Csokonai Vitéz Mihály összes művei

Az életmű szövegforrásai

Válogatott szövegforrások

Nyomtatvány

Önálló kötet

Gyűjteményes kötet

Aprónyomtatvány

Hitelesség

Csokonainak tulajdonított művek

Kétes hitelű művek

Társportálok

diétai
magyar múzsa.

ki adja
csokonai mihály.

Pozsonyban,
Wéber Simon Péter’ betűivel.
1796.

Szövegforrás

Diétai Magyar Múzsa

Gyűjteményes kötet.
Csoportos.
1796

keletkezéstörténeti jegyzet

Sedula nos exercet inertia.

HORATIUS.

ugrás a szövegforráshoz

A’
FŐ TISZTELETŰ, MÉLTOSÁGÚ,
és
TEKÍNTETŰ
RENDEKHEZ
A’ DIÉTAI MÚZSA.

El jöttetek hát, óh HAZA’ NAGYJAI,

Ditső Személyek! – TIK, kiket a’ mai

Idők örömmel énekelnek,

’S Glória’ vára felé emelnek! –

NAGYSÁGTOK’ élő Érdemi mind nagyok,

De én tsak eggy kis Múzsa-leány vagyok:

És így talám homályosítnám

Majd ha nagy Érdemitek’ nagyítnám.

Elég tsudálnom Bennetek a’ Nemet.

’S ezt díszesítő százszeres Érdemet:

Én hát, ki e’ kis vőlgybe űlök,

Mélly özönébe nem is merűlök.

TI a’ nagy Árpád’ nagy Maradékai,

Nagy Nemzetünknek légyetek Atyjai!

Hadd zengjen illyen szíves Ének

A’ Magyarok’ kegyes Istenének:

Ditső Hazánknak RENDEI éljetek,

Lakjék az Érdem’ Lelke Közöttetek;

Hogy a’ Ditsőség szárnyra végyen,

’S több koszorút Fejetekre tégyen!”

Így zengedez már a’ Duna’ partja is,

Illy hanggal ekhóz Karpatus’ alja is:

Én is tehát Pindus’ tövében

Lantolok illy Haza’ innepében.

’S bár Tempe’ vőlgyén még fiatal vagyok,

Hárfám’ erőtlen húrjai sem nagyok,

Hogy ennyi HÉRÓST énekeljen,

’S illy NAGYOK’ Érdemivel be teljen:

Még is hogy ezzel tiszteletet tegyek,

NAGYSÁGTOK’ áldott Szárnya alá megyek;

Hadd mentsen illy hatalmas Aegis’

Béfedezése alatt az Ég is.

Előbeszéd.

Ha a' Múzsa kevés alkalmatosságra - való versezetekkel fog szolgálni, annak azt az okát adja, hogy a' Thémis' és a' Politika' tornátzában még kevés ideig múlatván, az ollyanokba könnyen meg találna botlani. - E' szerént tehát ő tsak bőltselkedni fog, 's néha néha tréfálódni. Mind a' kettőt véghez kívánja pedig vinni, hogy az Érdemes Olvasók' mind a' két Nemének udvarolhasson.

Ez okon, alázatosan ki kéri a' nyájasabbakban gyönyörködő Ifjú Szívektől, hogy ha néha rántzba szedett homlokkal a' Zénó' palástjában jelenik is meg, el ne kedvetlenedjen tőle. Úgy színtén méllységes tisztelettel reménykedik a' valódi bőltsességű Ősz Fejeknek, hogy ne kátói keménységgel méltóztassák meg ítélni, ha amazoknak kedvekért ollykor ollykor enyelgő tekíntettel áll is elő a' Zaffó' könnyű kantusában. Ő ollyan eggyűgyű, hogy mindennek óhajtana tetszeni; pedig én már eleget mondottam néki, hogy az lehetetlenség.

Kívántam még azt a' híradást is tenni, hogy ha az Érdemes Olvasó Urak és Aszszonyságok közűl némellyek, az ezen írásba előfordúló Daloknak kótájit magok múlatságokra meg kívánják szerezni, kész szívességgel fogok szólgálni azokkal is jövendőben: mert Hazánkban még muzsikához való typographia nem lévén, rézre kell metszeni a' kótákat, az pedig időbe is, kőltségbe is sokba kerűl.

Ezt a' tsonkaságot pedig, a' mit a' könyv' eleje 's az előbeszéd tsinált az árkusba, jövő Kedden két árkussal fogom ki pótolni. - Addig is magamat és Múzsámat nagy Érdemű Olvasóimnak Kegyelme és Pártfogása alá mélly tisztelettel és alázatossággal botsátom, 's Bennek a' Hazának sok szerentsét kívánok. Írám Pozsonyban, I. Nov. 1796.

ugrás a szövegforráshoz

AZ ESTVE.

A’ napnak hanyatlik tündöklő hintaja,

Nyitva várja a’ szép enyészet’ ajtaja.

Haldokló súgári halavánnyá lésznek,

Pirúlt horizonunk alatt el enyésznek.

Az aranyos felhők tetején le festve

Mosolyog a’ híves szárnyan járó estve;

Mellynek új balzsammal bíztató harmatja

Tseppetskéjit a’ nyílt rózsákba hullatja.

A’ madarkák meghűlt fészkeknek szélein

Szunnyadnak bútsúzó nótájok rendjein.

A kis filemile míg magát ki sírta,

Szomorún hangitsált fészkén a’ patsírta.

A’ vadak farkasok űlnek szenderedve,

Barlangjába belől bömböl a’ mord medve. –

Ah! ti tsendes Szellők fúvallati jertek,

Jertek füleimbe ti édes concertek;

Mártsátok örömbe szomorú lelkemet;

A’ ti nyájasságtok minden bút el temet.

Lengjetek óh kellő zefirek, lengjetek,

Lankadt kebelembe életet öntsetek!

Mit érzek? míg szólok, eggy kis nyájas szellet

Rám gyengén mennyei illatot lehellett.

Suhogó szárnyával a’ fák’ árnyékinál

Eggy fűszerszámozott teátromot tsinál

Mellybe a’ grátziák örömmel repűlnek,

A gyönyörűségnek lágy karjain űlnek

Hol a’ tsendes berek barna rajzolatja

Magát a’ hóld’ rezgő fényénél ingatja.

Eggy szóval, e’ vídám melancholiának

Kies szállásai örömre nyílának.

Késsél még setét éj komor óráiddal,

Ne fedd bé kedvemet hideg szárnyaiddal:

Úgy is e’ világba semmi részem nintsen,

Melly bádgyadt lelkemre megnyúgovást hintsen

Mikor a’ világnak lármáját sokallom,

Kevélynek, fösvénynek tsörtetését hallom,

Mikor az emberek körűltem zsibongnak,

’S kényjektől részegen eggymásra tolongnak.

Te vagy még egyedűl, óh arany hóldvilág,

Mellyet árendába nem ád még a’ világ.

Te vagy még, éltető levegő! a’ mellyen

Indsenéri duktus nem járt semmi hellyen.

Téged még, óh legszebb hangú szinfónia,

Ingyen is hallgathat minden ember’ fia

’S titeket, óh édes erdei hangzások,

Hallhatnak a’ szegény pásztorok ’s munkások:

Mikor a’ mesterség’ gyáva hangjainál

A’ kényes nagy világ fárasztó Bált tsinál. –

Óh áldott természet! óh tsak te vagy nékem

Az a’ te tőled nyert Birtokom ’s Vidékem,

Mellynek én örökös főldes ura lettem,

Mihelyt te általad embernek születtem.

ugrás a szövegforráshoz

ZSUGORI URAM.

Esmérek én eggy Vént. – – Ki az? – – Neve nintsen;

Régen el adta már aztat is a’ kintsen:

Sőt míg bírt is véle magában tartotta,

Mert mondani másnak ingyen sajnállotta. –

Hol lakik? – Ott látszik ama’ kapu megett

Eggy ház, mellyet náddal önnön maga szegett.

Van két palotája a’ piatz útszába,

De azt a’ rátzoknak adta árendába;

Maga e’ kunyhóba éhezvén kutzorog,

’S elméjébe mindég a’ drágaság forog.

Űl pénzes ládáján sovány ábrázattal,

Tisztelvén a’ mammont örök áldozattal.

A’ bús gond béesett ortzájában hever,

Mérget kedveltető kintseiből kever.

Olly sárgák ortzája’ sovárgó gödrei,

Mint aranyjára vert királyok’ képei:

Mint a’ sírból feljött halott’ útálsága,

A’ mellyről minden húst a’ párka le rága.

Most is azért sóhajt és dúlfúl magába,

M’ért nem adhatja az áert árendába.

’S öszve calculálván saját számadását,

Nyögve kárhoztatja szörnyű pazérlását.

Gyász idők! – így kiált vádolván az eget, –

Lám, tsak eggy rövid Nap mennyit elveszteget:

Ma tsak 30 arany jött bé a’ kasszába,

Még is 90 pénzt adtam ki hijába.

Azonba melly szörnyű károm következe: –

Itt jajgat, ’s fejére kútsolódik keze. –

Melly szörnyű kár! eggy szél pénzem’ el rablotta,

Lantornás ablakom’ ketté szakasztotta! –

Úgy tűnödik; ’s talám azt is sajnálja ő,

Hogy a’ versbe ingyen ’s potomra jött elő.

ugrás a szövegforráshoz

A’ SZÍNESSÉG

Vélnéd, hogy a’ nyalkán pirosló Szodoma

Zsodoma Sh., em.

A legjobb gyümőltsök szép paraditsoma:

Pedig ha almája szádba ketté válik,

Várt gyönyörűséged mind hamuvá válik.

Gyakran a’ kázsia illatú epernek

Apró leveli közt kígyok is hevernek:

Ne hidj a’ magához tsalogató partnak,

S ne véld hogy sikamló hantjai meg tartnak.

A szív igen titkos helyre vagyon zárva,

Az ábrázat sokra fordítható lárva

Sőt még a’ beszéd is eggy olly tsalható jel,

Hogy minden szándékot palástolhatsz ezzel

Sőt a mosolygó száj s a’ vigyorgó szemek

Eggy ártalmas lelket fedező tetemek

Sőt mit mondok? vagynak ollyan tsókolások,

Mellyekkel tisztelnek árúló Júdások.

Óh Jupiter! ha már a hamis arannak

Olly tiszta jelei és próbái vannak:

Ugyan hát a’ gonosz erkőltsű embernek

Testén illyen jegyek miért nem hevernek?

Különben ki millyen portékákat árúl,

Azoknak jutalma mind magára hárúl.

ugrás a szövegforráshoz

A’ SZERENTSE.

Bár szemét rád a’ sors mosolyogva nyissa,

Bár feléd fordúljon tsalfa golyóbissa,

Bár nyájas karokkal kívánjon ölelni,

’S páva módra fénylő szárnyakra emelni,

Bár jöjjön kintsekkel talpig bé takarva,

Nála hízelkedjen a’ Bőségnek szarva:

Ne hidj néki, ne hidj; mert sokan meg esnek,

Mikor nála boldog életet keresnek.

Ne hidj; mert a’ midőn legjobban ketsegtet,

Forrót alád épen az alatt tsepegtet.

Midőn legnyájasabb karokkal öleled,

Akkor rakja tele fúlánkkal kebeled’;

Akkor repűl véled az ég’ tetejére,

Hogy méllyebben vessen pokol’ fenekére.

Ne hidj hát, barátom! ne hidj mondom neki,

Mert halálra tsalnak szíreni éneki.

De azért ha bánt is; meg ne rettenj tőle,

Bátor szívvel vond el magadat előle.

Ő aszszony ’s szerentse; minden pontba fordúl

Nem sok, akár vígan légyen, akár mordúl.

Azért hát, barátom! bár szíved’ rettentse,

Meg ne rettenj tőle; ő aszszony ’s szerentse.

Ellene a’ virtus fog lenni kő-bástya,

Az ártatlanságnak bé fed szent palástja.

Ez az a’ conductor, a’ mellytől mennyköve

Semmi igaz bőltset soha meg nem löve.

Ez az a’ Gibráltár, ez az a’ Tzitadell,

Mellyre minden bombit haszontalan lövell. –

Barátom! kitsiny az, kit vagy el felejtett

Szúrni a’ szerentse, vagy kétségbe ejtett.

Rajta vitéz szívvel! ez által lettenek

Herkulestől fogva minden Félistenek.

Tudod e’ világban minden nagy test forog,

Tsekély mind az, a’ mi nyugszik, vagy tántorog:

Hát a’ Napnak dísze már azért el múla,

Hogy tsekély főldünknek alája borúla?

Nem: mert maga szerzi főldünk’ ábrázatja,

Hogy fele lakossa e’ fényt nem láthatja.

A’ mi világunknak szintúgy van sférája;

Ha felette űltünk, borúlunk alája:

Még is a’ mi fényünk épen tsak a’ lészen,

Tsak hogy a’ vak világ nem láthat egészen.

Ha a’ nyugvó virtus az élet’ rózsája:

Arany virtus, melly a’ tüzet is ki állja.

’S nyomorúlt ember az, kinek homlokában

Látszik szerentséje, mint tűkörformában.

Te, ha ortzád’ épen más színre vonítod,

A’ játszi szerentsét öszve tébolyítod.

Ha ő mosolyogva ketsegtet tégedet:

Szedd komor rántzokra stóikus képedet.

Ha ő gorgonhanggal agyarkodik te rád:

Nevesd el magadat; ’s azonnal hátat ád.

Bolond a’ szerentse, hidd el azt barátom!

Én a’ bőlts észt tsupán a’ bőlts észbe látom.

ugrás a szövegforráshoz

Asztali dal.
(Olaszból Márkgróf Mafféi után.)

Pajtás, pajtás, kész az asztal!

Már ne gyermekeskedjetek,

Minden gondot kergessetek

Ördögbe pokolba:

Mert az ég akár derűl,

Akár felhőbe merűl,

Jó napunk lesz itt ma.

Ha én az asztalnál űlök,

A’ Mogollal nem tserélek,

Az adósságtól nem félek,

Annak gondja nem fúr:

Űljünk le víg elmével,

Vígadozzunk békével,

Aggjon Creditor Úr.

Hogy az a’ sok mord zsugori

Veszne mind anyja’ kínjába!

Jövendőre a’ ládába

Eb a’ ki pénzt gyűlyt bé.

’S én tartsak holnapra is?

Tudja é az apja is,

Még holnap élek é?

De ha azt hányják szemünkre

Hogy mindég tsak eszünk épen;

Igyunk is hát, mert így szépen

Megy a’ Concoctio:

Ott a’ pint az orrossal

Fejér borral ’s pirossal,

Ez az élet a’ jó!

Hajdan ha eggy szem lankasztott,

Ha eggy szép melyet öleltem,

Minden kedvem ebbe leltem:

Bolondság, ifjú szél!

Mennél jobb így múlatni,

A’ kantsókat forgatni,

Míg fel ázik a’ bél!

Ámor minket pityeregtet,

A’ bor nevetés közt megyen:

Ámor akárkié legyen,

Nékem a’ bor kell ám.

Előttem, bár nyalka is,

Úgy kap fel a’ Dáma is,

Ha kantsót köszön rám.

ugrás a szövegforráshoz

A’ szépség
(Eggy madrigál olaszból Lemene után.)

Belé szeretvén a’ rózsa magába

Nézte díszét a’ rétnél

Eggy sebes pataknak kristály habjába:

’S eggyszer meg rázza ágát

Véletlen eggy forgó szél

’S le fosztja szép virágát:

A’ vizbe húllt minden dísze ’s magokkal

El tünt a’ gyors habokkal. –

És illy sebessen, ’s ah még

Sebessebben fut el néha a’ szépség!

ugrás a szövegforráshoz

EGY ORVOSNAK SÍRVERSE

SÍZVERSE Sh., em.

Itt fekszik, a’ ki által

Sokan feküsznek itten.

ugrás a szövegforráshoz

A’ MOSTANI HÁBORÚBAN VITÉZKEDŐ
MAGYAROKHOZ.

Óh Múzsám! mi veszély, mi tsapás rettegteti mostan

A’ réműlt Európa’ felét? mi kegyetlen időket

Szűltek az eggybe veszett rendű Európai népek?

Vér-patakok folynak, ’s bennek sok régi vitéznek

Kardjai, puskáji ’s véretlen testei úsznak.

A’ feldúlt falukat látom, látom mint dűltenek öszve

Már sok erős várak, mellyeknek puszta falában

Róka-fiak ’s a’ gyász éjnek denevéri huhognak.

Melly szörnyű fegyver-ropogás! melly szívet epesztő

Rettenetes dörgés! mint verdesik a’ magos égre

A’ port a’ paripák! melly mérges lárma, kiáltás!

Trombita kell, Múzsám! függeszd mirtusra erőtlen

Lantodat, a’ mellyel Rózsim’ kebelébe danoltál

A’ pitziny Ámornak, kedvelte is a’ pitziny Ámor.

Most Erató szűnjön, dörgőbb hangokra tanítson

Melpomene; hadakat látok, ’s középen a’ hadaknak

Rénus’ füstölgő partján már látom az Árpád’

Kardra szokott fiait, tsorog a’ vér görbe vasáról,

’S tőle az ellenség fut ’s omlik előtte rakásra.

Trombita kell! e’ Márs’ fiait harsogva rikoltó

Trombita! mellynek erős hangjától rengjen az erdő,

Ordítson Ligeris, repedezzen az álpesi kőszál.

Vajha te Gyöngyösinek hadi kürtjét olly teli hanggal

Harsogtathatnád Magyaridnak, vajha te Horváth’

Trombita-szóra tanúlt Múzsáját hímzeni tudnád:

Úgy se Keményt, se magát Hunyadit később unokáink

A’ te vitézidnél nem fognák nézni nagyobbnak.

Merj még is! vedd fel hadi kürtödet! Ím az el osztott

Táborok indúlnak tsörög a’ kard, az hadi lárma

Verdesi a’ felhőt, dobog a’ dob, ezer paripának

Reng a’ főld dübögése alatt, a’ trombita zendűl,

’S már a’ puskáknak lyukainn a’ sárga halálok

Omlanak, a’ ropogó réz ágyúk’ bombija dördűl,

Rettenetes morgása darás módjára dorombol.

Orditnak Treviris’ mezején a’ Rénus’ el áradt

Partjai, borzasztó hanggal riadoznak az erdők

Spíra között, ’s a’ hegyek’ barlangjai rá bömbölnek.

Ím már a’ vérnek tágas mezejére ki

kí Sh., értelemszerűen em.

szállnak

A’ seregek: rohan a’ Felkentnek véribe ázott

Frantzia nép, – Páris’ nadrágtalan asszonyi népe.

Ellene ront vértől párádzó görbe vasával

A’ Magyar, óh mi vitéz tűz szikrázik ki szeméből!

Ím már büszke lován villám módjára ki pattan,

Kardján űl a’ halál, réműlés mégyen előtte,

’S öldöklés kíséri nyomát; száz tarka kokárdát,

Száz sapkát látok lov’ alatt a’ porba heverni.

Mint mikor az haragos felhőknek terhes öléből

A’ rohanó zápor széllel dörgéssel el indúl,

És jéggé válván a’ tarka mezőkre le omlik,

’S a’ vereses pipatsok’ fejeit mi[n]d

mid Sh., értelemszerűen em.

öszve tiporja:

Így dörög a’ vérnek mezején, így tördeli őszve

A’ vér-szín sapkás kaponyákat Scytha vitézünk.

Rajta Magyar! hartzon kell pálmát szedni tenéked,

Hartzra vitéz Nemzet! természet is arra tanított

Hogy paripán űljél, hogy kard legyen a’ te kezedbe.

Rajta Magyar! magyaros bátor szívedbe buzog még

Ősi vitézséged, zászlód e’ légyen a’ hadban,

Hogy hadi szép hírét elejidnek meg ne setétítsd.

E’ légyen vezetőd, mikor a’ Frantz’ fegyvere villog

Ellened, Árpádot ’s Hunyadit forgasd az eszedbe,

Légy Magyar, és mint ők légy a’ Márs’ embere. – Győzöl!

Rajta vitéz Nemzet! lám jó fejedelmed örökké

Benned ’s a’ magyaros szívben tartotta reményjét.

Verd le, tipord le dühös seregét a’ Frantzia népnek,

Melly mikor a’ törvény ellen meg ölette királyját,

Durva bilintseivel rettenteni kezdi hazánkat.

Rettegi már Páris, ’s az egész Európa tsudálja

Ritka vitézséged’, nints olly szöge a’ kerek égnek,

Melly nagy tetteidet ne beszéllné, óh hadi Nemzet!

Míg Rénus le felé fog folyni Batávia’ földén,

’S a’ német’ mezején tsupa tenger nem fog eredni,

Míg az olasz bértzek vőlggyé nem válnak egészen:

Ah Magyarim! nevetek tündökleni fognak örökké.

Vajha vitézségtek’ szép híre nagy Őseitekhez,

Kedvesim! az hóltak’ siket országába mehetne:

Ah melly édes öröm lepné meg Scytha Atyáink’

Lelkeit, ah millyen kedves hír lenne azoknak,

Hogy még a’ Magyar él, ’s él benne a’ hajdani lélek;

Mint vígadna vitéz unokájinak Attila ’s Árpád!

ugrás a szövegforráshoz

RÚT ÁBRÁZAT ’S SZÉP ÉSZ

Azt mondod, barátom, hogy én otsmány vagyok,

’S ortzám’ fertelmei írtóztató nagyok.

Hogy én ha magamnak zőld kantust vehetnék,

Olvasva a’ majmok között el mehetnék.

És hogy te nem szántál már engemet másnak,

Hanem tsak eggy meggyfán lebegő tamásnak;

Mellyen ha illy tzirmos képpel hirintóznék,

A’ veréb még felém jönni is irtóznék.

És hogy én ne végyek reám semmi harát,

Magam képe is tud játszani maskarát.

Azért így szól rólam véled sok goromba,

Hogy: ez tsak eggy esős időbe nött gomba,

Ez eggy lóganéjon nőtt hitvány pöfeteg,

pöfetep sh., em.

