Nyájasan édelegtek
eggy heves napnak gyönyörű
nyugta utánn az álmos
*<este> nyugta utánn az álmos
rósa körűl az esti
hüs szelek, még
ernye alatt
*hüs szelek, <zöld> még ernye alatt
eggy mulató lugasnak,
hajdani lángjainkot,
ʼs aʼ szerelmeknek habozó
kínnyait emlegetvén,
Tállyait iddogáltunk
Dórisommal. Vészek utánn
édes öröm nevetni
aʼ kikötő szigetrűl
aʼ kevés kárral kikerűltt
tengeri háborúkot.
Olly sebesen repűlvén,
mint az éhes fecske szokott
méhek utánn rohanni,
érkezik aʼ kis Ámor, eggy
ʼs arczainkot szárnyaival
pajkosan átsimítván
játszani kezd. „Ragadd meg
aʼ latort!” úgymond rebegő pogányt
Dórisom, „új habokra
győzi lecsillapított
szíveinket!” Talpra kelünk
hantos üléseinkrűl,
ʼs rósabogakkal űzzük
fel ʼs alá spalléri között
aʼ rezegő lugasnak.
Ő enyeleg, kiszökvén
nyil gyanánt eggy morzsa lyukonn, lombüregenn,
majd meg amott beütvén,
ʼs végre tekíntetünkbűl
eltünik. Mink öszveülünk
gyözedelem-dücsővel
Tállyai balsamunkhoz,
ʼs gúny között aʼ köz poharat,
ʼs kellemetes levével
ah! botorúl megisszuk
aʼ kis Ámort is, ki magát
híg aranyunkba vette.