint mikor aʼ mënnykő ëggy büszke ligetbe lecsapván
aʼ száz esztendős tölgyfát ëgyszërre lesújtya;
úgy aʼ rëttenetës barlang, aʼ mënnyei fénynek
nem birván erejét, aʼ földʼ gyomrába lesüllyed;
ʼs aʼ dühös ölyvektűl mëgmëntëtt bájos Igazság
jámbor magzatival diadalmas örömre fakadván,
fëlszabadúltt szárnyánn gyönyörű tisztére ocsódik,
ʼs aʼ viradó földnek talabor kerekére kiterjed.