Mellyre tekínteni a’ szemnek viszketeg. –

De meg állj, barátom! illyen itéletet

A’ régi időben még Mídás Úr se tett.

Meg állj, szép ostoba, ’s festett fejű szamár!

Kiben tsak eggy szóra kong a’ kaponya már.

Lélektelen szép test, és pengő tzimbalom!

Mért lettél tsak tzifra makhina, fájdalom. –

Szép vékonyak lábad’ egyenes szárai:

Még szebbeken járnak a’ szarvas’ borjai.

Súgár derekadat ne tsudáltasd vélünk:

Az Ánglus tsikókba szebbet is szemlélünk.

Még fejér mellyed sem olly betses portéka;

Mert tsak eggy kotlós szív’ pompásabb hajléka.

Síma kezeiddel ne fitogasd magad’;

A’ márvány képektől e’ díszt meg ne tagadd.

Se nyakadnak ne légy olly magasztalója:

Illene rá a’ tseh ló’ nyakravalója.

Rózsa színnek se mondd vereses pofádat:

Mert én veresebbnek láttam eggy kutyádat.

Frizérozott hajad hosszan fedi nyakad:

Még ez, szép Absolon! hátha tserfán akad.

Te a’ főbe tartod minden szépségedet:

Meg nézetem tehát Múzsámmal fejedet.

Ez jóllehet tsínos, ’s módija mostani,

Még sem merne reá a’ tzinke szállani.

Épen, míg még el nem száradt a’ törzsökje,

Illyen vólt a’ Jónás’ fél érésű tökje.

Tsak elől is vólna eggy keveset lompos,

Hordhatná a’ nyájba az első kolompos.

Nintsen hát, barátom! benned eggy bakma is,

A’ melly meg ne vólna még a’ baromba is.

Úgy is a’ természet nem ugrik. ’S ha igaz,

Hogy ember ’s majom közt nexus van: te vagy az.

Sőt olly állatok is elegenn akadnak,

Kik a’ talentomba téged meg haladnak.

Betsűlnek tántzodért? ne mondd azt kérkedve,

Több betsűlőt talál még eggy oláh medve.

Erős vagy? ’s le vered az erőseket is,

Erősebb az ökör, ’s le vér tégedet is. –

Illy tarka madárka vagy hát te, barátom!

Ezzel tépett tested’ szárnyára botsátom.

Lebegj te a’ felhőn, ’s fitogasd magadat,

Büszkén tsattogtatván aranyos szárnyadat:

Én főldszínt maradok formátlan testemmel,

Tökélletesítvén őtet is eszemmel.

Ha ti gyaláztok is, majd mondják valakik:

Kár hogy az a’ szép ész olly rút házba lakik!

ugrás a szövegforráshoz

A rózsa.
(Olaszból Lemene után.)

Ah, szép szűzek, mit mutatok! –

Melly édesen ragad most el

A’ született rózsa reggel. –

(Szépek lenni tanúljatok.)

Szépségét, melly szállt az égből,

Tövis nyillal rakja meg ő,

Rejti magát; ’s még inkább nő

Dísze a’ szemérmességből.

E’ virágos táblázatok

Mint kezdenek örűlni már!

Így kezd szólni: (halljátok bár,

’S bőltsek lenni tanúljatok!)

„Mint örűlök e’ pompának,

Látván azt hogy minden imád,

’S minden virág koronát ád

Hogy tégyen királynéjának.

„Nékem méllyen meg hajola,

Bár a’ több virágok között

Ő légyen is első szülött, –

A’ kellemes kis viola.

„Nem vetélkedik én velem

A’ viola, fagyal, jázmín;

Mert hószínjek nints olly szép szín,

Mint az én piros kebelem.

„Piros ortzámra Klítzia,

Gondolván a’ nap’ fényjének

’S Május’ első reggelének,

Szerelmesen katsíntott ma:

„Országom’ minden virági

A’ szerelmest észre vették;

Meg tévedt tüzét nevették,

Nevettem, ’s mind nevettünk mi:

„Ekkor víg nevetésünkkel

A’ mosolygó tavasz szebben,

Pompásabban, díszesebben

Emelte víg ortzáját fel. –

„Reggel engem minden madár

Köszönt szíves énekekkel,

Hajnalba víg tsergésekkel

A’ friss patak magasztal már.

„A’ szerelmes Zefir sereg

Sohajtozik fúvásával,

’S én, szám’ kedves illatjával,

Magam édesítem azt meg. –

„De mit hányom, balgatag ész!

Illy tündér kellemességem’?

Az én gyönyörű szépségem

Eggy villám, melly fénylik, ’s el vész.

„A’ nappal eggyütt ez el száll,

Ha a’ nappal születtete;

És az ő egész élete

A’ nap’ eggy fordúltába áll.

„Jól tudom én, melly tartatlan

Ez az én pompás szépségem:

De van eggy szebb betsem nékem,

Melly ditső, és halhatatlan.

„Ennél már mit reménylhetni

Ritkább sorsot ’s föbb örömet?

Szűz Mária engem szeret,

’S rólam kíván neveztetni.

„’S ha a’ világ több névvel is

Szólítja meg szűz Máriát

Kérvén az ő grátziáját:

Szólítja az enyímmel is.

„És ő, ki alázatosan

Regnál olly nagy ditsőségbe,

Örűl hogy rózsa az égbe,

’S nevem’ nem veti meg ottan.

„Ha hát eggy déli hévségben

El vész múlandó szépségem;

Máriáért az én nevem

Mind örökké tart az égben. – –

Ah, szűz lyánykák! a’ rózsa’ szép

Tanátsát szabjátok rátok;

És ha hasonlít hozzátok,

Légyen néktek tűkör és kép.

És te, kegyes Szűz, ne vesd el

A’ halandókról szemedet,

’S vígasztald meg, ki tégedet

Kér a’ rózsa’ szép nevével!

ugrás a szövegforráshoz

AZ ŐSZ.

(Szeptember)

Már a’ víg szüretnek örűl minden ember,

Mellyel örvendeztet bennünket Szeptember.

Októbert olly formán bíztatja előre,

Hogy nektár lesz a’ bor, és máslás a’ lőre.

Setétűl a’ setét gohér a’ vesszőkön,

Barna színt vér vissza a’ többi szőlőkön;

A’ mellyeknek által világló kristályja

A’ nézőt már édes nektárral kínálja.

Rajtok királyságot mutogatni akar

A’ veres bársonyba kevélykedő bakar.

A’ sárgálló almák, a’ piros körtvélyek

Le görbedt anyjoknak emlőjén kevélyek.

Fája alatt hever a’ főtt berkenye,

berekenye sh., em.

A’ kövér noszpolya, a’ borzas gesztenye.

Meg terhelte az ősz a’ fáknak ágait,

Vastagon rá fűzte gazdag áldásait.

Tsak az a’ baj, hogy már hűvösök a’ szelek,

Néha eggy kis hideg és dér is jár velek.

Mert már a’ Mértéket hogy Fébus el érte,

A’ napot az éjjel egyenlőnek mérte.

De még is barátom jer, ha ki sétálunk,

Az őszben is elég örömöt találunk.

Ha nints is olly pompás mint a’ víg kikelet,

De még is sok részben ditsekszik e’ felett.

Van édes szőlője, van szagos gyümöltse,

Mellyel a’ sétáló’ kebelét meg töltse.

Ha a’ szép virág is ollyan kedves maga;

Hát a’ gyümölts, mellynek íze is van ’s szaga?

Az ugyan ébreszti de tsak látásunkat,

Ez ízlésünket is, ’s véle szaglásunkat.

És így ha a’ tavasz a’ leg gyönyörűbb rész,

Az ősz meg leg jobb is, leg gyönyörűbb is lész.

Levegő ege is dél után enyhesebb,

A’ szent Mihály’ nyara most leg kellemesebb.

Van a’ hegyen eggy kis szőlőm és szilvásom,

Itt esik illyenkor leg szebb múlatásom.

De ha te sem sajnálsz vélem meg jelenni,

Ez a’ gyönyörűség kétszeres fog lenni.

Eszünk körtvélyt, almát, s’ barna gohérokat,

Nem irígylünk semmi rakott asztalokat.

Október.

Már hát el érkezett a’ víg Október is,

Melly után sohajtott Bakhus ezerszer is.

Itt van a’ víg szüret, ’s mustos kádja körűl

A’ szüretelőknek víg tábora örűl.

Mellybe hordogatja a’ meg-ért szőlőket,

Víg tántzal ’s lármával nyomja benne őket.

Kellemes zúgással omlanak tseppjeik,

Jó kedvel bíztatnak zavaros leveik.

A’ sajtó örvendő lármával tsikorog,

Oldalán a’ piros nektár zúgva tsorog.

A’ lutskos parasztok szurtos képpel járnak,

Néki néki mennek a’ tele sajtárnak.

Az idejit szűrik, isszák a’ tavalyit,

Jövő esztendőre tartják majd a’ mait.

Az újnak örűlnek, ’s ótól kurjongatnak,

Mert markokba telyes kulatsot forgatnak.

Tántorgó lábokkal és reszkető kézzel,

Még is sok hordókat tőltnek meg mustmézzel.

’S míg a’ zúgó léhón le felé foly a’ must,

Az alatt a’ hordó mellett isznak víg tust.

Haragszik a’ gyermek Bakhus a’ hordóba,

Míg eggy részét ki nem szedik a’ lopóba.

Mérgébe tajtékját

tajtékjat sh., em.

túrja a’ szájára,

Ki üti fenekét, ’s el fut utóljára.

Kapj az általaghoz, ne szégyenld barátom,

Ne szégyenld; látd én is a’ számat nem tátom.

Gyönyörű munka ez, ha színte lutskos is,

Örömmel nyúl ehez a’ paszamántos is.

Még must korába is a’ bor víggá tészen,

’S minden reá-tartást a’ szívből el vészen.

Hát ha még férjfi kort érhet a’ hordóba,

’S mint királyi székbe ki száll a’ kantsóba?

Melly édesen pezseg! már előre látom,

Melly vígakká tészen ő akkor, barátom! –

Idvez légy Liéus, jóltévő Istenség!

Te tőled szívünkből fut a’ kedvetlenség,

Te a’ barátságot ’s örömöt érleled:

Légy jó! ím kezet fog az ember te veled.

November.

El jött már November’ didergő hónapja,

Hideg szele a’ fák’ ágait meg tsapja.

Meg halva el hullnak a’ sárga levelek,

Játszadoznak vélek a kegyetlen szelek.

Az ajtónál álló télnek hideg zúzza

A’ zőld ligeteket ’s mezőket meg nyúzza.

Hideg eső tsorog tsepeg egész éjjel,

A’ fázékony Auszter havat is hány széllyel.

A’ borongós égnek sűrű felhőzése

Házba zárt szívünknek kedvetlenedése.

Jer barátom, minden únalmat űzzünk el

Az új boron vídám beszéllgetésünkkel:

Van elég gesztenye, van elég noszpolya,

Van dió; mellyik kell? mind jó bor-kortsolya.

A’ gesztenye még is jobb lesz a’ diónál,

Rakással süssük majd itt a’ kandallónál.

Az az orros kantsó megint jár közöttünk,

Tudod mint tegnap is, mikor haza jöttünk.

Még ugyan a’ borom nem forrt ki egésszen,

De semmi; potomra minek heverésszen?

Most még jobban esik, mert édes valóba,

’S külömben sem látszik színe a’ kantsóba.

És ha az elsőtől még kedved nem dúzzad,

A’ másik kantsót is köröm hegyig húzzad.

Magam is így fogok te utánnad tenni:

Törik, szakad, még is vígan kell ma lenni.

Vígan ma barátom! és ha pitizálunk,

Mantziról is eggy két sort dallarizálunk.

’S ki tudja? hát ha még tántzot

táutzot sh., em.

is kell várni?

’S hatos minétet is fogunk ketten járni?

Neveted? de több is történhetik itt még:

Bolond az, barátom, a’ ki okos mindég!

Le kell a’ mord képet néha néha tenni.

’S ha ennyi hívságra nem fogunk is menni:

Jer legalább minden únalmat űzzünk el

Az új boron vídám beszéllgetésünkkel!

ugrás a szövegforráshoz

SERKENTÉSE A’ MÚZSÁNAK

Jer! magunknak fűzzünk szárnyakat,

Hogy ama’ bértzes kőszálakat

Meg tetézhessük azokkal;

Láthassuk várát a’ Hónornak,

Hol a’ Múzsák eggy nagy tábornak

Fejét fűzik laurusokkal.

A’ halhatatlanság felette

Örök templomát építette,

A’ mellybe meg hólt a’ halál.

Itt, ki szerette a’ múzsákat,

Nevével kérkedő táblákat

Merő gyémántokból talál.

A’ ditsőségnek trombitája

Nevét harsogva prédikálja

Mindenütt a’ nemzeteknek,

Ezt a’ hír fel vévén szárnyára,

Viszi a’ világ négy sarkára,

Hogy által adja ezeknek.

Székulumi az elmúlásnak

Által adják őtet eggymásnak,

És meg őrizik hűséggel;

És mikor sírjára mutatnak,

Örömnek könnyeit hullatnak,

Koronázván ditsőséggel.

Népei a’ fagyos északnak,

’S kik a’ forró nap alatt laknak,

Hírdetik, ki vólt Homérus!

Örömmel tapsolnak ő néki

A’ Gángesnek gazdag környéki,

Vissza ekhózik Ibérus.

Vajha én reám tekíntene

Nyájas szemekkel Melpómene,

És éneklője lehetnék!

Úgy mind halált, mind más veszélyt ’s kárt,

Melly a’ leg nagyobbaknak is árt,

Bátor lélekkel nevetnék.

ugrás a szövegforráshoz

Miért ne innánk?

Igyunk barátim! a’ komor

Bú’ lángja nem tsatázik,

Ha mádi borral a’ gyomor

A’ kis pokol meg ázik.

Igyál! ne, e’ szőlő-gerezd’

Levével öblödet fereszd.

Vígadj ötsém! ma-holnap

Zsákjába dughat a’ pap.

Mi gondod a’ továbbira,

’S világodat hogy’ éled?

Tekínts tsak e’ jó mádira,

Szíved tudom meg éled.

Más hadd gyötörje a’ fejét

Töltvén bolond esztendejét;

Éljünk rövid napunkkal

Múlatva víg igyunkkal.

A’ Bakhus úr’ pintzéjibe

Magam leszek vezértek:

Nunc est bibendum! ennyibe

Horáttzal eggyet értek.⁽¹

Horatius. Carm. Lib. I. Od. 37.

⁾

Igyunk, eb a’ ki nem barát!

Tegyünk le minden maskarát,

’S már most no, poculatim

Igyunk vidor barátim!

ugrás a szövegforráshoz

HÍVÁSA A’ MÚZSÁNAK.

Jer, kit mérges gondok rágnak,

Jer a’ zőld Tempére,

Ez ártatlan múlatságnak

Ébresztő helyére.

Itt örvendhetsz a’ víg ekhóval,

Játszadozván muzsika-szóval,

Az örömök’ táborában,

A’ grátziák’ sátorában

Vígadván a múzsákkal.

ugrás a szövegforráshoz

A’ MAGYAR GAVALLÉR.

Gavallérok minden Nemzet közűl telnek,

Kik a’ néző szemtől tsudát érdemelnek.

Mindeniknek tzifránn tsillog ruházatja,

De magát a’ Magyar ditsőbbnek mutatja.

Ah ditsőbb eggy Magyar Gavallér Levente,

Nagyobb méltóságot ád a’ magyar mente.

Mellynek zőld posztóját ragyogással szántja

Gazdagon pazérlott arany paszamántja.

Ásiai veres nadrág fénylik rajta,

Mutatja hogy ő is véres magyar fajta.

Arany sarkantyúja peng kartsú tsizmáján,

Hármóniás ütést tesz ezüst szablyáján.

Almás szürke tsődör lovát tántzoltatja,

Lejtős fordúlással kerengve ugratja.

Tündöklő serényje játszik a’ szellővel,

Az arany szerszámra hányja gőges fővel.

Most büszkén rúgkapál, majd harsogva nyerít,

Orrán sebes szellőt fúvall és tekerít.

Ragyog hátán selyem posztóval vont nyereg,

Tsótárján az arany Meánder tekereg.

Merőn meg űl rajta vitéz Leventája,

Nem mozdúl semmije, tsak a’ bokrétája,

Mellynek kótsagtollból kötött szála között

Az arany boglárba a’ fény meg ütközött.

Tsillámló pirossa nyusztos kalpagjának

Szégyeníti haját az Ánglus Dámának.

Barna szemöldöke, ’s hollószín bajússza

Képének pirosló tejét büszkén ússza.

Bársony szín hajai a’ széltől suhognak,

Reá tekergődzött szárnyain lobognak.

Az ő ortzáját is szerelem ígézi,

De e’ szerelem is ő benne vitézi.

Ettől sem puhúl el eggy Magyar Gavallér,

Szívében Vénus is Bellóna is el fér.

E’ kettő ád néki kettős ékességet,

Felséges kellemet ’s kellemes felséget.

’S a’ millyen vólt Hektor mikor fegyverbe állt,

’S Andromakhéjától tsókok között meg vált:

Olly szerelmes vitéz a’ Magyar’ Gyermeke,

Ez a’ szép természet nagyságos remeke!

ugrás a szövegforráshoz

MAGYAR! HAJNAL HASAD!

Vígadj, Magyar haza! ’s meg ne tagadd tömött

Javaidtól azt a’ valódi örömöt,

A mellyért víg hanggal ekhózik a’ Mátra,

Az egész országban harsogó vivátra.

Vége van már, vége a’ hajdani gyásznak,

Le hasadoztak

hasadostak Sh., em.

már a’ fekete vásznak,

Mellyeket a’ fényes világosság előtt

A’ hajdani idők’ mostohás keze szőtt.

Az el tépett gyásznak rongyainál fogva

Tündöklik eggy nyájas hajnal mosol[y]ogva.

mosologva Sh., em.

Setét vőlgyeinkre súgárit ereszti,

Mellyel a’ meg rögzött vak homályt széllyeszti.

Bíztatja hazánkat vídámító képe;

Hogy már a’ Magyarok’ napja is ki lépe.

’S rövid időn fel hág egünk’ Délpontjára,

Hogy világosságot hintsen valahára.

Kelj fel azért, Magyar! álmodból serkenj fel,

Már ortzáidra süt e’ nyájas égi jel.

Kelj fel! ’s Ázsiai Múzsáddal köszöntsed,

Elibe háláló indúlatid öntsed.

Örvendj, hogy elmúlván a’ setét éjtszaka,

Meg nyílt a’ napkelet’ bársonyos ablaka.

Ez által eggy kövér reménység táplálhat,

Hogy még napod fényes delére fel szállhat.

Lesz még a’ Magyarnak ollyan ditső neve,

A’ millyen vólt a’ Márs’ mezején eleve.

’S még azok is laurust fűznek magyarinkra,

Kik most finnyás órral néznek hérósinkra.

Idvez légy, szép hajnal! ragyogtasd fáklyádat,

Víg egünkön mutasd mosolygó ortzádat.

Jer! ímé Nimfái már a’ víg Dunának

Elődbe koszorús fővel indúlának. –

Ezt minap eggy jámbor Magyar énekelte;

S benne a’ huszadik századot képzelte.

ugrás a szövegforráshoz

A’ NYÁR.

A’ nap kettőztetvén hév tüzét a’ rákon,

Magossan tündöklik a’ hideg klímákon.

Hevűl a’ Neméa’ sárga oroszlányja,

Mert súgárit a’ nap rá közelről hányja.

Vévén a’ Szírius tőle melegséget,

Tüzes tsillagával minden határt éget:

’S mihelyt dögleletes fényű tsillagzatja

Magát a’ rá fordúlt égen ki mutatja

Azonnal a’ tavasz’ szépségi hervadnak,

A’ kies ligetek, mezők el fonnyadnak.

A’ tőle meg-aszalt természetnek szomja

A’ rétek’ haldokló virágit le nyomja.

Le konyúl a’ beteg liliom ’s tulipánt,

Mellyeket belől eggy száraz hektika bánt.

Illatos kebelek Flórához temjénez,

Hogy könyörűljön már beteg seregén ez.

Néki alázatos szárok’ meg hajlítják,

Az újító esőt nyílt szájjal áhítják.

El is jön az eső néha nagy felhővel,

De széllel, dörgéssel, villámmal ’s mennykővel.

A’ forgó szél öszve tördeli a’ fákat,

El sodorja a’ szép vetést és plántákat.

A’ rohanó zápor a’ rétet el mossa,

A’ virágok’ nemző részit le tsapdossa.

A’ tüzes mennydörgés minden szívet gyötör,

A’ lángozó mennykő minden felé ront, tör.

Kopog a’ jég-eső, tördel mindeneket,

Mind potsékká tészi a’ szántó főldeket.

De mihelyt a’ setét felhők el repűlnek,

A’ haragos egek ismét ki derűlnek.

A’ mosdott nap eggy fél felhőre könyököl,

A’ meg szűrt áerben vídámon tündököl.

Szépen villogtatja a’ szagos rétekben,

Apró képetskéjit a’ kristály tseppekben.

A’ meg éledt barmok ’s vadak úgrándoznak,

A’ víg madarakkal az erdők hangoznak. –

Eggy illy hűs esőért mennyit sohajtozott,

A’ kit az izzadság és por bé sározott.

szározott Sh., em.

A’ ki lankadt karral vonta már kaszáját,

Beg édes örömmel kezdi most munkáját.

Beg ártatlan élet, be’ kedves nyúgalom,

Mellynek meg sózója a’ munka ’s szorgalom.

Be’ jól esik a’ szűk étel, ha eleve

A’ munkás gyomrába minden vérré leve.

Óh, be’ kedves álom, melly az el fáradott

Inaknak szükséges meg tágúlást adott! –

Ti, kiknek nem édes sem álom, sem étel,

Lássátok, millyen jó ez a’ dolog-tétel.

