Mint esik az, hogy az emberi sziv soha meg nem elégszik
önnmaga sorsával; minduntalan égig emelvén
másnak ügyét? Melly csendesen él aʼ várasi ember,
bóttyaiban veztëg rőfölvén gyóccsait! úgymond
aʼ hadi súlyok alatt meggörnyedtt hajdani bajnok.
ʼS megmeg amaz, mikor úttyaiban sokféle bajokkal
küszködik, aʼ katonák, úgymond, csak táborozáskor
hordgyák aʼ sanyarúbb életnek terhes igáját;
ʼs akkor is eggy jó seb melly könnyen végbe szakasztya
mostoha sorsaikot; ha pedig kiverődnek az ádáz
harcznak vésszeibűl, haza jutván mennyi henyélés
váltya fel aʼ tábort, aʼ jármot mennyi szabadság!
Aʼ falubéli nemes besiet dúzs Pestre pörölni,
ʼs látván aʼ ragyogó palotákban az asszonyi pompát,
itt aʼ tenkretevő kártyák köztt számtalan érczet,
ott az ezüstbe borúltt táblánn aʼ drága ebédet;
látván aʼ kocsikot nézőjátékra sietni,
forgani aʼ tánczos padokonn aʼ czifra menyecskét,
ʼs innen az álmosokot kávés házakba tolódni,
Haj! mi az én kunyhóm, ha ezekkel mérkezik! úgymond
Földi menyország ez, gyöngy élet, végtelen ünnep!
ʼS én falumonn bús medve gyanánt barlangomot ójjam,
még aʼ téli szelek szomorú nótákot üvítvén,
aʼ lebegő havakot lefagyott küszöbömre hagyíttyák?
Majd azutánn aʼ gyenge tavasz termésre kinyítván
földgyeimet, megmeg keserű gondokba merűllyek
új veteményim iránt? ʼs mindaddig meg se nyugodgyak,
még aʼ visszakelő hidegek mezeimre nem ütnek.
Ámde viszont írási között majd hajnalig ülvén
aʼ bús Tisztviselő, kinek asszonya tékozol, ősi
földgyei rossz kézben nyögnek, ʼs magzattyai bérlett
mester alatt aʼ pompa utánn kapkodni tanúlnak,
boldogok aʼ csëndes falunak zsellérei, úgymond,
kik szabadok lévén aʼ várasbéli nedégtűl,
szűk jövedelmébűl mezeiknek könnyen elélnek.
Számtalan illy példát szedhetnék öszve, ha gyertyát
gyújtani tündöklő délkor méltónak itélném.
Mert ha magát némelly boldognak vallya is ollykor,
tëtteibűl láttyuk, hogy zöldebb árga sovárog.
Megvan az emberben tudnillik az álnok irígység
melly másnak javait sokasító pápaszemekkel
nézgeti; megvan az önszeretet, melly dupla csapásnak
véli magán komorabb sorsának minden ütését.
Eʼ két gerjedelem teszi azt, hogy az emberi elme
önn terhére legyen, jobbjobb póczokra sohajtván,
mellyeket elnyervén, ismét újjakra törekszik.
És ha csak illy szomorú vágyódásokra vezetnék
aʼ habozó szívet, még tán szenvedni lehetne
oktalan ösztönököt, melly mást nem hozna veszélybe.
Ámde miket nem költ az irígység sokszor azokra,
kiknek birtokait körmébe akarja csavarni,
vagy kik nagyratörő áskálódásit elállyák!
melly balitéleteket nem tud támasztani másnak
díszeirűl! melly szemtelenűl gyaporíttya hibáit!
ʼs hogyha nemes tettét meg nem meri nyelve gyalázni,
szándékát legalább alacsonnak lenni gyaníttya.