Jaj neked érzékeny Lélek! ki az ostoba népnek
durva kezébe kerűlsz!
Nem könyörűl rajtad, bajodot buta lelke nem érti,
mély panaszidra nevet,
ʼs aʼ merevény sziklát hamarább sírásra fakasztod,
mostoha csillagodot
puszta tetői alatt vádolván néma nyögéssel,
mint magosan zokogó
szós epedéseddel szívét eggy emberi könyre,
melly fagyos öbleiben
röst csukavért szűrvén, nem tud dobogásra fakadni.
Fényes okokkal eszét
hasztalanʼ ébreszted, melly aʼ bús elmehomálynak
hőtelen ernye alatt
szenderedik ʼs aʼ festegető képzésnek enyelgvén
ostoba bábjaival,
fel nem akarja szemét aʼ tiszta igazra emelni.
Adgy neki pénzt, kezedet
róka gyanánt nyalogattya ugyan, tettetve nyöszörgvén
háladatos szavait;
ámde ravasz kifogások alatt szűkíti legottan
lánczaidot, ha lehet,
vagy legalább fenyeget, hogy fellyebb verje adódot.
Csalni, cseferni szeret,
ʼs hogyha szelídséged szó nélkűl haggya lopásit,
ostoba lúdnak itél,
vagy ha szemére veted, kinevet, károdnak örűlvén.
Szüntelenʼ emlegeti
nyelve az ó vallást, aʼ jó erkölcsöt, az Istent;
ʼs őrdögi tetteivel,
aʼ mit nyelve dicsér, megkárhoztattya naponkint.
Félve imádgya Urát,
még mogyoró bottal fenyegetheti hátaʼ girinczét; szolga
ámde ha vizsga szemét
hűtelen újjairúl más tárgyra osontani sejti,
rontya, orozza javát,
és ha talán dúzs markaibúl kifacsarja hatalmas
jussait aʼ bal eset,
gúnyos örömre fakad, ʼs dühösen kitapodgya belőlle
aʼ halavány pihegést,
melly még tagjaiban némellykor mozgani látszik.
Ünnepe aʼ borivás,
melly iszonyú lelkét zabolátlan örömre kicsallya
fénytelen udvaibúl.
Eltünik arczairúl illyenkor az emberi termet,
szája szitokra fakad,
ʼs még hebegő nyelvét szózatra konyítani birja,
földet, eget legyaláz.
Akkor eszét, szívét megnyítván, bátran okádgya
titkos itéleteit,
ʼs lágy zabolájok alól bátran szájokra ereszti
szertelen ösztöneit:
* Ezután a következő lehúzott sorok olvashatók: <Akkor láttya szemed réműlve, hogy aʼ mi tenyészik> / <emberi képe alatt> / <durva barom, mell> / <szembetünő próbák:>
Akkor láttya szemed, hogy szörnyű marha tenyészik
emberi képe alatt.