Ti puhák, a’ gyepre fekünni sem mertek,

Sőt a’ lágy párnán is sziszegve hevertek.

Páva módon fénylő baglyok, kik módiból

Éjtszakát tsináltok a’ nap’ órájiból;

Ti el puhúlt testtel ürögtök forogtok,

Vagy egész nap estig ájúltan hortyogtok.

Mikor öszve főtök a’ forró dunyhába,

Érzésetek zsibbadt, agyvelőtök kába.

Finnyás henyék, kiknek a’ has istenetek,

Herék, kik tsak azért éltek, hogy egyetek.

Hány fogásba esett jó ízűn eggy falat,

Hogy hasfájás nem jött reátok az alatt?

’S a’ munkás kenyerét, sajtját elő veszi:

Délbe, estve, mindég jó ízűen eszi;

Tiszta forrás vízzel enyhűl igaz szomja:

Mikor fejeteket a’ sok bor el nyomja.

Így mikor sok kintsbe áll néktek a’ halál:

Ő eggy napi számból új életre talál.

’S mikor nyavalyák közt henyél a’ negédes:

Néki a’ munka közt éte, álma édes. – –

Te szegény arató, ki uradnak a’ nagy

Szerentsét irígyled, hallgass: boldogabb vagy!

ugrás a szövegforráshoz

A’ TENGERI HÁBORÚ.

Bé borúl hírtelen a’ nap’ nyájas fényje,

Elzárván a’ setét felhők’ szövevényje,

Mellyeket a’ gyors szél felvévén hátára,

Nyargal véle az ég’ felsőbb határára.

Megborzad a’ setét tenger, mivel hallja

Melly bús hangon mormol a’ réműlt ég’ alja.

A’ megszakadt zápor özönnel töltődik,

A’ tenger sikoltó zúgással verődik.

Le rohan a’ felhő megnyílt tsatornával,

Eggyesűl a’ tenger’ atyafi habjával.

Közte az ellobbant villámok látszanak,

A’ tüzes mennykövek pattogva húllanak.

Rá dördűl a’ felhők’ fegyveres tárházza,

Az égnek mind a’ két sarkait meg rázza.

A’ darab felhők közt dühögve dörömböl,

A’ meg rendűlt tenger’ torka mind rá bömböl.

A’ szelek halomnyi habokat görgetnek,

Mindenikbe eggy eggy halált hempelygetnek:

Most a’ hajót ollyan magosra fel tolják,

Hogy már az árbotzfák a’ hóldat korholják;

Majd köztök a’ hajó olly méllységbe tsúszik,

Hogy a’ Perzefone’ feje felett úszik.

Tsikorog a’ kötél, az árbotzfa törik,

Kötésit a’ dühös habok öszve törik.

Az eget verdesi a’ jajszó századja,

Mellyre az a’ választ mennykövesen adja.

A’ halál kevélyen nyargal a’ habokon,

Nyilait ordítva szórja el azokon.

Az írtózás véle, a’ kék rettegéssel,

A’ sárga félelem ’s kétségbeeséssel,

Denevér szárnyakon repdesnek itt széllyel,

Szörnyebbekké tévén e’ nappali éjjel.

Eggyik tsupa néma, más tsak a’ jajt szólja,

Remegő szavait ketté darabolja,

Némellyik sír, ordít őröngő lármával,

Némellyik tsak piheg, nem bírván magával.

Az alatt lobbannak a’ szörnyű villámok,

A’ rettentő tüzek hullnak, nintsen számok.

Ropog a’ ki-pattant mennykő és le görög,

Az égnek meg-rendűlt sarka hosszan dörög.

Sikoltnak Éolus’ dühös seregei,

Nagy tsatát kevernek vad forgó szelei.

Újabb zavarodás lázzad a’ tengeren,

Verődnek a’ habok eggymáshoz ezeren.

Meg érzi Neptúnus, meg jelentvén néki

Híg palotájának le-húllt omladéki.

Ki üti a’ fejét, széllyel tekínt várán,

Hát látja a’ szörnyű pusztúlást határán:

Néki mindjárt, öszve hívja a’ szeleket,

’S meg dorgálván őket ’s dühös vezérjeket

Jól meg eggyengeti őket tridensével;

Így mind haza felé ereszti békével.

békével, Sh., em.

Akkor nyájas színnel fel űl szekerébe,

Triton és Nimfáji mennek seregébe,

Kikkel eggyütt a’ vad tengert tsilapítja,

’S a’ fel-duzzadt habok’ hátait símítja.

Azok alázatos kérelemhez nyúlnak,

’S hízelkedve urok’ lábához borúlnak. –

Szakadoz a’ felhők’ setétes kárpitja,

Az el-zárt egeknek kékségét meg nyítja.

A’ nap a’ felhőkből ki derítvén fényjét,

Édesen bíztatja a’ vizek’ örvényjét.

Végre minden felhők messze el enyésznek,

A’ ki-derűlt egek már telyes fényt vésznek,

’S meg mutatja a’ nap a’ fellegek megett

Az égnek a’ főldet, ’s a’ főldnek az eget. –

Így beszélte végig, újítván félelmét,

Ama gazdag hajós saját veszedelmét.

Még akkor is lutskos vala a’ ruhája,

ruhájaj Sh., a vessző helyére egy j betű került, em.

Ábrázatján űlt még a’ halál’ formája,

’S kétségbeesését tsak az enyhítette,

Hogy kintsét elvesztvén magát meg menthette.

Irtózva tekíntett még eggyszer útjára,

Meg rázkódott, ’s ekként szóllott utóljára:

Halász! te ez odvas fűzfa’ árnyékában,

E’ magános sziget’ fövenyes partjában

Bóldog szegénységben éled világodat,

Áldott tsendességgel várod halálodat;

Mellyet én aggódó gond közt siettetek,

’S a’ tenger’ rémítő habjain kergetek. –

Jámbor öreg! millyen érzékenyen veszem

E’ kenyérkét tőled, mellyet sírva eszem.

Melly nyúgodva űlök zsombokos párnádon,

A’ zűrzavart kívűl látván kalyibádon.

És bár sokat érő kintseim vesztek el:

Nem kereskedem már, ’s innen nem megyek el.

Így szólott a’ kalmár, ’s a’ halász’ kezeit

Meg fogván, rá sűrűn hullatta könnyeit.

Mellyre a’ bőlts öreg ekképen felele:

Édes uram! mit is értél eddig vele?

Mit használt, hogy kintsed’ öszve gyűlytögetted,

Ha rettegtél, ’s semmi hasznát nem vehetted?

Fáradságos élet, aggódás és halál

Vólt szűntelen társad, míg dús kalmár valál.

Mit ér úgy az élet, ha tsendességünk nints?

Mit ér az elégség nélkűl akármi kints?

Bolondság! – Az ember kevéssel meg éri,

Mihelyt kívánságát szükségéhez méri.

De ez a’ majmoknak leg kevélyebb fajja

Szívével az egész világot fel falja.

Így tészi az ember az embert szegénnyé,

Mihelyt a’ kevélység válik fő törvénnyé;

’S mihelyt a’ fagy ellen készített ruhára

Arany mívnek is kell hágni utóljára. –

Uram! te miólta sok tengert próbáltál,

Gályádon sok féle portékát találtál,

Mellyért te nem szántál szorúlni deszkára,

Az emberek pedig koldús tarisznyára.

Mond meg nékem; vólt é eggy meg-külömbözött

Szükséges portéka annyi árúk között,

Melly nélkűl az ember boldog nem lehetne;

Ha a’ mennyi szükség, tsak annyit szeretne?

Vólt é száz közűl eggy? .... Vállat vonítsz látom:

Egyenességedet betsűlöm, barátom!

Ah! meg érdemli ez, hogy barátod legyek,

’S elődbe eggy szíves tanátsot is tegyek. –

A’ haboktól maradt még annyi jószágod,

Hogy abból boldogúl élheted világod’:

Élj magadnak már most ’s tulajdon házadnak,

Hazádnak munkálkodj, és ember-társadnak.

Ha én e’ tsekélyből vígan el élhetek,

’S még a’ gazdaggal is látod jól tehetek:

M’ért nem élhetnél te a’ többől mint eggy bőlts?

Tsak haszontalanra ’s rosszra soha se kőlts.

Soha sem jóltévőbb a’ dúzs, mint a’ szegény;

Tsakhogy többet adhat, mint a’ szegény legény.

Néha még többet tesz a’ nyomorúlt körűl,

Ha rajta eggy másik nyomorúlt könyörűl.

Többet eggy kis kenyér, ’s eggy vígasztaló szó;

Mint a’ gazdag kézből nyúlytott panaszos jó.

Bóldog lehetsz tehát; tsak jó ember legyél,

Vígan ’s mértékkel élj, szeress és jól tegyél. –

E’ szókra a’ kalmár szemét felemelte,

Térdére két könnyet ejtett, ’s ezt felelte:

Öregem! barátom! jer el te is velem,

Elvesztett kintsemet te benned fel lelem.

Hadd fizessem vissza jótéteményedet,

Hóltig barátomnak tartalak tégedet. –

Ekkor kezet fogtak szíves tsókolással,

’S még az nap’ a’ parton maradtak eggymással.

A’ halász búsabban vált meg kunyhójától

Másnap, mint a’ kalmár Neptún’ országától.

ugrás a szövegforráshoz

A Viola.
(Olaszból Chiabrera után.)

A’ kis viola,

Kit ki burkola

A’ gyepenn a’ szép reggel,

Kékes levelét

Szagos kebelét

Nem delin nyitja é fel?

Úgy vagyon; nedves

Kelyhéből kedves

Fűszerszám’ illatja jő;

Szemet ígéző

Színnel a’ néző’

Lelkét meg vídítja ő.

Szépen kékellik,

És veressellik,

Míg leng a’ hajnali szél;

Május’ ninfája’

Leg szebb lyánykája:

De végtére mire kél?

Ah, eggy meleggel,

Mint a’ szép reggel,

Tőlünk el tűnik még ma:

Im’ már bádgyadtan,

Im’ már hervadtan

Áll a’ szegény viola! –

Te, szépségeddel,

Ifjú léteddel

Ki olly kevély vagy és vak,

Édes kínzója,

Kedves békója

Keserves rabságomnak!

Ah, végy magáról

E’ violáról,

Tanátsot, míg ifjú léssz:

Mert szépségednek,

Deliségednek

Dísze olly hamar el vész.

ugrás a szövegforráshoz

A’ MATSKA ÉS A’ SAJT.
(Roberti’ meséji közűl olaszból.)

A’ szem-fül majoros első szunnyadásába

Zörgést és tsörömpölést hall a’ kamarába,

Észre veszi hogy eggy egér az ajtó-sark felől

A’ poltzon a’ kövér sajtot rágitskálja belől.

Eggy vén matskát fel vesz a’ patkáról, és saját

Élés-házába veti, rá zárván ajtaját.

A’ jó matska a’ kártékonyt mindjárt ki végzette,

De osztán a’ sajtot is mind eggy tseppig meg ette.

Eggy torkos pajtásod néha tesz több kárt,

Mint a’ mennyit rabló ellenséged árt.

ugrás a szövegforráshoz

A’ HÍR.

A’ méltóság, a’ pénz, ’s mindenféle vagyon,

A’ Szerentse játszi ujjai közt vagyon.

A’ betegség mindent hatalma alá vét,

Végre meg szégyenít akármelly Burhávét.

Majd a’ Halál mindent sírhalomba temet,

Nem nézvén sem kintset, sem nagyságos nemet.

Mindent a’ mi tzifrán fénylett az életbe,

Az emberrel eggyütt mélly sírba temet be. –

Két királyja van az emberi nemzetnek,

Nagyok ezek, mindent magok alá vetnek:

Eggyik a’ szerentse, melly míg itten élünk,

Laptaként hajigál, ’s játszadozik vélünk;

A’ másik a’ mindent öszve-rontó halál,

Melly a’ rakás hamvak felett kész nyillal áll.

E’ két hatalmasság alatt van mindenünk,

E’ kettő áll készen mindenkor ellenünk:

De van eggy pártfogónk, ki sokkal jól teve,

Ki mindenik ellen védelmezőnk leve,

Ki állandó marad, soha meg nem retten,

Bár e’ két hatalmok ostromolják ketten.

Ez a’ Hír. – A’ virtust ez mindég dítséri,

A’ vétket bűntető átkokkal kíséri.

Ez, bár a’ szerentse valakit le vere,

’S a’ méltatlanságok’ méllyére tekere,

Vígyáz, nyájaskodik a’ szenvedő körűl,

Szemeiről minden könnyeket le-törűl;

’S ha a’ balsors nyomja ezer szenvedéssel,

Vídítja eggy édes meg-elégedéssel.

meg-élégedéssel Sh., em.

Ez, mikor a’ halál valakit le taszít,

Minden ditsőségtől ’s fénytől meg kopaszít,

Mikor testünk felett űl a’ sírhalomra,

Hogy prédáját ki ne adja a’ főld’ gyomra;

Ez le száll akkor is sírjára az égből,

És ki veszi annak nevét a’ méllységből,

Fel repűl, hogy véle minden részt bé tőltsön,

’S a’ népek eggymásnak adogassák kőltsön.

Hanem ő, a’ millyen kegyes jóltévője

Annak, ki a’ virtus’ igaz követője;

Olly nagy ellensége azon embereknek

Kik híven szolgálni szoktak a véteknek. –

Mert bár a’ szerentse édes mosolyogva

Valakit pompásan vigyen kézen fogva;

Még is a’ bátor hír meg nem ijjed ettől,

Meg fosztja mindenütt a’ várt tisztelettől:

Ez, bátor a’ halál némellynek kedvezzen,

Hozzája igen sok időkig érkezzen:

Ez, a’ tökélletlen embert le vereti,

Még, a’ mi kínosabb élvén el temeti. –

Óh hír! vidd hírűl ezt kérlek te magadnak,

Hogy verseim néked illy dítsérést adnak:

Majd talám fel vészi nevemet szárnyára,

’S pengeti azt egész hazám’ hallatára.

hallattára Sh., em.

ugrás a szövegforráshoz

A’ TÉL.

Mormolnak szelei a’ fagyos északnak,

A’ zsindelyre vastag jégtsapokat raknak;

El lepik a’ főldet sűrű fergeteggel,

A’ folyóvizeket meg kötik hideggel;

Mellyeket őszítnek a’ havak és derek,

Az öreg tél’ fején villogó puderek.

Zúzmarázos a’ Bak’ tsillámló szakálla,

Tsörög a’ jég miatt minden szőri szála.

Vége felé járván a’ fagyos Detzember,

Detzembert

Détzembert Sh., em.

hordoz már magán minden ember.

Szellős vólna nagyon az ing ’s a’ paputs ma.

Bezzeg betsbe is van a’ bunda ’s a’ kutsma.

A’ vékony rokolyás leánynak ’s a’ pőre

Gatyájú legénynek borzad minden szőre.

A’ farkasok, medvék, rókák hébe hóba

A’ sűrű erdőbe mennek prédálóba.

A’ többi állatok merűlvén álomba

Alusznak az ősszel készített alomba.

A’ madarak’ nagyobb része el útaza,

Tsak veréb, tsak varjú maradt ide haza.

Az is a’ városhoz közelebb szivárog,

’S a’ disznó-torokba öröm nótát károg.

Komor minden, minden szomorúnak tetszik,

Mihelyt a’ tél’ borzas tsillaga fel tetszik:

Mindent öszve bádgyaszt és puhít ostoba

Levegő egével a’ bé-fűtött szoba. –

Tsupán az örvendő Fársáng’ víg zászlója

Lett az el-zsibbadt szív’ meg-vígasztalója.

Melly víg kiáltással fel emelvén fejét

Ugrál az új havon, nem találja helyét.

Őltözik magára sok féle maskarát,

Ugrós kozák tántzra billegteti farát.

Víg ebédeket tart terített asztalán,

Markába petsenye, kulats az oldalán.

Tántzos

Tántszos Sh., em.

szobájába víg muzsikát penget,

Kurjongat, ’s a’ búnak jó ’tszakát izenget.

Szánkáz, ’s esik néha ollyan is a’ szánba,

A’ millyent nem igen tennének Románba.

Követi sok gavar, tsirippol utánna

Sok dáma, ki három férjet is kívánna. –

Balgatag nagy világ! ez é a’ múlatság,

A’ mellyet únalom követ és fáradság?

Ez é a’ múlatság? a’ mellynek utánna

A’ test még eggy másik múlatást kívánna;

Hogy vissza nyerhesse azt az állapatot,

A’ mellybe addig vólt, míg még nem múlatott.

Lármás vígasságok, eltikkasztó bálok,

Bennetek melly kevés örömöt találok!

Adnak é a’ magát meg-únt természetnek

Újúlást, a’ mellyek ezekből születnek:

A’ sok szófi beszéd, ki-tsapongó Ámor,

Komor álmatlanság, harmad napi mámor?

Múlattat é ollyan mis más gyülekezet,

Mellyet oda tántz, bor, ’s nem barátság vezet?

Mert kit baráttá tesz a’ bál’ tántza ’s bora,

Az nem barát; hanem tsak pajtás ’s tzimbora.

De a’ tántz? Hát úgy jő vissza egésségünk,

Ha előbb a’ tántzba el vész frisseségünk?

’S úgy vídít meg a’ bor, ha délig hortyogva

Fekszünk krápulába virradtától fogva?

Úgy megy majd gyomrunkba jól a’ concoctio,

Ha mind dosztig esszük a’ bálba, a’ mi jó?

Igaz, van retzipe: meg-terhelt és heves

Gyomrunknak új erőt

érőt Sh., em.

ád a korhel leves;

’S a’ nem alvás után jól esik az álom,

Lehet más nap estig aludni. – Sajnálom! –

Osztán a’ bál nem áll tsupán dobzódásba,

Evésbe, ivásba, tántzba, ugrálásba:

Ha az ember magát illyekbe nem ártja,

Van dáma beszéllni, van játszani kártya.

kártja Sh., em.

–

Igaz: de ezekért mennyi esztelenek

Eggymásnak költséget s lármát szereztenek?

Mit ér a’ kártya-pénz? kétséges nyereség.

Mit ér a’ bál-dáma? másé a’ feleség.

’S a’ fülekbe illy szó mennyiszer ütközött

A’ dámázók között ’s a’ kártyázók között:

Ní a’ huntzfut tőlem Trészit el ragadta! –

„Hiszen nem is Pikket adott az – atta! –

’S ez a’ szép múlatság így mégyen előre

Lármáról szitokra ’s végre gyíklesőre. –

De hagyjuk el; ’s a’ Bál-istent ne gúnyoljuk,

Mert a’ nagy világnak orrát fel borsoljuk.

Hagyjuk el; már is sok – – –

Sok ifjú Gavallér öszve szid engemet,

’S ki veti a’ kaput’ zsebjéből könyvemet.

Sok módi Kisasszony mint paraszt verseket

A’ toalettéről le szórja ezeket, –

De méltóztassanak meg engedni kérem,

Hogy ezt az úriás lármát nem dítsérem.

Reménylem az Urak többet is találnak,

A’ kik nem hajtottak még térdet

térdek Sh., ért. sz. em.

a bálnak. –

Vojtára, langauszra, puntsra nem mehetek,

Két barátom van itt, vélek beszéllgetek.

Szerelmeskedni is Póppal vagy Gesznerrel

Jobb’ szeretek mint ott sok kotyfity stutzerrel.

ugrás a szövegforráshoz

L Á T Á S
Írta Deák nyelven Udv. Tanátsos Denisz Úr.
Németre fordította Säulenfeld Úr.

Melly különös látás jelenik meg előttem az éjnek

Béke homályában? zeng a’ rózsákra akasztott

Páfusi kis lantom ’s már trombita módra zörögvén

Tábori hangokkal dobját siketíti fülemnek!

Rettentő hadakat látok, küszködnek erővel

A’ viadalra kiszáltt hadi népek, az égi homályban

Tsillog az eggybe zavart seregeknek kardja szemembe.

Lármák ’s por felhők sűrűn kavarodnak az égre

A’ Duna’ két partján, zördűl a’ tábori dobszó,

És sok ezer paripák körmére dobognak az erdők.

Ah már látom amott, hol az Árpád’

Arpád Sh., em.

főld e’ határán

Vára’ ditsőségét Pozsony a’ felhőkbe mutatja,

Látom amott, látom, koronázott fővel az ország’

Fényes Rendei közt a’ kellő Trézia mint áll.

Trézia; Károlynak, ’s olly sok tsászári Atyáknak

Gyermeke, sok gazdag főldeknek örök fejedelme!

Rajta az ifjuság’ rózsáji virágzanak épen,

Homloka kellemetes, gyönyörű ortzája hasonlít

Eggy istennéhez, de azonn a’ bánatok űlnek,

És nedves szemein keserű könnytseppek omolnak.

„Óh te nemes Nemzet! mellybenn a’ régi vitézség’

És az igaz hívség’ leg forróbb lángjai égnek.

Ím hozzád kíván folyamodni ez árva Leánya

Károlynak, szabadítsd veszedelmes ügyébe Királynéd’.

Most hogy az eggybe tsatolt ellenség’ mérge szorongat,

Karjaitokba vetem minden szívbéli reményem’.

És nem tsak magamért kérlek, kér vélem ez árva

Kisded is (el bádgyadt karral fel tartja öléből

Gyenge fiát) ím e’ kisded, sok régi Királyok’

Vére, ki eggy édes szerelemnek záloga nálam!

Ah, ha ti nem fogtok Magyarim! meg menteni minket

A’ veszedelmektől, e’ bánatos édes Anyának

’S gyenge szülötjének ki fog oltalmára ki állni?”

Így szóll, ’s érzékeny karral fel tartja öléből

Gyenge fiát, ki mutatja nekik, ’s még szólani kíván. – –

Ah! de elég. – E’ bús stzénát nem tűrhetik immár

A’ nemesebb lelkű Magyarok, buzdúlnak a’ házban

Mindenek, és dagadó Hérós mellyekbe dobogni

Kezd magyaros szívek. Könnyek gördűlnek az ifjak’

Szikrádzó szemiből, a’ feltüzesűlt véneknek

Ősz pillájokról folynak vérrel tele könnyek.

Rettenetes, bosszús könnyek, s a’ mellyek az álnok

Ellenségre halált ’s végső veszedelmet izennek.

Öszve tsoportozván mennek, verik öszve kirántott

Kardjokat, illy bosszús hanggal rendítik az ekhót

A’ felhők ’s paloták: Haljunk meg Trézia mellett!

Drága Királynénkért Magyarim haljunk meg a’ hartzon!

Nints haladéka ezen nemes érzéseknek, azonnal

Mint mikor a’ rohanó jégzáport, avagy az omló

Fergeteges havakat szanaszét szórkálja az Auszter,

Úgy kavarog minden részről a’ Scytha vitézek’

Tábora; mint a’ hegyek’ derekán bömbölve le omló

Téli patak, mikor a’ gátat darabokra szakasztván

Tör mindent, ’s ha elébe akad le sodorja

sodarja Sh., em.

magával,

Így rohan, illy dühösen tör ront a’ büszke Magyarság,

Míg a’

á’ Sh., em.

bámúló Rénus’ mezején ki mutatván

Ősi vitézségét, győző örök oszlopot annak

Partja felett nem rak, ’s Károly’ magzatja’ fejébe

A’ koronát maradandóvá nem tészi örökre!

E’ kép álla az én elmémben. – Scytha Magyarság,

Óh te nemes, te igaz, bátor, hív, és hadi nemzet,

Bóldog főldbe lakó Magyarok! Nem örűltök annak,

Hogy ti is illy nagy Atyák’ ’s Hérók’ unokáji lehettek?

Nem gyönyörűség é néktek, mikor Őseiteknek

Virtusit illy fényben látjátok előttetek állni?

És ti nem érzitek é magatokba az illy deli példák’

Buzdító erejét és a’ vetekedni tanító

Ösztöneit? hogy az illy nagy munkát végbe vigyétek.

Lássátok tsak! Ihol tódúl ismét az el-áradt

Rettenetes had özön, dörőg és villámlik az Iszter’

Partja felett eggy olly ellenség, a’ kit a’ hadnak

Sorsa segít; ismét Fejedelmetek a’ ti vitézi

Hűségtekre tekínt, jobb és igazabb fejedelme

Nála hazátoknak soha sem vólt; képire nézvén

’S lelkire, ő ollyan mint a’ nagy Trézia; első

Úgy is az ő Unokáji között: ő a’ ki tenéktek

Tiszta szerelmének leg arányosb záloga hellyett

Adta saját Öttsét, a’ kit gondolt hogy az égnek

Szent végzése szerént sok időkig bírtok örömmel.

Ah de mivel, Nagy Printz! te az égi hazába repűltél,

Hol sok Sérafimok ’s a’ mennyei szentek ölelnek,

El kűldötte Ferentz tüstént e’ második Öttsét,

A’ ki az ő képét

képet Sh., em.

’s szívét úgy hordja magában!

Ő néktek, könyörűlt szívből, áldozta egészen

Józsefet, a’ példás nagy lelkű Hertzegi Ifjat.

E’ néz hát, e’ drága Király, mint Trézia hajdan,

Rátok hív Magyarok, kérvén hogy az Ősi ditsőség

E’ veszedelmes idők’ közepén eszetekbe forogjon.

Mert melly’k nép lehet az, melly a’ Természet’ öléből

Több áldást és több javakat vett vólna te nálad?

Gazdag ajándékit bő kézzel szorta ki Tzéres

A’ ti határitokonn, a’ bornak az istene örvend

Meg koronáztatván gyönyörű szőllőkkel azokban.

Mennyi gulyák ’s tsordák bögnek hegyeteknek ölében?

Mennyi szilaj ménest, paripát nevel a’ ti mezőtök?

Hány száz válogatott, körmön font termetes ifjak

Vagynak az országban, hadi nép, Bellona’ vitézi?

Mennyi sok ellenség viadalján hány hadi tűzbe

Nyertetek egri nevet, ti akár gyalog álltatok ottan

A’ próbára, akár paripán ütköztetek öszve.

Rajta tehát, Magyarok! buzdítson az ősi vitézség,

’S Nyújtsátok vígann a’ győzedelem’ mezejére,

(Mellyre Királytok hív titeket, hív véle hazátok,)

Kardotokat magyaros’ karotokkal. Tik nemes Ifjak

Fussatok az hova hív uratok’ védelme tsatára,

Hív a’ próba-veszély, melly a’ nagyok’ ösztöne mindég,

Hív az örök hír név, a’ köz jó, régi betsűlet!

A’ Magyar ősi vitéz lélek mentette ki hajdan

T r é z i a ’ felségét, e’ védelmezze Fiát is!

ugrás a szövegforráshoz

HÁNY A’ GRÁTZIA?
(Ausonius után.)

Tsak három vólt a’ Grátzia:

De míg-tsak élt Rozália,

Négy vólt mindég a’ Grátzia;

Most hogy meg hólt Rozália,

Három megínt a’ Grátzia.

ugrás a szövegforráshoz

A vers a Diétai Magyar Múzsa V–VII. számában jelent meg. A cím fölött: DIÉTAI MAGYAR MÚZSA. V.

Az 1741-diki Diéta,
vagy-is
a’ régi jó magyar szív
saját királyihoz hív!
hamarjába készíttetett
a’ Régiek’
háládatos dítséretére,
’s a’ Máiak’
vetélkedő felbuzdítására,
a’ Diétai Magyar Múzsa’
Kiadója által.

Kántáta IX. Énekekben.

Személyek.

A’ Magyarok’ Karja.

A’ Hír.

A’ Prímás, R. Sz. B. Hertzeg, Galántai Gróf Eszterházy Imre, Esztergomi Érsek.

A’ Haza’ Géniusa, Magyar Országnak Angyala.

A’ régi Hérósok’ Karja.

Mária Therézia, Magyar Ország’ Királya.

A’ Nádorispány, Erdődi Gróf Pálffy János, Fő vezér.

A’ Duna.

A’ dolog történik a’ Pozsonyi királyi várban, az Ország’ Gyűlése alkalmatosságával, Szeptember’ 19-dikén, 1741.

I. ÉNEK.

A’ Magyarok’ Karja.

(Eggy.)

Éljetek Nagyságos Rendek,

Kik nagy őseink’ nyomába

A’ Magyar nemzet’ dolgába

Most is öszve gyűltetek.

Boldogítsatok bennünket,

’S vélünk édes Nemzetünket,

Mellynek állandó javára

Éljetek mind éljetek!

(Mind.)

Éljetek Nagyságos Rendek,

Boldogítsatok bennünket,

’S vélünk édes Nemzetünket;

Éljetek mind éljetek!

(Eggy.)

Terjesszétek óh nagy Lelkek

Nemzetünknek régi fényjét,

’S a’ Királyi ház’ reményjét,

Mellyet vét tsak bennetek.

(Mind.)

Boldogítsatok bennünket,

’S vélünk édes Nemzetünket,

Mellynek állandó javára

Éljetek mind éljetek!

(Eggy.)

Így fog a’ Király ’s az Ég is

Venni szárnya’ oltalmába,

’S a’ jövő idők’ folytába

Élni fog majd híretek.

(Mind.)

Boldogítsatok bennünket,

’S vélünk édes Nemzetünket,

Mellynek állandó javára

Éljetek mind éljetek.

Éljetek Nagyságos Rendek,

Kik nagy Őseink’ nyomába

A’ Magyar nemzet dolgába

Most is öszve gyűltetek.

–––––––

II. ÉNEK.

A’ Hír.

Hatalmas Rendek! óh vitézi vérből

Kisarjazott nemes Magyar vitézek,

Ti bőlts Személyek a’ kik híreteknél

Sokkal nagyobbak vagytok,

Kik e’ királyi várba fel jövétek,

Hogy a’ Magyar nevet naggyá tegyétek. –

Örűl tinéktek a’ sebes Dunának

’S a’ kék Tiszának partja víg örömmel,

Mert a’ Magyar Hazának régi díszét

Ti bennetek szemléli tűndökölni.

Ah boldog nép! az ég takargat téged,

A’ tsendes békeség lakik hazádban,

Örvendetes hang zengedez hegyedben

Minden határid’ bátorság keríti,

Termékenység tsepeg minden meződre,

Szent nyúgalom ’s öröm lebeg feletted,

Ah boldog Nép! az ég hartzol melletted. –

De ah reszkess, de ah rettegj Magyar nép;

Mert ellenséged ellened ki zúdúlt,

’S dühöskedő sereggel

Rohan határaidra,

Pusztít, öl, éget és kevély dagállyal

Rabolja a’ sok kintset,

Mellyből kezedre verje a’ bilintset.

Fel dúlta már Itáliát egészen,

Be rontott a’ tseh főldre tűzzel vassal,

A’ dölyfös Frantz el lepte táborával

A’ Rénus’ szép vidékét;

Minden felé el terjedt már az inség,

A’ jajgatás hallik minden határon,

Bellóna’ vérengző vas ostorának

Tsapási már minden felé dörögnek,

Alatta a’ le-döntött népek nyögnek.

Közel, közel van óh nemes Magyarság!

Ez a’ veszély, ez a’ tsapás hazádhoz,

A’ lángok már a’ Karpatusra sütnek

A’ sok jajszó feléd jön a’ Dunával,

Az ellenség rettenti már határod’,

Szabad törvényed’ és királyi széked’.

Ah hív Magyar! ha kedves

Előtted a’ szabadság,

Ha boldog lenni kívánsz

Királyod’ oltalmában;

Menj míg az ellenség hazádba nem ront.

A’ bátorság menthet ki ’s a’ sietség:

Ah kelj ki, kelj ki hát vitéz nemzetség!

Ah kelj ki boldogságodért,

Törvényedért, Királyodért,

Vezessenek nagy tetteid

Nagy őseid’ nyomába.

A’ had szomszédid’ égeti,

Hazádat is rettegteti,

Rabol, pusztít a’ Frantzia;

Ah kelj ki a’ tsatába.

Kar.

Rabol pusztít a’ Frantzia;

Ah kelj ki a’ tsatába.

–––––––

III. ÉNEK.

A’ Prímás.

Méltóságos Urak, jó Hazámfiai,

Tekíntetes Rendek, Országunk’ Nagyjai!

Kellő Ortzátokonn űlnek a’ hazai

Igaz szeretetnek fényes vonásai.

Elég igaz Magyar van még közöttetek,

Kik előtt féltő kints régi betsűletek,

Nemes, tiszta ’s bátor még a’ ti szívetek:

Ah élnek boldogúlt Őseink bennetek.

Szemeim e’ Házban még sokakat lelnek,

Kik hérósi nevet méltán érdemelnek,

Úgy van! nagy lelkeik bennetek lehellnek

A’ nagy Átillának ’s a’ vitéz Lehelnek.

Mennyi sok veszély vólt ’s inség hajdanába,

Melly sereggel rontott ez árva hazába,

Mennyi veszedelmek vóltak eggy summába,

Mellyek rettentettek, de mind tsak hijába!

Mennyi ellenségink ’s rablóink vóltanak,

Kik dühös népekkel reánk rohantanak,

Hogy hazánkat ’s minket főldig raboljanak,

Gyermekinkkel eggyütt bilintsre hányjanak!

De ditső Atyáink hérósi Lélekkel

Küszködvén a’ rájok tódúlt veszélyekkel,

Meg tartották nékünk tulajdon vérekkel

Ősi szabadságunk’ minden törvényekkel.

Hazánkba szabaddá lett minden szegelet,

A’ nyomorgatásnak, inségnek vége lett;

Ah űljön sírjokonn az érdem ’s tisztelet,

Szent árnyék lebegjen áldott hamvok felett.

Tudom ti sem fogtok tőlök el fajúlni,

Királyt, hazát készek lesztek meg bosszúlni,

Készebbek a’ hartzon vitézűl ki múlni,

Mint a’ magyar névvel homályba borúlni.

Tudom hogy a’ fényes Ditsőség’ várába

Bé mentek boldogúlt Őseink’ sorába,

’S azt a’ fegyvert, a’ melly szolgált a’ hazába

Rakjátok a’ jó hír’ örök templomába.

’S a’ melly véreteket szerelmes hazátok

’S Királyotok mellett a’ hartzonn ontjátok,

Azzal nagy nevetek’ ’s vitézi pálmátok’

A’ halhatatlanság’ falára írjátok.

Ah már előre képzelem,

Hogy e’ vitézi védelem

Sok századig fog élni.

Magyarjaim! kívűl belől

Mind a’ ti lelketek felől

Fog e’ világ beszéllni.

Tisztelnek a’ Királyok is,

’S ezért gondjok lesz rátok is

Hatalmas bajnokokra.

Utóink áldnak tikteket,

’S örömmel tellyes könnyeket

Hullatnak sírotokra.

–––––––

IV. ÉNEK.

A’ Génius.

(Eggy fényes felhőben le száll a’ Magyar Rendek közé, körűl vétetvén az Hérósok’ Karjától.)

Le szállván a’ Mennynek fényes udvarából

Szent István’ és László örök trónusából,

Le hozván e’ boldog Hérósok’ lelkeit,

És e’ századbéli fátumok’ könyveit.

Kedves Magyarjaim! jövök ti hozzátok,

A’ ti Pártfogótok ’s szavait halljátok!

Meg indúlt szerető szívem sorsotokon,

Segítni óhajtok édes hazátokon:

Meg szántam a’ dűlni kezdő Pannóniát,

Meg szántam a’ Magyart ’s azt a’ jó MÁRIÁT,

Kit azért adattam az égből közétek,

Hogy benne eggy kegyes Helytartóm’ nézzétek;

Hogy ő gyógyítsa meg hazátok’ sebjeit,

Ő rakja fel ennek öszve-dűlt köveit;

Hogy a’ magyar névnek ditsősége légyen,

’S minden panaszt a’ ti szátokból ki végyen;

Hogy boldogságtokat az égig emelje,

’S közöttetek saját személyem’ viselje.

A’ Kar.

Ez a’ kegyes Királyné,

Kit a’ nagy Károly nemzett,

Hogy benne minden nemzet

Tiszteljen jó anyát.

Ez a’ kegyes Királyné

Lesz néktek jó anyátok,

Alatta kis hazátok

Sok boldogságot lát.

A’ Génius.

De ím az ellenség magát öszve adta,

’S az én Felkentemet haddal meg támadta,

A’ frígyesek az ő híveit gyilkolják,

Örökös Országit, pusztítják, rabolják.

Rátok is a’ véres kardot kezdik fenni,

Ah ha ők rajtatok erőt fognak venni:

Ama boldogságba részetek nem lészen,

Melly már számotokra áll az égbe készen.

Mert én Tréziának ki nyertem az égbe,

Hogy sokáig légyen anyátok eggy végbe.

Ez a’ jó Királyné még azt meg látjátok,

Ki veszi a’ porból és szennyből hazátok’,

’S a’ magyar főld az ő idejétől fogva

Mint nagy Lajos alatt fénylik mosolyogva.

S mihelyt a’ trónusba az ő kegyelme lép,

Arany időt számlál a’ szegény Magyar nép.

És az apolgató békeség’ ölében

Örűlnek a’ Múzsák a’ magyar Tempében.

Talpokra állanak a’ ledűlt törvények,

Élelmet, pártfogást lelnek a’ szegények.

És negyven esztendők’ tsendes folyásában

Az öröm ’s boldogság lakik a’ hazában.

A’ nagy Terézia mind kettőt meg ójja,

Igazság ’s kegyelem lévén őrállója.

Ki terjeszti kisded Országtok’ határát,

Pompáson fel rakja Buda’ ’s Pozsony’ várát

És a’ mi szépség van Pozsonyba ’s Budába,

Mind bé summálja azt a’ nemes Gárdába:

Hadd szemléljék ebbenn a’ kűlfőldi szemek,

Hogy nints a’ Magyarnál felségesebb remek!

A’ Kar.

Ez a’ kegyes Királyné,

Kit a’ nagy Károly nemzett,

Hogy benne minden Nemzet

Nemzett Sh., ért. sz. em.

Tiszteljen jó Anyát.

Ez a’ kegyes Királyné

Lesz néktek jó Anyátok,

Alatta kis hazátok

Sok boldogságot lát.

A’ Génius.

És bár ezek fényes jótétemények is,

De lésznek ezeknél még fényesebbek is.

Mellyekkel a’ hazát előre bíztatja

E’ kegyes Anyának felséges Magzatja,

József, kinek nem lesz a’ világon párja,

Ki minden Országit maga öszve járja;

Hogy meg esmérhesse saját jobbágyait,

Hogy meg orvosolja a’ nép’ panasszait,

Hogy a’ porba fekvő virtust fel keresse,

Az érdemet fényes óltárra tehesse.

Tsak tíz esztendeig fog országolni ő,

De illy nagy Hérósnak elég tíz esztendő.

Mert ha fel számláljuk nagyságos tetteit,

Századnak mondhatjuk minden esztendeit.

Ah nagy Uralkodó! előre képzelem,

Hogy a’ szent igazság, az erkőlts, értelem,

A’ szép tudományok minden mesterséggel,

A’ jó gazdasággal és a’ vitézséggel

Általad a’ régi por közűl ki nőnek.

’S a’ Magyar nép előtt betsűletbe jőnek.

Sok boldogtalannak te léssz édes Atyja,

Éretted könnyeit sok árva hullatja,

Téged áld az őrűlt, a’ néma, a’ siket,

Te vígasztalod meg, József! mindeniket.

Te mint koronádnak fényes súgárával

Bé tőltöd a’ főldet Virtussal, példával.

Jobbágyid imádják nevedet, mert véled

A’ Mátyással meg-hólt igazság fel éled.

Barátid tisztelik felséges nevedet,

Minden ellenségid rettegnek tégedet.

A’ fagyos sark alatt fekvő Szibéria,

A’ Marokki forró partok ’s Barbária

A’ Mógol’ és Péru’ határitól fogva

A’ te érdemidtől zengedez harsogva.

Te bírsz virtusával minden királyoknak,

Te fogsz fényes példát adni mind azoknak,

’S ha Fríderik nagyobb lészen mindeniknél,

József! te nagyobb fogsz lenni Fríderiknél.

A’ Kar.

József! nevedbe minden

Nagy virtusok meg vannak,

Örűl sok nemzet annak,

Örűl a’ főld, az ég.

E’ Név egész világon

Fog lelni tisztelőket,

Ez a’ jövő időket

Meg ékesíti még.

A’ Génius.

A’ József’ tündöklő országa végtére

El múlván az arany idő áll helyére;

’S jóltévő Angyalát a’ várt békeségnek

Meg adja LEOPOLD minden nemzetségnek.

És hogy minden nemzet légyen néki híve,

Az ő kintse lészen jobbágyinak szíve.

El is vész alatta a’ jaj ’s a’ siralom,

Trónusán fog űlni a’ köz nyúgodalom.

Boldogság keríti pásztori páltzáját,

Bőség gyémántozza áldott koronáját.

Ama’ kedves SÁNDOR kegyelmes szívével

Fog segédje lenni Nádorispány névvel:

Őtet közétekbe ő azért botsátja,

Hogy légyen a’ Magyar nemzetnek barátja.

Ah e’ jó Magzatnak és e’ jó Atyának

Országlása lelket ád a’ két hazának!

A’ Kar.

E’ két ditső személyek

Bár hírtelen ki múlnak,

De sirba nem borúlnak

Nagy tetteik soha.

A’ hív magyar mindenkor

Kívánja emlegetni,

Nem fogja bé temetni

A’ vén idő’ moha.

A következő rész a Diétai Magyar Múzsa VI. számában jelent meg, a folytatás előtt ez áll: Diétai MAGYAR MÚZSA VI. (Folytatása az 1741-diki Diétának.)

A’ Génius.

Az ő esztendei fénylő virtussokért,

’S a’ Magyar nemzettel közlött jóságjokért

A’ Tréziájénál még többek lennének,

És a’ Józsefénél jobban fénylenének:

De hogy meg áldhassa az ég Pannóniát,

’S adhasson eggy másik Ferentzet ’s Tréziát,

Fel fogja magához e’ boldog párt venni,

’S helyekbe Ferentzet ’s Tréziát fog tenni,

Kik népét törvénnyel ’s hittel kormányozzák

És ama’ szerentsés időt vissza hozzák,

Mikor első Ferentz ’s első Tréziának

Országokkor arany esztendők folyának.

A’ Kar.

Ah éljen e’ ditső Pár

Éljen sokáig éljen;

Sok szép időt szemléljen

Ferentz ’s Terézia!

Hogy e’ felséges Párnak

Királyi óltalmában

Örvendjen az hazában

Minden Magyar’ fia.

A’ Génius.

És így ha meg hal is kegyes Tréziátok

Az ég Másikat fog kűldeni hozzátok;

Kit a’ Neápolis’ felséges Királya,

A’ koronás virtus’ eleven példája,

’S néked is kedvellőd nemes Magyar nemzet

Sok tartományoknak fő javára nemzett;

Ki Teréziának olly mássa fog lenni,

Hogy alig lehessen külömbséget tenni;

Ki Europának szeme fénye lészen,

’S a’ Magyarokkal is ezer jókat tészen.

A’ Kar.

Engedjen e’ világon

A’ nagy Teréziának

A’ népek’ hív anyjának

Az ég sok szép időt.

Ezer királyi szépség

Tekíntetén derűljön,

Szívén a’ virtus űljön

És az nevelje őt.

A’ Génius.

Ha meg hal is Ferentz Segéd-országlótok,

Segéd-országlátok sh., em.

A’ bőlts Ferentz, kegyes szívű Pártfogótok:

Helyébe a’ jó ég fog Másikat tenni,

Ki Pannóniának Tzírusa fog lenni. –

Ha a’ nagy Józseffel le száll is végtére

A’ Királyi Virtus sírja’ fenekére:

Ferentzbe a’ példát ki kűldi sírjából,

Kit maga tanított az ég’ tanátsából,

Hogy a’ miket ő tsak el kezdett magába,

Ferentz mutassa ki saját példájába. –

Ha hív jobbágyitól az őket szerető

Leopoldot sírba zárja a’ temető:

De az ő jó szíve minden virtusával

Köztök fog maradni felséges Fiával.

Kar.

Mindnyájokért Ferentz lesz

A’ népek’ édes Atyja,

’S azoknak meg mutatja

Hogy hív eggy pásztor ő

Az ég meg áldja őtet,

Kíséri a’ ditsőség,

A’ víg öröm ’s a’ bőség

Alatta vissza jő.

A’ Génius.

Ha a’ Magyar nemet kedvellő Sándorban

Hazátok’ angyalát tészitek a’ porban:

Az ég a’ Nemzetnek siralmát meg szánja,

’S József Sándor helyett lesz Nádorispányja.

Ki a’ Magyarságot úgy fogja kedvelni,

Úgy fogja hazátok’ díszét fel emelni!

A’ mellynek még nagyobb ’s állandóbb javára

Soká gyönyörködik benne Buda’ vára.

A’ Kar.

Felséges Nádorispány!

Te léssz Budának fényje,

Te a’ Magyar’ reményje:

Kiért meg áld az ég.

Az Angyalok hatalmas

Szárnyokkal bé takarnak:

Te érted a’ Magyarnak

Nagy szíve lánggal ég.

A’ Génius.

Mit látok? előmbe mi nagy Látás szaladt

A’ jövendő idők’ setét leple alatt!

Mitsoda Hérósok állanak sorjába

A’ Királyi Érdem’ fényes Templomába!

Pálma van kezekbe, laurus a’ fejeken,

El terjedt felséges Nevek a’ népeken.

Mennyei fény ragyog álló-képek körűl,

Hogy légyenek minden királynak tűkörűl.

Tetteik gyémántra vagynak metszve, ’s magok

Fénylenek mint első nagyságú tsillagok. – –

Ah felséges Lelkek! esmérlek titeket,

Látom képetekenn a’ Bétsi jeleket:

Ti fogtok származni a’ Károly’ házából,

Trézia’, Leopold’ ’s Ferentz’ ágyékából.

Ti tőltitek még bé hírrel a’ világot,

Ti állítjátok fel a’ köz boldogságot.

Ti a’ nemzetektől ezer áldást vésztek:

Ah felséges Lelkek, ti mind nagyok lésztek!

Kar.

Virágozzék örökre

Olly sok ditső Királyért,

A’ Nemzetek’ javáért

Ez a’ királyi Ház.

Hogy a’ sok fényes Héróst

Ennek minden fiába

Mind itthonn mind tsatába

Imádja minden Száz.

A’ Génius.

Ebből fog származni ama’ nagy Vitéz is,

Ki, ámbár a’ győzőt meg győzni nehéz is,

Meg vervén a’ rabló Frantzok’ ármádáját,

Le dönti e’ kevély Nemzetnek dagályát.

Ama vitéz KÁROLYT mondom, ki végtére

Lessz a’ Magyar hadnak szerentsés vezére.

Ki a’ tágas Duna’ partját a’ Rénussal

Bé tőlti nevével és sok triumfussal.

Ah hatalmas Vitéz! már látom előre,

Mint állsz ki fegyverbe a’ véres mezőre:

Látom mint omlanak a’ Frantzia testek,

Mellyek a’ te Neved’ hangjára le estek.

Látom mint tsókolják a’ lántzból fel-szedett

Szabad tartományok felséges térdedet.

Kar.

Ti népek tiszteljétek

Károly’ vitézi szívét,

Mert ellenségtek’ ívét

Le fogja törni ő.

Óh halhatatlan Érdem!

Rakj oszlopot nevére,

Tégy zőld babért fejére

Melly templomodba nő.

A’ Génius.

Kedves Magyarjaim! mint a’ több nemzetek,

E’ Tsászári Háznak ti is örűljetek.

Hév kívánságtokat az Ég meg hallgatta,

Az óhajtott áldást tinéktek meg adta;

A’ mellynek zsengéjét kegyes Tréziátok’

Anyai ölébe mindjárt meg látjátok.

Meg látjátok mindjárt ama’ kis Hertzeget,

Kiért mind örökké áldjátok az eget.

Már is rajta ama’ virtusok ragyognak,

Mellyek példájában tündökleni fognak.

E’ lessz ama’ JÓZSEF,

JOZSEF Sh., em.

a’ világ’ tsudája,

Ama’ nemzeteknek Atyja és Királya. –

Ah majd magát épen illyennek mutatja

A’ Második Ferentz’ ’s Trézia’ magzatja,

Ama’ kis FERDINÁND, kinek védelmére

Fel kél még a’ Magyar a’ hartz’ mezejére,

Ki majd a’ jövendő időknek folytába

Ditsőségesenn űl Atyja’ trónusába. –

Ti boldogúlt Lelkek! adjátok azokat

A’ Paraditsomba nőtt liliomokat:

Hadd hintsem e’ boldog Gyermek’ bőltsőjére,

Mellyben fekszik annyi nagy Királyok’ vére,

Mellyben fekszik ez a’ jövő Világ’ fényje,

Az ég’ és a’ minden Nemzetek’ reményje:

Hadd tudjak néki eggy ajándékot tenni. –

Ah szép Gyermek, te még Ferdinánd fogsz lenni!²

Heu miserande puer, si qua fata aspera rumpas,

Tu Marcellus eris!... Manibus date lilia plenis,

Purpureos spargam flores, animamque nepotis

His saltem accumulem donis, et fungar inani

Munere. – –

Virgil. Æn.VI.

Kar.

Te Ferdinánd fogsz lenni,

’S végén a’ másik száznak

Te a’ királyi Háznak

Szent trónusán ragyogsz.

Bőlts Lelked fog be hozni

A’ főldre békeséget,

És minden nemzetséget

Te boldogítni fogsz.

________

V. ÉNEK.

Mária TerézIa.

Nagy lelkű Magyarim! kikben még lángol a’ hűség,

Lángol az azt fedező régi vitézi erő;

Óh ti, kik ámbátor szabadonn óhajtotok élni,

Őrizitek szentűl a’ fejedelmi nevet;

Kik fényes koronát kívántatok adni fejembe:

Ím karotok közzé most könyörögve jövök.

Most mikor a’ rabolók ki rohantak trónusom ellen,

És már híveimet durva bilintsbe verik.

Ím a’ Németeket ki rabolják minden aranyból,

Már a’ belga ’s olasz várakat öszve törik.

A’ dühödő Frantz nép országimat égeti tűzzel,

’S rám gonoszúl több több népet a’ hadra loval.

Most mikor ennyi Király fenyeget sok ezernyi sereggel,

Most mikor ennyi veszély árva fejemre rohan:

Bennetek, óh ti nemes Magyarok! tsak bennetek érzem

A’ segedelmet adó hajdani lelket, erőt.

Ím fejedelme[te]ket

fejedelmeket Sh., ért. sz. em.

látjátok előttetek állni,

Ím, ím könnye vitéz karjaitokra pereg.

E’ keserű könnyek nem lesznek e’ indítóid,

Óh Magyar, a’ kibe még Atyjai’ szíve dobog?

Óh te nemes maradék, te maradnál messze Atyáid’

Hajdani nyomdokitól annyi vitézek után?

Tsak te valál régen segedelme Királyi Nemünknek,

Édes Atyáimnak gyámola tsak te valál.

Kik nyomorúlt sorsodba viszont ezen árva hazádat

Bé fogadák fedező mennyei szárnyok alá.

A’ kik alatt ki derűlt országod a’ hajdani szennyből,

’S ködbe borúlt fényjét Dátzia vissza nyeré.

Illy nagy Atyák’ vérét igyekeznék most le tapodni:

’S nem buzog é Magyarom benned az ősi harag?

És ha az én már sírba borúlt felséges Atyáim’

Érdemi tsak gyengék a’ te személyed előtt:

Nézzed az én benned bízó fejedelmi személyem’,

Mellyet az ellenség porba tiporni akar.

’S ah, a’ melly koronát kívántál tenni fejemre,

Ennyi dühös néptől menteni kelj ki Magyar!

Férjemet és magamat bátor lélekkel ajánlom

A’ te vitézséged ’s gondviselésed alá.

Nagy lelkű Magyarok!

Nincs szóköz, sh., em.

búzduljon szívetek erre,³

(Fel emeli a’ kisded Józsefet.)

Vessetek e’ tsetsemő Hertzegetekre szemet.

Még ez virtusival bé tőltheti északot és délt,

Még e’ hazátoknak gyámola ’s atyja lehet.

Óh ti e’ hérósok’ magvát, ’s Európa’ reményjét

Porba ne hagyjátok dűlni idő-nap előtt.

Légyetek e’ mellett bokor ellenségei ellen,

Kik dühösön kezdik rontani ősi javát.

És mikor eggy asszonyt ’s eggy gyermeket annyi Királyok

Kezdik erős karral tépni miként az ölyűk:

Nem tüzel é Magyarom szívedbe a’ hajdani hűség?

Nem ragad é fegyvert érte vitézi karod?

Mert óh vitéz Nemzetség!

Ha nem leszel segítség,

Majd trónusom’ le döntik,

’S tán vérem’ is ki öntik:

Ah légy erántam hív! –

De jaj meg gyűlt felettem

A’ kín ’s ajkam le zárja:

Ah szóljon én helyettem

E’ néma könnyek’ árja,

Ez elfojtódott szív.

VI. ÉNEK.

A’ Nádor-ispány.

Haljunk meg vitéz Bajtársim! haljunk meg Királyunkért,

Álljunk, álljunk véres bosszút ősi szabadságunkért.

Jobb ditsőséggel meg halni a’ hólt testek halmain,

halmain. A pont sh., em.

Mint gyalázattal tapodni őseink’ szent hamvain.

Több már ezer esztendőnél hogy itt lakik a’ Magyar,

Még is minden próbák között Magyar maradt a’ Magyar.

Meg tartotta betsűletét mind a’ világ láttára:

Hát ugyan mi lennénk e’ már annak gyalázatjára?

Hát ugyan mi fajúlnánk el nagy lelkű őseinktől?

Mi kóldúlnánk é kegyelmet gyáva ellenséginktől?

Mi tsörgetnénk é idegen lántzot szabad létünkre?

Mi tétetnénk örök nyerget győzni tanúlt népünkre?

Ah előbb mint sem azt lássam, fel kötöm fegyveremet,

’S vitéz módra trombita szón végzem el életemet.

És ha e’ példára nem lesz senkinek is készsége,

Rajta! – haljon meg én bennem Nemzetem’ ditsősége.

Bosszankodva beszéllem el Árpádnak és Lehelnek,

Hogy el-fajúlt unokáji asszony szívet viselnek.

És ha minden könnytseppeket, a’ mellyek le hullának

Felséges szeméből Magyar hazánk’ Királynéjának,

El-árasztott ellenséges vérrel nem mossátok le:

Azt a’ Magyar szívhez illő kardot mind rakjátok le,

Mellyet hajdan nagy Atyátok az ellenségnek fene. –

De meg vér a’ Magyar névért a’ Magyarok’ Istene!

Meg éritek még valaha, hogy az illy puhálkodás – –

– De hová, hová ragadtál méltatlan bosszankodás?

Hiszen mind Magyarok ezek, mind nagy lelkű Magyarok,

A’ kiknek én most asszonyi ruhát szabni akarok.

Tudom mind Magyarok vagytok, rá esmerek nememre,

Vitéz tűz’ szikrája pattog szemetekről szememre.

Mellyet ha rettenthetetlen ortzáitokra vetek,

Átillát, Hunyadit látom, és Kinizsit bennetek:

Így űlnek elhúnyt Őseink ’s Bajnokink eggy sorjába

A’ Vitéz Lelkeknek szentelt Ditsőség’ Templomába.

Templomaba Sh., em.

–

Tudom hogy azt a’ víg órát békételen’ várjátok,

Mellyben a’ trombiták’ nemes serkentését halljátok,

Mellyben meg mutathassátok a’ haza’ ellenségén,

Hogy most is magyaros kar van a’ magyaros kard’ végén.

Úgy van vitézségtek mellett magam állok tanúba,

Én, én magam tapasztaltam azt minden háborúba.

Mikor vélem űzvén ’s vágván az ellenség’ táborát,

Eggyütt vitézkedtünk, eggyütt nyeltük a’ hartzok’ porát.

Véres fegyverünkkel eggyütt vágtattunk a’ tsatába,

Eggyütt mentünk trombita szón nagy Őseink’ nyomába. –

Vajha az ég vissza adná hajdani jó erőmet,

Vajha viszsza térítené el-hanyatlott időmet,

Mellyel három királyomnak hűségesen szolgáltam,

’S minden hadi veszedelmet magyar szívvel ki álltam;

Víg lélekkel nyargalnék ki az ellenség’ nyakára,

Meg reszkettetném még eggyszer a’ Pálfi név’ hangjára!

De bár meg-fáradt testemben az erek már meg fagytak,

’S esztendeim’ terhe alatt vállaim le roskadtak.

Még is fel vészem e’ kardot reszkető markomba is,

Gőzölög ez az ellenség’ véreitől még ma is.

Jertek óh vitéz Bajtársim! haljunk meg Királyunkért,

Jertek álljunk véres bosszút ősi szabadságunkért.

És ha nem sokat tészek is vén létemre köztetek;

Legalább Őseink’ útját meg nyitom előttetek.

És ahol ez ősz haj látszik, ’s ahol leg sűrűbb tűz ég:

Arra tartsatok Magyarok! ott Pálfi ’s a’ Ditsőség.

Rajta óh Vitézek!

Rajta! menjünk hartzra,

Várnak ellenségeink,

Verje őket artzra

A’ mi fegyverünk.

Ójjuk a’ Magyar hazát;

’S a’ kegyes Teréziát:

Bár a’ puska tsördűl,

Bár a’ bombi dördűl,

Meg ne rettenjünk!

(Az ősz Pálfi ki vonja a’ kardját; utánna az egéssz Magyarság fel zendűl: „Haljunk meg a’ Királyért, és a’ Magyar Hazáért! illyen szók harsognak az alatt, míg a’ vitéz Magyarok a’ következendő hartz-dal’ zengése alatt a’ házból ki-vont karddal ’s fegyver zörgéssel ki mennek.)

A folytatás a Diétai Magyar Múzsa VII. számában olvasható, előtte ez áll: Diétai MAGYAR MÚZSA VII. (Folytatása az 1741-diki Diétának.)

VII. ÉNEK.

A’ Magyarok’ Karja.

(Eggy.)

Óh Magyar vitézek!

A’ kiknek szemében

Bátor lelket nézek

Mársnak fegyverében:

Jertek mind kövessük

Pálfi Fő vezért.

Kardra óh Vitézek!

Haljunk meg hazánkért,

És Teréziánkért

Ontsunk drága vért.

(Mind.)

Kardra óh Vitézek!

Haljunk meg hazánkért,

És Teréziánkért

Ontsunk drága vért.

vért, A vessző sh., em.

(Eggy.)

Ősi nagy lelkünkkel

Őtet bé fedezzük,

Ősi fegyverünkkel

Őtet védelmezzük!

Ezt ha végbe

végba sh., em.

visszük,

Nyertünk drága bért.

(Mind.)

Kardra óh Vitézek!

Haljunk meg hazánkért,

És Teréziánkért

Ontsunk drága vért.

(Eggy.)

Jó betsűletünket

Ezzel is nagyítsuk,

Szép Magyar nevünket

Bé ne motskosítsuk,

Melly egész világon

Már az égig ért.

(Mind.)

Kardra óh Vitézek!

Haljunk meg hazánkért,

És Teréziánkért

Ontsunk drága vért.

(A’ szőnyeg le foly.)

LICENZA

(vagy–is Bérekesztés.)

VIII. ÉNEK.

(A’ Theátrumba hírtelen nagy zugás és vízomlás hallatik, mellyre a’ Muzsika lármáson hangzik reá; a’ Habok közűl fel jön az öreg Duna, a’ mint a’ poétai festés kívánja, kezében látszik az ő nádból, sásból és tserfából kötött koszorúja; feje németesen, mellye magyarosan, lába pedig törökösen van fel őltöztetve; eggy oszlophoz áll az ő hét ágú villájával; szól és a’ habok azonnal le tsilapodnak, a’ Muzsika halkal el múlik.)

A’ Duna.

(Eggy oszlophoz áll hét ágú Villájával.)

Álljatok, eggy kisded haladékra meg álljatok itten

Habjaim, e’ fényes Várnak négy tornyai mellett:

’S e’ nemes országnak míg e’ városba sereglett

Rendeihez szólok, tsilapítsátok le dagálytok’.

Halljátok meg örök Bértzek, ekhózzatok erdők,

Rengjetek óh partok, paloták zendűljetek öszve!

A’ Duna szól; melly annyi kövér főldekre le folyván

Sok gályákat emel hátán, sok réteket öntöz:

A’ Duna szól; Magyarok szavamat fületekbe vegyétek!

Még mikoron hajdan ti se vóltatok, Őseitek se

Vóltanak; én vóltam, még a’ kezdetbe az Isten’

Zsámoly-széke alól a’ légyen szóra születtem.

Jól tudom én mi esett hajdann Európa’ vidékin,

Még a’ régi idők’ történeti jutnak eszembe.

Még elmémbe forog mint jött e’ főldre Balámber

Scytha vitézeivel, mint nyertenek ebbe hatalmat

Árpád és ama’ hét Kapitányok véres erővel.

Még jól emlékezem

emlekezem Sh., em.

sok tábori ütközetekre,

Mellyekben magyaros szívvel hartzoltanak a’ ti

Őseitek, zeng még a’ hadak’ lármája fülembe,

’S úgy tetszik most is sok ezer nép’ fegyvere zördűl

Partjaimon, sok ezer paripák’ nyoma porzik az égre,

És most is vizemet sok test sok dárda dagasztja,

Mellyeket a’ vérnek tajtékjai hempelygetnek.

Most is az ellenség’ tüze közt a’ régi vitézek’

’S a’ magyar Őszeknek hadi tábora rémlik előttem.

Most is az öszve-kevert viadal felhőnnyi porában

Látom Atyátoknak kardját villogni szemembe.

Nem vólt semmi veszély sem semmi próba előttök,

Mellyre vitéz szívvel ki ne mertek vólna rohanni

Őseitek, ha Királyt ’s Országot menteni kellett. –

Jól tudom én millyen szókkal harsogtanak akkor

Partjaim és e’ hegyek, mikor e’ vár kőfala mellett

A’ bosszú, a’ halál dörgött ki az égre keményen

Őseitek’ száján, mikor a’ nagy Trézia mellett

Akkori Nagyjaitok kardra ’s paripára kelének.

Él is az ő tetemes hírek még sírjok után is,

Él a’ népek előtt, neveket kíséri Ditsőség,

’S a’ lemenő Nappal Gánges bámúlva beszélli

Tetteket: Én magam is minden partommal örökre

Hírdetem áldandó Héróssait a’ magyar égnek.

Míg tsak az ő Székén a’ Trézia’ gyermeki űlnek,

Míg a’ Szent István’ koronája Apostoli főn lesz,

És Magyar országnak védelme fog Ausztria lenni:

A’ ti Atyáitokat Béts és Európa betsűli. – –

Hát ti is illy nagy Atyák’ nagy Magzati! annyi Vitézek’

Szép maradéki! ugyan nem fogtok e annak örűlni,

Hogy van most alkalmas idő, a’ mellybe meg újra

Hajdani hűségtek’ jeleit nap fényre tegyétek,

És a’ Márs’ mezején kardot pengessetek ismét –

Hát nem hív, nem erős Magyarok vagytok ti is osztán?

Hát ti Királyotokért ’s a’ hazáért hadra ki szállni

Nem mernétek e már? ím néktek is újra ki nyílik

A’ jó hír’ ösvényje megint, a’ mellybe nagyokká

Lettek Atyáitok is, mikor éles fegyvereikben

Az haza védelmet lele, ’s a’ nagy Trézia gyámolt. –

Merjetek óh Magyarok! tudom én hogy bennetek is forr

A’ viadalra szokott bátorság, ’s hajdani hűség,

Jól tudom én, hogy még készek vagytok ti tsoportban

Jó Fejedelmetekért ’s a’ Hazáért hartzra ki menni:

Rajta tehát! ’s míg még nem vér kezetekre bilintset

A’ dühös ellenség, kardra ’s paripára Vitézek!

Rajta vitéz lelkű Magyarok! – Kell győzni tinéktek!

Győzni kell tinéktek!

Légyetek tsak hívek,

Népeteknek szívek

Bátor és vitéz.

A’ Királlyal eggyütt

A’ köz boldogság is,

Sőt mind a’ világ is

Kardotokra néz.

IX. ÉNEK

A’ Sokaság.

Várnak ellenségeink!

Rajta! menjünk hartzra,

Verje őket artzra

A’ mi fegyverünk.

Ójjuk a’ Királyt, Hazát!

’S bár a’ puska tsördűl,

Bár a’ bombi dördűl,

Meg ne rettenjünk! ! !

ugrás a szövegforráshoz

A’ VÍZITAL,

A’ VÍGITAL Sh., ért. sz. em.

v a g y – i s
Vinum acuit Ingenium. – Paradoxum. –

Ti hegyközi Nimfák, a’ hordók’ Driási!

A’ kik alatt vagynak azoknak folyási,

Kik azokkal éltek, ’s meg haltok azokkal

A’ nemesebb termést őrző tőlgyszálokkal,

Hív Őrzőangyali annak a’ Nektárnak,

Mellyet sok el-száradtt torkok szomjan várnak,

Ti, a’ kik a’ gyermek Bakhust bőltsőjéből,

Mihelyt ki születik a’ gerézd’ méhéből,

Apolgató ölbe lihegve fogjátok,

Bár fel-fortt bílissel mormolis reátok:

Imhol pohártokat örökre le tészem,

Mert az éles elmét olly drágán nem vészem;

Ma mondom ki végső bútsúm’ rövid szóval:

Félre, mind máslással, mind pedig Vinkóval!

Zengjetek utánnam, víg hegyek! zengjetek,

Mámoros echótok dünnyögjön bennetek!

Könnyezzen a’ gohér, ’s bandérista bakar,

Mellyet most az agyag’ fűlt szobája takar.

El ment a’ pintzékből ki ott helytartó vólt,

Ki az édes bortól sok nyelveken danólt.

Víg vőlgyek! ha innen mind így széllednek el,

Rólatok majd senki verset nem énekel;

El pusztúl Kágyának, Kójnak egész hegye,

Kietlenbe húhol az egész Vármegye.

Zengjetek, óh Bakhus’ vőlgyei! zengjetek,

Mámoros echótok dünnyögjön bennetek!

Sh., a sor végi felkiáltó jel fejjel lefelé van szedve.

Lésznek ezután is, lésznek tán valakik,

Kikben szánakozó lélek ’s torok lakik,

Kiket a’ borral telt magyar Hélikonnak

Hegye felé édes vágyódások vonnak;

Sh., a sor végi pontosvessző fejjel lefelé van szedve.

Kikkel a’ Noétól bé-plántáltt Hegyközön

Bárkát vagy is borkát rakat a’ borözön:

Én pedig nem mégyek többé a’ pintzébe,

Bár habzó Nektárral kínáljon is Hébe.

Maradhat a’ meg forrtt gohér, ’s a’ bakar is,

bakaris, sh., em.

Mellyet a’ konty alá tőlt sok száz Basszar is.

Illatozzon másnak az édes muskotály:

Mit ér? ha annak is a’ vége ispotály.

Én futok előle, bár elébe húznak

Szíjján a’ Bakhusi tigrisnek, hiúznak.

Enniussá ha tsak bor által lehetni,

Úgy én a’ borostyánt én meg fogom vetni.

Ha a’ Poétának tsak borba feredve

Lehet a’ szűz múzsák’ forrásához kedve;

Ha mind bortól lutskos főtől származtatok,

Ti örök hírt szerzett nemes gondolatok!

Ha már a’ borostyánt, mint a’ szó mutatja,

Minden ditső lélek borosan aratja:

Bor által nem vágyok boros borostyánra,

Nem veszem hordóból az észt szivárványra.

Jaj lesz! ha a’ tele szívott lopótökök’

Kortyaival lesznek Voltérfők sok tökök.

Illetlen gondolat, ’s szégyen a’ múzsáktól

Nemes lelket venni a’ Butelliáktól.

Hát borrá változtak már a’ Hippokrénék?

’S körűlte dőzsölve lantolnak a’ Nénék?

Hát szűz óldaloknak kies márványjára

Kulatsokat fűztek ők is utóljára?

Hát szőlővel rakták bé a’ Pindus’ hegyét,

Hogy mindenik borral szívja tele begyét?

Hát azért vájták ki ezt is pintzelyuknak,

Hogy így Daktilusra majd könnyebben buknak?

Sok nemesebb lelkek’ meg-botránkozása

Ez helyek’ képtelen travesztiálása.

Ha Apolló helyett Bakhust tették főnek

A’ Múzsák azok közt, kik hozzájok jőnek:

Én a’ borostyános koszorút meg vetem,

Mert e’ társaságot épen nem szeretem.

Megyek a’ Nimfákhoz, ezek sem szomorúk,

Itt lésznek fejemen sásból font koszorúk.

Itt a’ Najádok

Nájadok sh., em.

közt lesz múlató helyem,

Meg nyugtat a’ káka ’s vízi petreselyem.

Ha Orfeus lenni nem tudok, (’s nem is kell,

Hogy Bakhus’ Papjai ne tépjenek széllyel.)

Lehetek a’ vizek’ kedveltt Árionja,

Magát a’ Delfinek közé Múzsám vonja

Kellemetes vizek’ örökös forrási,

Mellyeknek a’ mennyből áradnak folyási!

Kiket a’ grátziák a’ jó természetnek

Zsámolyszéke alól tisztán tsepegtetnek!

tsepegretnek sh., em.

Tsörögve kerengő kristály folyamatok,

Mellyek a’ leg-hígabb égből fakadtatok?

’S te, amott az éles kőszálnak sivatag

Ormáról zuhogva le szakadó patak!

Folyástokat tisztán tsergedeztessétek:

Epedt vágyódással lihegek felétek.

Mondjátok meg: Nimfa nem fördött é benne?

Mert úgy t’án nagyonn is fűszerszámos lenne.

Semmi! külömben is én magam’ a’ Madám’

Tétishez örökös követőűl adám.

Hanem még ma, míg a’ késő hajnal kijő:

Nálad hálok, Bakhus! – de holnap Adiő!

ugrás a szövegforráshoz

A’ kevély.

Nézd tsak azt, ki amott sétálgat kevélyen,

Mindent meg vét, ’s útál szemeivel méllyen.

Fel emeli orrát a’ többiek felett,

Öblös vitorlája hajt igen nagy szelet.

Ezt mihelyt valami szellő meg-mozgatja,

Azonnal kétfelé büszkén fintorgatja.

Fel sem vesz senkit is nagy rátartiságban,

Mintha tsak ő vólna ember a’ világban.

Sajnálja a’ főldre botsátni lábait,

Útálván a’ véle testvér főld’ porait.

Sőt büszke lelkének az esik terhére,

A’ teremtőt azért veszi crisisére;

Hogy a’ melly levegőt a’ szegény ki-lehell,

Úri tüdejének színi ugyan azt kell. –

Emberek! vagy hérók légyetek ’s istenek,

Ha kevélységtekkel lehettek illyenek;

Vagy légyetek vélünk emberetskék ti is,

Így több betsűletet fogunk adni mi is.

Melly nagy balgatagság, tsak embernek lenni,

Még is a’ hasonló embert fel sem venni!

’S azzal hogy valaki másikat meg-vetett,

Azzal prætendálni tőle betsűletet.

A’ betsűlet ollyan dögpárának langja,

Mint a’ lidértz, mellyet szűl a’ sír’ barlangja.

A’ ki ezt kergeti, el-repűl előle,

’S azt szokta kísérni, a’ ki szalad tőle.

Az embernek igen kényes természeti,

S magát meg-vettetve látni nem szereti. –

Mit nyér hát, ki mindent meg-vét oktalanúl?

Őtet is meg-veti minden: ’s kárán tanúl. –

A’ kevélység tsupán a’ bolondnak gondja;

Úgy van! mert a’ kevély a’ világ’ bolondja.

Hát a’ világnak illy bolondja sok van é? –

Hogy ne? sőt a’ világ az illy bolondoké:

Sőt már a’ kevélyek olly nagy számmal vannak,

Hogy a’ ki nem kevély már azt tartják annak.

Tarka Luftballonok! lebegő árnyékok!

Gyermekségből támadt fényes buborékok!

Lám a’ nemes értzek mind fenékre szállnak,

Mikor az otromba tökök fenn úszkálnak.

ugrás a szövegforráshoz

BARÁTSÁGOS BÚTSÚVÉTEL.

Már hát külön választ a’ végzés bennünket,

Meg-osztja eggymáshoz forradott szívünket!

E’ kötéssel eggyé azért kellett lennünk,

Hogy annál keserűbb bútsút kelljen vennünk?

Hát a’ mit annyi sok esztendő érlele,

Most vész el, ’s nem lehet már most élni vele?

Óh gyászos végezés’ irtóztató pontja!

Melly két szerető szív’ frigyeit fel-bontja;

’S így a’ leg-kedvesebb vagyonunktól meg foszt,

Mikor két barátot kegyetlenűl meg oszt.

Barátság! barátság! óh édes nevezet,

Mellyre sóhajtással sok szív emlékezett!

Be’ gyakran méreggel van mézed keverve,

Bontván örömünket szívünk’ új keserve.

Véltem, hogy eggymástól holtig meg nem válunk,

’S meg-oszlatónk lehet tsupán tsak halálunk:

De lám más lappangott eggy gyász fátum alatt,

A’ melly most közöttünk vont örökös falat. –

Külön válunk tehát eggymástól egészen,

De lelkünk tovább is eggymás körűl lészen.

Bár én nyomorogjam Spitzberg’ havassain,

Te lakjál a’ festett Hottentót’ partjain;

Én Amérikán túl vonjam magam hátra,

Téged’ tartóztasson a’ forró Szummátra;

Az én estvém légyen tenéked reggeled:

Még is eggyütt élek, ’s eggyütt halok veled.

Mostan kedves színed’ tám utólszor látom,

Ah! már isten-hozzád, szerelmes barátom!

Hozzád ez utólsó szó rebeg ki számon:

Légy te hív Pithiás, leszek én hív Dámon!

ugrás a szövegforráshoz

A’ Főldindúlás

Tsak alig rendűlt meg a’ főld’ mélly ürege,

Azonnal minden szív írtózva rettege.

Meg-rázott oszlopi fundamentomának

Rettentő zúgással eggybe roskadának. –

Már reszkető háta bé felé omladoz,

omlodoz Sh., em.

A Tartarus gyémánt boltjáig hasadoz;

Mellyből sustorékol sűrű kénkő langja,

Mint mikor fel lobban az Etna’ barlangja.

Bömből a’ főld belől, ’s küszködik magával,

Kívűl ekhóztatja a’ romlást lármával.

A hólddal szomszédos hegyek le süllyednek,

Rajtok feneketlen tengerek erednek.

Belől a’ pokolnak szelelő lyukai

Meg-nyilván árvizként omlanak lángjai;

Kívűl az öszve-dűlt házaknak kéményi

Lettek a’ pusztító lángoknak örvényi.

Retsegés, ropogás, hallik minden felé,

Bomlik, törik, szakad minden ezer felé.

A városok rakás kövekbe omlanak,

Az Égből a’ pompás tornyok le hullanak.

A’ halál a’ füstnek ’s pornak közepében

Kevélyen kóvályog véres szekerében:

’S felütvén zászlóját eggy setét felhőre

Katzagva repűl le a’ vérbe fekvőre.

A jajszó, sikóltás a’ levegőt teli,

Magát a’ tsillagok közé fel-emeli;

Onnan terhesedve a’ nyílt poklokra űl,

S a benne kínlódók jajjával eggyesűl.

Iszonyító romlás, irtóztató tsata,

A’ mellyet még semmi toll le nem írhata! –

Hát az ítéletnek millyen lesz formája,

Ha illyen iszonyú Ichnographiája.

ugrás a szövegforráshoz

A’ BÚKKAL KÜSZKÖDŐ.
Aria.

Életem’ mái

Komor óráji!

Hány ezer bú ’s átok

Jöve rátok.

Fussatok ezekkel

A’ sok keservekkel,

Mellyekkel az ég

Ostoroz még.

Jaj szabadítsatok,

Öldöklő bánatok!

Mert e’ kín engemet

Sírba temet.

ugrás a szövegforráshoz

A’ HAD.

Ki ütvén zászlóját a’ Had’ véres Atyja

A’ halál’ ’s írtózás’ szelén lobogtatja.

Pattantja Bellóna rettentő ostorát,

Keresztűl nyargalja őldöklő táborát.

Rettegés, félelem futnak szekerébe,

Dühösség szikrázik mind eggyik’ szemébe.

Ezek előtt nyargal az egyenetlenség,

E’ miatt támadott még minden ellenség,

A’ forgószelekkel tsatáznak hajai,

Zőld tajtékot túrnak kékűlt ajjakai.

Eggy bádgyasztó szélben a’ halál kíséri,

Éh torkát eggy gazdag vatsorához méri:

Ijjesztő ortzával tekínt a’ másikra,

Sárga karjain űl az aludt vérikra.

Végre a’ trombiták’ bús harsogására

A’ fegyveres rendek űlnek paripára;

Rettentő lármával, zörgéssel rohannak,

Hol a’ vér’ mezeji már ki-szabva vannak.

A’ merre tsak dühös ármadájok szaladt,

Reng a’ meg-réműlt főld dübögések alatt.

Az ágyúk’ meg-terhelt méhe nagyot dördűl,

Belőle a’ halál eggy Bombin ki-gördűl:

Utánna az apró halálok repűlnek,

Mellyeket a’ puska golyóbisok szűlnek. –

A’ halálos füst a’ levegőt nyargalja,

Fel-mászván a’ magos felhők’ hasát nyalja.

Nem írhatom tovább reszkető kezemmel,

Az írtózás el hal képzelődésemmel.

Te szelídebb Múzsa! fuss el e’ stzénáról,

Ne gondolkodj illyen gyász materiáról.

Vannak Helikonnak tsendesebb Rozsási,

Hol zugnak az édes örömnek forrási;

Itt pengesd az estvén ezüst lantotskádat,

El-vetvén borzasztó hadi trombitádat.

Mert ha eggy Dalomat Rózsi hellybe hagyja,

Nagyobb vagyok mint eggy Tamerlán’ Hadnagyja!

ugrás a szövegforráshoz

AZ ÉN VAGYONOM.

Ugyan tehát mit érsz azzal,

’S mi hasznod e’ munkába,

Hogy kintseid’ nagy halmazzal

Gyűlytöd bé a’ ládába?

A’ te

ti ért.sz. em.

szivednek bálványja

Az epesztő fösvénység,

Gyötör tsalárd ragyogványja,

’S titkon öl a’ szegénység.

Te a’ felsöbbek udvarát

Éhen, és szomjan lesed,

A’ nagyok’ záros pitvarát

Szív szakadva keresed.

Mellyben azoknak lábait

Örvendezve tsókolod

’S ezzel hijjánosságait,

Érdemidnek pótolod.

Te nem sajnálsz mászni porba

’S másoknak rabja lenni,

Tsak hogy szabad légyen sorba

A’ több rabokkal menni.

’S ekképen nyert érdemeid’

Ruháidra varratod,

Szólgaságod’ szép jeleit

Azokon fitogatod.

Végre fellengős palotát

Rakatsz a’ felhők között,

A’ mellybe bíbort, ’s tafotát

Az öt világ kötözött.

A’ szegénytől grátziádat

Sok gráditsra emeled,

Tőle készült palotádat

Még magad is tiszteled. –

De légyen ez a’ szerentse

Légyen tiéd barátom!

Sorsom’ ettől az ég mentse

(Menti is a’ mint látom.)

Eggy helyhez nem kötelezem

Én gyönyörködésemet;

’S így magam le nem vetkezem

Szabados tetszésemet.

Minden a’ mi tsak szépíti

Az egész természetet,

Bennem a’ gondot enyhíti,

Ha rabszijjára vetett.

Az éneklő madarkákkal

A’ szép napot tisztelem,

’S a’ tsendes Etéziákkal

Élesztgetem kebelem’.

Ha sétálok, szép útamon

Liliomon sétálok,

’S kevélykedve a’ Salamon’

Ditsőségén járkálok.

Az hegyek’ hűs forrásai

Lelkem’ fel éleszthetik,

Ezt a’ gazdagok’ borai,

Óh ezt, ritkán tehetik.

Édes anya a’ természet,

A’ bujaság mostoha,

Ez leg többször el enyészett,

Az nem változik soha.

A’ gyönyörűség karjait

Itt ki nyúlytja énnekem,

’S pengetvén lantom’ húrjait

Édesíti énekem’!

ugrás a szövegforráshoz

A’ DUGONITS’ OSZLOPA.
(Az ő Barátihoz és Tisztelőihez.)

Istenem! igazán láttam e szememmel,

Vagy tsak álom játszott képzelődésemmel!

De hát álmodhat é olly tisztán valaki,

Hogy a’ való’ képét illy nyílván lássa ki? –

Nem – nem. – Mert álmunkkal oda van mindenünk,

El tűnik árnyéka, mihelyt fel serkenünk:

De én, a’ mit láttam, arra úgy eszmélek,

Mintha kísért vólna eggy mennyei lélek. –

A’ Magyar Hélikon’ virágos tövében,

A’ szelíd múlatság’ híves mezejében

Apró violákat, ’s Nefelejtset szedtem,

Eggy kis bokrétába tarkán egyengettem;

Víg éneketskéket, a’ mint van szokásom,

Danoltatott vélem tsendes andalgásom,

Mellyet eggy kis Zefir, kerengvén lejtősön,

A’ bokrokról vissza süvölte kettősön.

A’ hegynek tetején, hová a’ szerelem,

’S az édes vágyódás nézetett fel velem,

Láttam, magam láttam – De mivelhogy nagyok

A’ látások, és én kis éneklő vagyok:

Te beszélld el, Klío! hogy raktak a’ kopott

Kőmaradványokból eggy ditső oszlopot?

Kik rakták a’ hegynek tetején, és kinek,

Hol már eggy nagy Oszlop állott Gyöngyösinek?

Eggy nagy setét barlang egyedűl magában

Mélly torkolattal áll a’ hegy’ oldalában.

Porlott kövét lepte a’ régiség’ moha,

Mintha még kéz sem lett vólna rajta soha.

Rakás maradványok’ puszta dűledékit

Az idő’ fogai lassan tördelék itt.

Sok Mauzóleumnak itt tört le a’ feje,

El temetve van sok temetésnek helye.

Kevélykedtek hajdan sok tornyok, templomok,

Mellyeknek a’ porba’ alig van már nyomok.

Láss itt sok örököt ígérő oszlopot,

Mellynek már a’ darab köve is el kopott.

Kőhalom már, a’ mit rakott Szemíramis,

Kőhalom sok ezer Kolosszus, Píramis.

Sok nagy nevek, ’s betses érdemek eggy sorba’

Meg vetve hevertek mohosan a’ porba’.

Sok Vitézek, derék Hérók itt valának,

Agamemnon előtt a’ kik virágzának.

A’ feledékenység űlt ezek’ tetején,

Vastag gyászos darótz vólt búrkolva fején;

Érzéketlen’, némán, siketen, és vakon

Hevert a’ láb’ alá tapodott hamvakon;

Két kezét bádgyadtan tévén két szemére,

Botsátotta gőzös fejét a’ térdére;

Eggy homályos felhő, melly a’ méllyről jöve,

Körűlötte sűrű ködkárpitot szöve. –

A’ néma hallgatás őrzi e’ barlangot,

És nem ereszt belé semmiféle hangot:

Ollykor, ha ide jut világunk’ lármája,

Eggy fél rekedt hangot ád a’ barlang’ szája;

De az is olly zavart, olly lassú, és siket,

Hogy már kettő közűl nem hallhatd eggyiket.

Az örökös álom, a’ halálnak bátyja

E’ környékre hideg szárnyait botsátja.

Az avúlt régiség magát itt hízlalja,

A’ mit a’ századok szűltek, ő fel falja:

Torka nagy, ’s még nagyobb gyomrában a verem,

Mellybe megy, valami a’ világon terem;

Atzél fogak márvány ínyébe pengenek,

Minden elmúlandót rakásra őrlenek.

Minthogy ez hely a’ fényt épen nem szenvedi;

Az örök éjtől szőtt vastag szőnyeg fedi.

Útja is mélly vőlgyben vagyon, ’s tekervényes,

Igen omladékos, dudvás, szövevényes.

Nem vólt a’ Labirint olly tévelygős régen,

Melly épűlt Krétába titkos mesterségen,

Dédal annyi ezer vakos fordúlatot

Ezer ösvényébe annak nem rakhatott;

Mint a’ mennyi öszve-kevert tekervények

Között tétováznak ebben az ösvények:

Ténari öblei poklok’ üregének

Olly kietlen ködbe tán nem kerengének;

A’ millyen homályba úszik e’ tartomány,

Hol hamar el téved maga a’ tudomány.

Itt láttam Dugonits’ lábainak nyomát,

Hogy’ járta fel ezt a’ régiség’ Templomát.

It[t]

It Sh., em.

van páltzája is fel téve, ’s lámpássa,

Hogy a’ mit ő már itt látott, más is lássa.

Ezért érdemlette, hogy Hélikonhegyen

E’ régi kövekből néki oszlop legyen.

Mellynek buzgó szívvel első talpot vetett

A’ háládatosság ’s hazai szeretet.

A’ feledékenység’ setét barlangjába

Szedett követ ezek rakták fel sorjába.

Mellyet sok tsókok közt a’ hív emlékezet

Háláló könnyekkel öszve tzémentezett.

’S akkor a’ grátziák tsínosra faragták,

És reá a’ szépség’ mázzát bőven rakták.

Eggy Babér-koszorút e’ nagy Oszlop felett

Ölelő Kézzel tett az érdem ’s tisztelet.

Mihelyt az Oszlophoz közelebb eshettem,

A’ darab köveket rendre nézegettem.

Némellyik a’ Trója’ öszvetört falából

Vólt faragva Párosz’ fejér márványjából.

Némellyeket köves sziklájából raka

Bőlts Ulisszesének a’ sovány Itaka.

Sokon vésve látszott a’ Kolkisi házon

Árgonautáival vitézkedő Jázon.

Karjeli kőszálon vólt metszve Etele,

Etele, és kedves Etelkája vele.

Kún maradványok is közötte látszottak,

Mellyeket Lászlónak a’ Kúnnék hordottak.

Láttam még iszonyú nagyságú köveket,

Tíz ember is alig bírná fel ezeket,

Rettentők valának, mint a’ miket maga

Herkules Abila’, ’s Kálpénél faraga:

Tóldi állította ezeket magának,

De már a’ mohoktól bé vonva valának.

Két ditső szűz is vólt, Bátori, Matskási,

A’ mint mutatták a’ kövek’ Mohodzási.

Ezekből építék az oszlopot ezek

A’ Dugonits’ hírét fel-építő kezek.

Sok helyen a’ kövön Árpád, Tokszus, Zoltán

Triumfált az idő’ el-múlandó vóltán.

Sok ditső Őseink’ nevei új fényben

Kezdettek ragyogni e’ nagy építményben.

Ezek között látszott a’ Fő-tiszteletű

Dugonitsnak metszve néhány arany betű,

Mellyet a’ hív magyar kezek így metszének:

A’ Haza. Dugonits. András’. nagy. nevének!

Szemét sok hazafi könnyekkel áztatta,

Sok hév indúlatok buzogtak alatta.

Azok közt bennem is az öszve-olvadott

Szív sok háládatos könnyekre fakadott.

Tiszteltem, nagy Tudós! ennyi érdemedet,

’S hazafi tsókokkal értetvén tégedet

A’ Magyarok’ kegyes Istenét imádtam,

Hogy illy Magyar szívű hazámfiát láttam.

Áldjon is meg az ég, édes hazámfia!

Zengjen Duna, Tisza, ’s minden Magyar’ fia.

Ezt kívántam néked; meg ne szólj ezekkel

A’ te érdemidhez illetlen versekkel.

Én mint Temisztokles oszlopodnál sírtam,

És alá ez eggy pár sorotskákat írtam:

(*) Szemléljétek. Késő. Unokánk’. Fiai.!

A’. Nagy. Dugonitsnak. A’ Hív. Csokonai!

.! A dupla mondatvégi írásjel sh., em.

ugrás a szövegforráshoz

FELVÍDULÁS. TÖRÖK NÓTÁRA.

Búk bánatok, távozzatok

Előlem messze;

Hogy szívemet, víg kedvemet

Semmi ne epessze.

Fejemet nem töröm,

Jobb annál az öröm.

Kár híjjába, Bolondjába

Gyötreni szívemet;

A siralom, Aggodalom

Ekkép’ el nem temet

Idején engemet.

Hát vígadok, Helyt nem adok

Már a’ bánatnak:

Hoppot mondok! A’ búk ’s gondok

Nálam nem lakhatnak.

Örömmel múlatok,

Mikor múlathatok.

Ha hallik a’ Víg muzsika,

Én is majd el járom,

A’ vígságtól, Múlatságtól

Magam’ el nem zárom.

Kitsiny az én károm!..

ugrás a szövegforráshoz

EGGY KESERGŐ MAGYAR.
(a’ Mohátsi nótára.)

Minden vígasság tőlem el távozott,

Vége minden örömemnek,

Szívem reményjében meg tsalatkozott,

Nintsen nyugta bús fejemnek.

Víg napim! el vesztetek,

Nem múlatok véletek,

Az öröm ’s a’ víg élet

Keserű ürömmé lett.

Életemet sok ezer gond terheli,

Lelkem a’ búk között eped,

Bús szívem bánatokkal lévén teli

Már ezer ízekre reped.

Óh keserves bánatok!

Világra ti hoztatok,

A’ bú nevelt engemet,

Sírba is a’ bú temet.

ugrás a szövegforráshoz

A’ Figefa és Mondolafa.
(Baldi’ meséji közűl Olaszból)

„Honnan esik az, hogy minden fák között, mellyek ősszel gyümőltsöt hoznak, tsak te nem virágzol tavasszal?” Ezt kérdte eggykor a’ mondola a’ figefától. – „Azért hogy úgy ne tégyek, felele a’ figefa, mint te: te gyakran virágzol tavasszal, ’s összel nem termessz.”

Magad-fitogató ifjú! néked is szól ez a’ figefa. . . .

ugrás a szövegforráshoz

Szitzília és Neptún.
(Baldi’ meséji közűl Olaszból)

Szitzília már eggy időben kérte Neptúnt azért, hogy őtet méltóztatná ismét Olasz országhoz ragasztani. – „Balgatag! hát nem tudod, hogy jobb kitsiny főnek lenni, mint nagy lábnak?” – E’ vólt rá a’ válasz.

Ezt a’ mesét eggy fejér mentés gazda beszéllte eggy paszamántos tselédnek.

ugrás a szövegforráshoz

A’ Madár a’ szabadságba.
(Roberti’ meséji közűl olaszból.)

Semmivel sem gondolván már

A’ szabad berekbe,

Gyönyörködik eggy víg madár

Játékba, énekbe.

Ha virágos réteket lát,

S talál híg kútfőre;

Tsattogtatja tarka szárnyát,

Fut mind a’ kettőre.

Mindég ugrál, tsevegve zeng

Szabad társaságba,

Mérték nélkűl örvend kereng

E’ víg múlatságba.

Nem tartja meg se vőlgy, se hegy,

El merűl a’ jóba,

Eggyszer a’ sűrű zöldnek megy,

Akad a’ hálóba.

Veri szárnyát s imé nyakát

Ki szegi eggy legény:

Akkor, hogy ő bolond vólt hát,

Meg esméri szegény.

Mondják, hogy halálakor is

Nyögését hallatta,

S hogy a’ nyőgés közbe Klóris’

Szép nevét jajgatta.

A’ szabadságnál nints szebb kints

Úgy é, ifjak, vélünk?

Igen,

A sor rövidebb egy szótaggal a kelleténél, feltehetően sajtóhibáról lehet szó. Az egyetlen fennmaradt másolatban, Sárváry Pál másolatában (DebrK. R 556a: 84–86. l.) Igen is szerepel (ld. I. 603. 27.)

de károsabb sints,

Mihelyt vissza élünk. –

ugrás a szövegforráshoz

AZ EKHÓHOZ.

Panaszimat óhajtással

Kettőztetem, óh!

Jer az eget jajgatással

Kérni bús Ekhó!

Te vad havasok’ kősziklája,

Te szomorú Ekhó’ hazája,

Jajgass vissza reája!

Panaszimat óhajtással ’s a’ t.

ugrás a szövegforráshoz

ÉNEK A’ TAVASZHOZ.

Jer kies Tavasz! botsássál

Éltető lehelletet,

Hogy kihalt mezőnkbe lássál

Újra vídám életet.

Száz Zefir köszönti tsókkal

Rózsa színű lábadat,

A’ kiomlott nártzisokkal

Bársonyozván útadat.

Száz Driás mond az hegyekbe

Néked áldó éneket,

Hármas Ekhó zeng ezekbe

Innepedre verseket.

Nyájasabb Etéziákkal

Nyílik a’ nap’ reggele,

Tőlti édes balzsamával

Szűz virágidat tele.

Zengedeznek énekelve

Pándion’ leányai,

Rajta víg örömbe telve

Zúgnak a’ fák’ gallyai.

ugrás a szövegforráshoz

Angélika

Eggy Szerenáta két szakaszban.

Szerzette
Metasztázió Péter
Tsászári Poéta.

Fordíttatott Olaszból.

Közbeszólók..

Angélika.,
Medóró.,
Orlándó,
Likóris, pásztorleány, Tirzis’ szeretője, az öreg Titirus’ Leánya.
Titirus.,
Tirzis,, pásztorlegény, Likórisnak a’ szeretője.

A’ Játékhely eggy Múlatóháznak a’ kertjében gondoltatik, Kámpániában, nem messze Párishoz.

ELSŐ SZAKASZ.
______
Angélika, Medóró, és Titirus.

ANGÉLIKA Jöszte - ki a’ háznak tömlötzéből, imádott Medóróm; ím e’ zőldágak, ím e’ gyenge fűvek és virágok között, hallgasd mint susog kellemetesen tzitzázván eggy szellőtske, melly elsuhanván az illatozó növevényekről a’ legkedvesebb spiritusokat kapkodja el; és zavart kerengésével a’ sok ezer illatokból eggy illatot tsinál. Jöszte, mert itt, a’ hol a’ Nappalnak tisztább súgárai ragyognak, sokkal boldogabb ’s nem olly alkalmatlan szállásod lészen.

MEDÓRÓ Vezesd, a’ hová néked tetszik, Angélika, Isten-asszonyom a’ te hívedet; ám vidd oda őtet a’ hol a’ nappali súgárok el terítik a’ kietlen mezőket, és a’ mezítelen lakosnak tagjait meg feketítik: vidd őtet a’ hideg Pólushoz, hol Akviló az Otzeán’ sós habjait örökös jéggel fagylalja: mert ha te ő véle vagy, egyebet nem keres, egyébbel nem gondol Medóró.

TITIRUS Igazgasd az én karomon, nemes Ífjú, bátortalan lépésidet.

MEDÓRÓ Tartsd, Titirus, tartsd jobb haszonra a’ te szíves szolgálatodat. El bírhatja már az én sebhetett oldalam a’ több tagjaimnak terhét.

ANGÉLIKA Jobb lesz mégis, kintsem, valamelly félre való helyen meg nyúgodnod.

TITIRUS Ott hol a’ tiszta forrást kellemetes árnyékokkal bé fedik a’ zőld babérok, alkalmatos nyúgvó helyet fog eggy kő szolgáltatni.

ANGÉLIKA Itt űlly le, óh Medóró, és nyúgodj meg.

MEDÓRÓ Nékem a’ te akaratod törvényem.

ANGÉLIKA Ugyan mondd meg nékem azonba, szívem, olly igen fájdalmas é az a’ seb tenéked?

MEDÓRÓ Nem, szép napom, nem; a’ miólta te magad ama’ hathatós fűvekből kinyomott nedvességet először az én keserves sebemre olly kegyes szívvel kötötted, eggy szempillantásba el oszlott annak minden kínja. De, ha az én veszedelmemnek árra, és jutalma is vagy, jóltévő Istenasszonyom, azt a’ kezet a’ melly engemet meg sebesített, én tsókolni fogom.

ANGÉLIKA Óh Medóró, Medóró, óh melly rosszúl fizeted te meg az én szívességemet! Én a’ halálból ki ragadlak tégedet, tégedet nagyon szép, és még idétlen prédáját; ’s te azokkal a’ kedves napokkal, míg néked az életet vissza adom, az én szívemet tőlem el lopod.

Míg saját életed’

Adom vissza néked,

Óh Istenek, az alatt

Sebed szívembe szaladt.

Halavány ajjakodban

Lankadt abrázatodban

Megsebhetésemre

Ámor elrejtette

Dárdáját,

Fáklyáját.

TITIRUS Óh édes illyenképpen sebesíttetni meg!

MEDÓRÓ Többet ne, hallgass, szívem: hallgass, ha tsak a’ felesleg való örömmel meg nem akarsz ölni engemet.

ANGÉLIKA Titirus, ideje már, hogy te engemet a’ szomszéd halomra vezess: haszontalan akkor szedni a’ Diktamnust, mikor a’ Nap délre mégyen.

TITIRUS Kész vagyok a’ te akaratodra.

ANGÉLIKA Nemes szívű Pásztor, a’ te kedves társaságodért, a’ te szíves gazdálkodásodért, és a’ te hűségedért méltó jutalmat fogsz tőlem venni jövendőben.

TITIRUS Tenéked szolgálni elég jutalom. Az Erdőkben is vagynak, a’ kik tudják a’ magok’ kötelességét.

MEDÓRÓ Hát te el távozol én tőlem, te engem elhagysz?

ANGÉLIKA A’ szerelem te hozzád köt, a’ szerelem tetőled elválaszt, óh szép Tüzem, engemet; de mindenütt veled van mindég az én gondolatom; és ha színte az én látásom ollykor a’ te ábrázatodtól meg fosztatik is, te rólad beszéllek, te rólad gondolkozom, és te általad élek.

MEDÓRÓ

Az ártatlan Gerlitze

Mikor Társát elveszti,

Magát mindég epeszti,

’S talám az eget vasnak

És Ámort tirannusnak

Kiáltja énekében,

Panaszló keservében.

Így sírok én

Nyögdétselvén

Hogy meg fosztja fényjétől

Tekíntetemet,

Ki szerelmes tűzétől

Fel lobbantott engemet.

Titirus egyedűl.

Oh a’ mi szemeink előtt idegen és béláthatatlan titkai a’ fátumnak! Szerentsés Medóró, a’ kit az ég illy rejtek útakon vezet olly nagy szerentsére! Te rád nézve meg változtatják természeteket a’ gyászosabb történetek, és az a’ nyíl a’ melly egyebet nem okozhatott vólna halálnál, segítőd néked eggy királyi szerentsére.

Bolond, a’ ki azt várhatja;

Hogy az emberi észAz Ég’ titkát

titkat [em.]

béláthatja,

És abba tudós lész.

Mikor már legjobban véli,

Hogy a’ jövendőt szemléli;

A’ valótól gyakran

Legmesszebb akkor van.

Likóris, és Tirzis.

LIKÓRIS Már színte az égnek közepén ragyognak a’ Napnak tüzesebb súgárai: már szinte királyi széke körűl mindenfelől leborúlnak a’ bikkfák’ és babérok’ árnyéki; még sem jön Tirzis Likórisnak vígasztalására.

Kies árnyékotskák,

Kedves virágotskák,Az én kedvesem

Szerelmesem

Ki mondja meg ugyan

Hol van, hol van?

Nyájas Zefir, hozzája

Repűlvén légy postája,

Mond hogy jöjjön vissza,

Mond hogy adja vissza

Azt a’ békeséget már,

Melly tőlem olly távol jár.

TIRZIS Az én Pásztorleánykám ki mondja meg nékem, hová ment innen?

LIKÓRIS Tirzis, Tirzis, hol vagy, hová rejteztél?

TIRZIS Tirzis’ akárhol van, veled van, Lelkem.

LIKÓRIS Hát miért jön vissza Tirzis illy soká Likórishoz?

TIRZIS Az első virradáskor oda hagytam az én aklomat, és az én nyájamat, Linkó’ gondviselésére bízván: és mikor te hozzád jönnék azon a’ rejtek úton, melly a’ szomszéd berekben el van a’ nap elől árnyékozva, Tigrínó az én hűséges kutyám, melly soha az én óldalamtól se hegyen se tserén el nem válik, hírtelen tsak meg áll, és a’ szövevényes haraszt körűl kerengvén véletlen ugatásával siketíti vala az erdőt. Ugyan tsak meg akarám tudni mi dolog légyen az; oda ugrom a’ bokorhoz, ’s hát tsudálkozással látom, hogy eggy kis medve-kölyök félelmesen búvik a’ bokrok közé, és minekutánna sokáig mind haszontalan bajlódtam vólna, hogy kezembe keríthessem azt, végre tsak ugyan elfogtam, ’s akkor meg kartzolta a’ kezemet. Tedd le, mondám osztán néki, szerentsés kis vadatska, a’ te természeti dühösségedet: a’ szép Likórisénak kell néked lenni, ha meg nem veti Likóris az én ajándékimat.

LIKÓRIS Szerentsés, és én érettem kedves ragadomány! azonba vedd el te én tőlem ezt a’ fejér Jázminok’ mesterséges ágatskáját: eggyenként fűztem fel sorjába egy faragott kóróra ezeket, és még akkor is nedvesek valának a’ reggeli harmattól: vedd el, haladja meg a’ te hűséged ezeknek fejérségét.

TIRZIS Kedves és nemes ajándék, hasonló az én hűségemhez, és a’ te ortzáidhoz.

LIKÓRIS Ah Tirzis, én mindég tartok a’ te Szerelmedtől, a’ te hűségedtől; ha tsak eggy fél pertzig vagyok is távol te tőled, azonnal azt mondja eggy kegyetlen gondolat, hogy te engem nem szeretsz, és nem vagy hív erántam.

TIRZIS

Ha vissza tér forrására

E’ kristály víz valahára,

Akkor mond hogy nem szeretvén

Hűségtelen vagyok én.

Míg Tirzis, ki imád téged’

El felejtené szépséged’,

Előbb el felejti már

Régi fészkét a’ madár.

Orlandó, és a’ Mondottak.

Tsakugyan meg kaplak még, gyáva barbarus.

LIKÓRIS Fussunk, kedves Tirzisem!

TIRZIS Segítsetek, óh Tsillagok!

ORLANDÓ Álljatok meg, álljatok meg, ártatlan Pásztorok: az én dühösségem nem akarja a’ ti békeségteket meg háborítani. Mondjátok meg nékem, nem láttátok é, hogy eggy szökevény vitéz vetődött vólna erre ez előtt kevéssel. Eggy fejér paripán űl, minden zabola nélkűl; tüntöklő fegyver szerszámmal vagynak megterhelve tagjai, és borzas hajai; se dárda, se kard nála: Mandrikárdó a’ neve.

LIKÓRIS Soha szememmel se láttam olly iszonyú vitézt.

TIRZIS Én se hallottam soha fülemmel is ollyan nevet.

ORLANDÓ A’ szerentse nem mindég fogja őtet az Orlandó’ haragja elől el rejteni. Hanem mondjátok meg nékem, hogyhogy lehet ebbe a’ magános erdőbe illy nemes és pompás lakóhely?

LIKÓRIS A’ másik Városban, a’ melly ide nem igen messze van, eggy fő nemzetből való Nagyságos Úr lakik: ő, minthogy néhánykor itt szokta le vetkezni a’ maga unalmas gondjait, azért rakatta itt ezt az épűletet: az én Atyám, az ő ifjúi kívánságától vonattatván ott élt ő véle az ő virágzóbb esztendeiben; de annakutánna okosabb lévén, ’s kerűlvén a’ leseknek, és gyanakodásoknak ezen menedékhelyeit, az ő szülötte földére vissza tért, és most e’ kies tanyának hűséges őrizője.

ORLANDÓ Kellemetes és jószívű Pásztorleánykám, mennyire irígyli az én szívem a’ ti szerentséteket!

LIKÓRIS Uram, ha lankadságodból ’s izzadásodból meg akarsz frissűlni e’ mi házunkban, Likóris ajánl néked erre eggy szegény kínálást.

ORLANDÓ Nagyon kedvesen fogom venni: valósággal az én természeti kívánságom óhajt eggy kevés nyúgodalmat.

LIKÓRIS Isten hozzád, kintsem Tirzis.

TIRZIS Likóris istenhozzád.

ORLANDÓ

Kinstemtől távol ’s egyedűl

Nem találok nyúgalomra,

Mert eggy éles tőr kinomra,

Óh egek, szívembe űl,

Ha félelmét Angélika

Meg nem fogja nyúgtatni,

Szerető szívem’ mindenha

Így kell néki szaggatni.

Medóró, ’s azutánn Angélika.

Angelika [em.]

MEDÓRÓ Nemes, és jóltermett szerelmes lelkek, ha van valaki közűletek, a’ ki néhányszor szerentsétlen indúlatiban távol múlatott vólna az ő szép tüzétől, ugyan az Istenért mondja meg nékem, van é annál iszonyúbb és kegyetlenebb fájdalom, mint azt várni, és haszontalan várni. De - ha tsak kívánságom meg nem tsal, látom hogy jön valahára Angélika.

ANGÉLIKA Szép Medóróm, imhol vagyok, hogy újra legeltessem

egeltessem [em.]

a’ te tekintetedben az én tekíntetemet.

MEDÓRÓ Óh millyen gyönyörű vagy, most mikor a’ fáradság és az útazás a’ te ortzájidnak szép pirosságát szer felett meg nagyította! Óh melly rendesen elegyedik öszve kebelednek havával ortzádnak bársonyja! Hanem azonba hadd törűljem le ezzel a’ gyóltssal néki indúlt izzadásodnak meleg tseppetskéjit, a’ szerelem’ kedves zálogait.

ANGÉLIKA Az a’ mi néked tetszik az én tetszésem. Hanem hogy fáj néked a’ te sebed?

MEDÓRÓ Ha akkor, mikor te engemet magadtól meg fosztottál, szép bálványom, néki mérgesedett é az én sebem, ’s nevekedett é az én fájdalmam: Ámor mondja meg azt tenéked. De most mikor elvagyok fogva a’ te tündöklésedtől, a’ te szemlélésedből való gyönyörűségem el oszlatja az én fájdalmamat.

Ha hervadó levelével

A’ virág kezd lankadni,

A’ kegyes ég hűs vízével

Új életet ád néki.

Így Medóró’ sínlődsége

Könnyebb néki ezerszer,

Ha Angélika’ szépsége

Lett édes gyógyító szer.

ANGÉLIKA Igenis, kedves Medóróm, már a’ millyen az én ábrázatom, akár éktelen, akár deli is az, a’ te számodra tartatik; és, ha ugyan a’ jóltévő ég békével haza vezérel bennünket az én Atyám’ házához, eggyütt fogod vélem bírni az én trónusomat, az én nyoszolyámat: imhol tenéked zálogúl az én jobb kezem.

MEDÓRÓ Kellemetes, és kedves Kéz, a’ melly az én kezemnél százszerte jobban szorítja szívemet. Te éretted – – De mitsoda idegen Vitéz jön felénk Likórissal eggyütt olly kevély és vad tekíntettel?

ANGÉLIKA Vitéz! Mitsoda? Egek, mit látok! Fegyveréről, és tzímeréről, ez Orlandó. Óh beg alkalmatlan érkezés!

MEDÓRÓ Orlandó? Óh Egek!

ANGÉLIKA Bújj el, itt közel tsak eggy szempillantásig, Medóró: tsak bízd rám’ majd tudom én őtet szerelmetes és ámító tekíntetekkel ’s nyájaskodásokkal tsalogatni.

MEDÓRÓ Ah kintsem – –

ANGÉLIKA Bújj el, és hallgass.

Orlandó, Likóris, és a’ Mondottak.

ANGÉLIKA Orlandó, óh melly hijjába kerestelek mind ez ideig, be’ jókor érkezel!

ORLANDÓ Hogyhogy, óh szép Istenasszonyom, ebbe a’ helybe? hogyhogy az én nyomdokimon; ha eggy kevéssel ez előtt az én, a’ Szákripánte’, és ezer több Nemes Vitézek’ szerelmeit meg vetetted?

LIKÓRIS (Lám a’ Városi Nimfák, akármelly szemérmesek és makatsok is, mennyi szeretőket tudnak magoknak keríteni!)

ANGÉLIKA Óh melly rosszúl kémlelted ki, Orlandó, az én gondolatimat! Akkor nem vólt ideje nyilván-valóvá tenni a’ mi szerelmünket.

MEDÓRÓ (Azért hogy tettetés is ez az ő beszéde, mégis hasogatja szívemet.)

ORLANDÓ De mikor a’ forrásnál, a’ hol egyedűl találtalak tégedet – – –

ANGÉLIKA Éhj tartsd, tartsd jobb időre a’ te panaszidat, és nyúgtasd meg terhétől elfáradt homlokodat, ha engemet szeretsz, óh kedvesem.

MEDÓRÓ (Jajnékem, nagyon sokra megy.)

ORLANDÓ Minthogy tenéked úgy tetszik, imhol engedek intésidnek.

LIKÓRIS (Be’ kemény, de deli vadság!)

ANGÉLIKA Óh kedves, óh méltoságos Homlok, a’ mellyre van írva az én fátumom, óh sárga hajak, mellyek az én szívemnek édes köteli vagytok.

MEDÓRÓ (Angélika, Istenasszonyom, nagyon igazaknak látszanak a’ te mondásid.)

ANGÉLIKA (Hallgass.)

MEDÓRÓ (Nem szólok, hanem – – – )

ANGÉLIKA (Hallgass, ha akarsz.)

ORLANDÓ Egyedűl tsak te érted fedezem pántzéllal az én mellyemet, és tsak a’ te óltalmadért fegyverkezik fel karddal az én jobbkezem, és az én szívem bátorsággal, óh kedvesem.

ANGÉLIKA Melly víg lennék, ha a’ mi lelkeinket egyenlő kötés, egyenlő lántz szorítaná eggybe.

MEDÓRÓ (Jobb el menni, mint illy gyötrelmet ki állani.)

ANGÉLIKA

Állhatatos és hív

Széléig koporsómnak

(De ám tsak Medórómnak)

Fog lenni ez a’ szív.

Mint a’ sast a’ Nap’ fényjétől,

Úgy kedvesem’ szép tüzétől

Kívánságom’ semmi

El nem tudja venni.

ORLANDÓ Soha sem vólt ennél szerentsésebb napom.

LIKÓRIS Ez a’ kies hajlék, Uram, te reád vár, és elfáradt óldaladat édes nyúgodalommal kínálja.

ORLANDÓ Én többé azzal nem gondolok.

ANGÉLIKA Nem, nem; eredj, mert én addig a’ szép Likórissal a’ közel lévő forrásra megyek fördeni, ’s azután jobban meg értetem veled az én érzésimet.

ORLANDÓ Mennyivel örömestebb mennék el véled!

Menj, szerentsés folyamat,

Menj kevélyen a’ tengerre:

Óh ha véled sorsomat

El tserélhetném eggyszerre!

Ah most mindjárt benned

Az a’ szép kép fered,

Mellyben életem’ ’s halálom’

Egész forgását találom.

LIKÓRIS ’S így tudják tehát a’ városokban a’ szeretőket tsalogatni.

ANGÉLIKA Eggyűgyűtske Likóris, szeretsz, és a’ szeretés’ mesterségét illy kevéssé érted? Tanúld-meg előbb a’ tsalogatást, tanúld meg.

LIKÓRIS

Nem tudom, miként lehessen

Nyájaskodni, ’s nem szeretni,

Nem tudom, miként lehessen

Sóhajtni, ’s könnyet pergetni.

Mikor a’ szív űl

Szerelem nélkűl.

Ál-szerelmet miként tudok

Szólni tsábító nyelvvel,

Ha szívem szerelemmel

Nem bír, és tsak hazudok.

Angélika, és Medóró.

ANGÉLIKA Jöszte ki, jöszte, Medóró, hová bújtál?

MEDÓRÓ Kintsem véled vagyok, ha ugyan szabad Medórónak, hogy téged kíntsének nevezzen.

ANGÉLIKA ’S ugyan honnan támadhat szívedben illy szörnyű félelem?

MEDÓRÓ Ah mert Orlándó előtt tántorog a’ te indúlatod.

ANGÉLIKA Nem mondtam meg néked, hogy őtet tsak ámítom.

MEDÓRÓ De azért hogy ámítás, az a’ nyájaskodó beszéd, Medóró előtt nagyon hasonlónak látszik a’ valódihoz.

ANGÉLIKA

Ha mondod, hogy hitetlen

Vagyok, ’s nem úgy nézsz mint hívet,

Meg sértesz eggy igaz szívet

Háládatlan vagy.

MEDÓRÓ

Ha nem szeretsz kegyetlen,

’S tsak színelve játszasz hívet,

El árúlsz eggy igaz szívet,

Háládatlan vagy.

2-EN

Bár meg vetel: szűnetlen

Foglak én szeretni még-is;

’S bennem eggy szikra hűség is

Hozzád meg nem fagy.

MÁSODIK SZAKASZ.
_____
Likóris, és Medóró.

LIKÓRIS ’S tehát hogy Medórónak szerentsés szerelmeit Orlandó meg ne háborítsa, hűségtelen légyen az ő Pásztorához Likóris?

MEDÓRÓ Hát hűségtelenségnek nevezed te, hogy tréfából eggy ártatlan indúlatot tettess?

LIKÓRIS Az a’ lélek, melly én bennem lakozik, még tréfából sem tud lenni hűségtelen.

MEDÓRÓ Hallgass, Likóris, és az illy durva érzéseket hagyd ollyan nimfának, a’ ki nem bír olly nemes szívvel és szépséggel mint te: mert illyen módon szeretni, parasztságnak ’s nem hűségnek lehet mondani.

LIKÓRIS Botsáss-meg nékem, Medóró; én nem tudtam, hogy a’ nemes szívűségre meg kívántatna ollykor tsalárdnak is lenni. Hanem, mint-hogy már a’ nemes-szívűséget ezen az árron vásárolhatni, mondd meg nékem, mit tsináljak, hogy Orlandó az én szerelmemet meg ne vesse; ’s én is majd igyekezek nemes szívűvé tenni magamat.

MEDÓRÓ Angélika eléggé meg tanított arra, mint kelljen ámítani a’ szájjal és szemekkel. Mondd néki, hogy gerjedezel, hogy égsz, hogy ha távol vagy tőle nints nyúgodalmad. Mondd, hogy szíves indúlatját óhajtod; sóhajts, és elegyíts közé néhány könnyetskéknek szerelmetes jegyeit.

LIKÓRIS Sírni?

MEDÓRÓ Ah te nem tudod, mennyit tehet eggy szép Asszonynak sírása.

Ha szeme sírástól nedves,

Fényje sokkal inkább kedves,

’S mint a’ felhők között a’ Nap,

Kedveltetőbb ragyogást kap.

Ennek hulló tseppjeiben

Mártja Ámor nyilait,

És kellemes tüzeiben

Gyúlytja alvó fáklyáit.

LIKÓRIS Imhol jön hozzánk Orlándó.

MEDÓRÓ Most van ideje, hogy mind eggy szálig munkába vedd a’ mit mondottam tenéked.

LIKÓRIS Már is érzem pirúlni az én ortzámat.

Orlandó, Likóris, és továbbat Tirzis.

ORLÁNDÓ Gyönyörű Likóris, ’s hát miért nints véled Angélika? hol múlat ő?

LIKÓRIS Én őtet épen most hagytam ama’ higgadt tónak partjánál, a’ melly az ő tsendes vizeit a’ mirtusok’ vőlgyében eggyesíti. Fillis az én társam, ottan a’ hal-horgászásra tanítja őtet.

ORLÁNDÓ Ha nem sajnálod, menjünk, keressük fel őtet.

TIRZIS (Orlándóval Likóris! Halljuk mit mond.)

LIKÓRIS Nem; mert mikor el váltam tőle, azt mondotta, hogy tűstént hozzád jön. Az út kétfelé jár, ’s talám e’ miatt nem is akadhatnánk reá: az alatt várjuk meg itt őtet: mert bizonnyal el fog jőni: te előtted talám olly únalmas Likóris, hogy nem lehetsz vele eggy szempillantásig?

ORLÁNDÓ Sőt inkább kedves vagy előttem.

TIRZIS (Egek, mit hallok!)

LIKÓRIS Igenis, – – (mit mondjak már?) te mindég a’ városi szerelmesekhez szokván, talám illy alatsonyra nézni sem kívánsz?

TIRZIS (Hitetlen!)

ORLÁNDÓ Én nem értem a’ te szavaidat.

LIKÓRIS Valósággal én meg értenélek tégedet, ha nékem szerelmesen beszéllenél. Ah te nem gondolsz ezekkel, az erdei, és pásztori szerelmekkel.

ORLÁNDÓ Talám játszani akar velem Likóris.

TIRZIS (Mitsoda gyötrelem!)

LIKÓRIS Én nem játszom. Te játszol igazán az én fájdalmammal, és osztán, ámbár látod is az én szerelmemet, vagy nem gondolsz azzal, vagy tettetődöl, vagy nem érted azt meg.

TIRZIS (’S én ezt hallom, és nem halok meg!)

LIKÓRIS Hanem hallod, Orlándó, hallod. Te, azt én meg engedem, egy ollyan nimfára találtál, a’ ki én nálam gyönyörűebb és nemesebb, a’ ki jobban tudja haját fel piperézni, a’ ki jobban beszéll, és édesebben forgatja az ő eleven és ketsegtető szemeit; de azt ne is reményld, hogy ő nálam hűségesebb légyen.

ORLÁNDÓ

Az én szép ellenségem

Légyen vad, légyen kegyetlen,

Háládatlan, és hitetlen;

Még is tetszik énnékem.

Majd ha vissza tér lelkembe

Régi szabadságom,

Hívséged felől szemembe’

Akkor szólj, nem bánom.

Tirzis, és Likóris.

TIRZIS A’ szép Likóris előtt, az erdőket meg-vető, a’ vitézeket szerető Likóris előtt, a’ homályos, és meg-vetett Tirzis, az a’ szegény Pásztorlegényke alázatosan le borúl.

LIKÓRIS Tirzisnek is jól esik az én gyalázatomat ekként meg újítani?

TIRZIS Sőt inkább kedves vagy előttem.

LIKÓRIS Tehát ha kedves vagyok előtted, hogy’ gyönyörködhetsz az én gyalázatomba, ’s hogy’ tűrheted azt, Tirzisem?

TIRZIS Én nem értem a’ te szavaidat.

LIKÓRIS Mitsoda! Te nem értesz engemet? Ah mert a’ te szíved új lángoknak és szerelmeknek lett szállása.

TIRZIS Talám játszani akar velem Likóris?

LIKÓRIS Tirzis, hallgass-meg, hová futsz? Állj meg tsak eggy szempillantásig. Azután mondd, ha mondhatod, hogy én álnok vagyok.

TIRZIS Eredj szeretni a’ vitézeket, hagyj nékem békét.

Nem használ már sóhajtozni,

Nem használ már síránkozni,

Nem tiéd többé Tirzis,

Hívségtelen Likóris!

Új szerelmednek örűlj hát:

Tirzis is talál más Nimfát,

Ha nálad nem szebbet,

Leg-alább hívebbet.

Angélika, Likóris.

ANGÉLIKA Miért látlak tégedet, szép Likóris, ollyan szomorúan, és búslakodva?

LIKÓRIS Menj, Angélika, menj; keress más Nimfát, a’ kit szerentsésebben taníthass a’ te oktatásidra.

ANGÉLIKA Miért beszéllsz te ekképpen? Talám meg vetette Orlandó a’ te szerelmedet?

LIKÓRIS Még az kevés vólna, mert az nékem nem sokat tesz; de Tirzis, óh Istenem, meg értette ’s valónak tartja az én szerelmemet, és meg bosszankodván azt mondotta nékem: Eredj szeretni a’ vitézeket, hagyj nékem békét.

ANGÉLIKA Hát ezen aggódol, óh eggyűgyű?

LIKÓRIS Te én velem tsak játékot űzöl: én el vesztem Tirzist, és Orlándót meg nem nyerem.

ANGÉLIKA Ha Orlándót meg nem nyered, Tirzist el nem fogod veszteni. Te talám azt gondolod, hogy eggy véletlen bosszankodás ki szaggathatja a’ szívből a’ régi indúlatot? Tsalatkozol; még néha-néha mesterséggel is kell mutatnod, hogy te őtet nem szereted: mert ha Tirzis nagyon bátorságos prédájának tart tégedet, más felé fogja szívét fordítani. Az a’ vadász, a’ ki a’ nyúlat törében tartja, többé azzal nem gondol, és tsak az után siet, a’ mellyik fut ő előle.

LIKÓRIS Azonba én síránkozok, ’s az én Pásztorom nem jön vissza.

ANGÉLIKA De, mikor majd meg látod, hogy a’ te kedves Tirzised meg engesztelődve tér hozzád, el-fogod az elmúlt fájdalmat felejteni.

Eggy vígyázó hajós, ki látta a’ halált,

Hogy sárga ortzával a’ habokra ki szállt,

És

Es [em.]

a’ haragos méllységben,

Hánykódott ezer szörnyűségben:

Gazdag gályájával ha a’ révpartra ér,

El felejti veszedelmét,

’S le tévén minden félelmét

Tsendes szél’ fújtára

A’ tenger’ hátára

Újra ki szállani mér.

LIKÓRIS Ezek a’ te illy különös szerető intéseid rám nézve semmit sem használnak.

ANGÉLIKA Tsináld azt, a’ mi néked tetszik, meg tudod még saját tapasztalásod után. De én hijjába vesztegetem véled az órákat: és már látom, hogy a’ nap pirosítja a’ nyúgoti tenger-mellyéket. A’ jövő éjtszakán, a’ setétségnek kedvezésével el akarok szökni Orlándó elől. Az alatt, óh kedvesem, annak hamarábbi el-végezésére menjünk, a’ mi szükséges lészen.

LIKÓRIS Igen: de ha Orlándó meg találja tudni a’ te szökésedet, ’s utól talál érni, hogy fog akkor Angélikával és Medóróval bánni?

ANGÉLIKA Haszontalan félelem. Medórót soha sem látta, és a’ pásztori köntös alatt meg sem esmérheti valami jegyről őtet. Én pedig, ezen gyűrű’ segítsége által, a’ melly engemet mások’ szeme előtt láthatatlanná tesz, könnyen el futhatok az ő látása elől.

LIKÓRIS Tehát már minket el hagysz, ’s nem foglak többé látni tégedet?

ANGÉLIKA Ki tudja, hogy valamikor a’ jóltévő ég nem vét, nem eggyesít é öszve bennünket? addig is vedd el tőlem ajándékba ezt az én bal karomat ékesítő arany lántzot: ebben leg óltsóbb a’ kínts; nézd-meg tsak, melly mesterséges kézzel rakta a’ tanúlt ötvös az aranyba a’ köveket; úgy hogy alig külömböztetheted meg, vallyon a’ mesterség szőtte é azokat eggybe, vagy a’ természet. Azután nézd tsak sorjába e’ gazdag értznek apró darabjait, melly parányi szemekkel vagynak öszve-kötve; úgy tsinálnak eggy karikát, a’ melly mint ha selyem pántlika vólna, hajlós és erős.

LIKÓRIS Eggy illyen ajándék inkább eggyező a’ te nagyságoddal, mint az én érdememmel.

ANGÉLIKA Ha valaha ismét vissza tér Angélika az ő hazájába, nagyobb jutalmát fogod akkor venni a’ te hűségednek. Most rajta, nints többé ideje, hogy beszélléssel tőltsük az időt: Medóró vár minket régen abba a’ rejtek barlangba. Menjünk.

LIKÓRIS Menj el. Likóris tüstént veled lészen.

Likóris egyedűl.

Ez az a’ gyalázatos értz, a’ mellyről beszéllvén eggykor az Atyám, ezt mondotta: kerűld, óh Likóris, ennek tsalárd ragyogását. Ez a’ lesekkel és a’ háborúkkal eggyhasi; ez az ártatlan indúlatoknak betstelen árra: és a’ házasoknak nyoszolyájik e’ miatt lettek gyakorta borzasztó stzénákká. Boldog vagyok és szerentsés, hogy véle az én tagjaimat fel piperézni, és az én karomat körűl keríteni nem kívánom. Ama’ tiszta vizetskék, amaz eggyűgyű virágotskák, a’ mellyekkel engemet a’ rét és a’ patakotska kínál, azok nékem ékességek, azok az én kíntseim.

Ha vak homály borítja

A’ nap’ tiszta fényjét;

Az éj’ sűrű kárpítja

Rám nézve nem setét.

Ha a’ hajnal végtére

Egünkre ki lép,

Rám nézve szép fejére

Mindég inkább szép.

Orlándó és Titirus.

ORLÁNDÓ Tehát Angélika szerelmes?

TITIRUS Szerelmes.

ORLÁNDÓ És az a’ Medóró, a’ kiről szólasz, az az ő szerelmének a’ tárgya?

TITIRUS Az.

ORLÁNDÓ Én azt nem hiszem.

TITIRUS Ha abba nem hiszel az én számnak, hidj saját szemeidnek: itten körűl eggy fa-törzsök sints, a’ mellybe tulajdon kezeikkel bé vésve ne látszanának ezek a’ betűk: Vídám élő fák, zőld fűvek, és tiszta vizek, tinéktek köszönik az ő nyúgodalmakat Angélika és Medóró szeretők, és mátkák!

ORLÁNDÓ De miként mehetett eggy két szempillantásban annyira az a’ véletlen szerelem?

TITIRUS Még Tzintia nem tsonkította meg kétszer az ő éjjeli fényjét, hogy én az erdőn által keresvén eggy üszőmet, a’ melly már harmadnap ólta a’ tsordán kívűl bolyongott minden őrizet nélkűl, hallom, hogy a’ Király Kisasszony nagy fel szóval kiált engemet magához, ’s meg látom Medórót, hogy vérével a’ főldet bé festette, és már haló félben vólt. Ő bizonyos fűvekből ki nyomta a’ nedvességet, úgy hogy attól a’ létől vissza nyerte a’ vitéz saját elevenségét, és az én lovamón ebbe a’ házba jött. Itt a’ nemeslelkű orvosné soha sem akart semmi más kezet annak beteg óldalához botsátani. Utóljára mikor már látszott, hogy a’ Medóró’ ortzájára kezd a’ kellemetes pirosság vissza térni, akkor az ő szíves szánakozása osztán szerelemmé vált. Ehez képest őtet férjének óhajtotta, és magát ’s a’ maga jobb kezét bé adta néki hűségének, és saját országának zálógáúl.

ORLÁNDÓ ’S te igazat beszéllsz nékem?

TITIRUS Ez a’ szerelem esméretes ezen erdőkben még a’ kövek előtt is.

ORLÁNDÓ Leg hitetlenebb leány, hűségtelen lélek: ezek hát azok a’ gyenge érzések, a’ mellyeket előbb nékem esküdtél? Illyen módon jutalmaztatod hát meg az én felséges Tropéumimat, a’ mellyeket tsupán tsak te éretted hagytam el Indiában, Médiában, Tatár országban? Tsak menj, fussál a’ hová tetszik, keresd fel a’ kietlen tengernek rejtek üregjeit, vagy vond magadat a’ főldnek közép pontjába; akár hová mégy, nem fogsz, mert bizony nem fogsz találni ollyan fellengős, vagy ollyan mélységes zugot, a’ melly az én haragom, az én dühösségem elől el rejtsen tégedet. Meg kaplak, kegyetlen, szemed előtt szaggatom széllyel az én gyönyörködésimnek gyalázatos bitangolóját; és útálatos dögtestét még azon reszketve hagyom prédáúl a’ hollóknak: és ő néki, ha talám sebessebben fog az árnyékok’ tartományja felé ügetni, társává fog téged tenni az én bosszúállásom.

Az érzi meg méllyen kegyetlenségemet,

A’ ki kegyetlenűl meg vetett engemet;

’S mérges kezem közűl maga

A’ könyörgő

A’ mennydörgő

Ég is ki nem ragadja.

Titirus egyedűl.

Mindég okosabb hallgatni. Most is lám millyen vígyázatlanúl szólottam! De ki hitte vólna, hogy Orlándó szeresse Angélikát? Lám mitsoda szörnyű indúlatoknak atyja a’ szerelem! Tapasztalatlan fiatalkák, kik játszatok az ő nyilaival, az ő tüzeivel, ti még nem tudjátok, miként bánik Ámor az ő jobbágyival. Fussatok, ah igen is fussatok ama’ ketsegtető tekíntetektől, ama’ tsalfa indúlatoktól. Titeket azokba a’ hajfürtökbe rab-bilintsek várnak, és azokba a’ szemekbe vagy rabság vagy halál.

Ne kívánjon szerelmes lenni,

Édes kínt magára venni,

A’ kit még semmi tőr

Szívébe nem gyötör.

Majd hijjába sóhajtgattok,

Mikor nem szabadúlhattok

Abból, a’ mi tör.

Likóris, és Tirzis.

TIRZIS Isten hozzád Likóris, Isten hozzád, hadd menjek én most oda, a’ hol engemet vár Medóró az ő Angélikájával.

LIKÓRIS Óh Istenem, te el mégy: ’s nem szánsz engem itt hagyni?

TIRZIS Ah vallyon sajnállak é, azt egyedűl te tudod, kedvesem; de nem soká fogok én ott késni: tsak az erdőből vezessem ki a’ szökevény szeretőket, virradtakor a’ szép Likórishoz vissza jövök.

LIKÓRIS Ah ne bosszantsd, kíntsem, többé illyen gyanakodásokkal az én hűségemet.

TIRZIS Én örömest nem félnék, de te nagyon kellemetes szép vagy, én meg nagyon szerető.

LIKÓRIS Leg alább, míg a’ szerentse távol vét tőlem, hidd addig, hogy szeretlek.

TIRZIS Egyeben a’ te ábrázatodon kívűl, se közel se távol, nem útaznak az én gondolatim.

Lábam most távol megy, kintsem,

Kedves tekíntetedtől,

De azért lelkem soha sem

Válhatik el lelkedtől.

Ennek minden tiszteit

Bé tőlti szívembe itt

Indúlatom, reménységem,

És kellemetes hűségem.

Angélika, és Medóró

ANGÉLIKA Fussunk, szép bálványom, az Orlándó’ haragja elől: ebbe a’ borzasztó éjbe el-rejt minket Ámor, és ebbe lesz kalaúzunk.

MEDÓRÓ Fussunk a’ hová néked tetszik, gyönyörű fényem: mert a’ tsendes éj, és a’ homályos tserék nem tsinálhatnak én bennem borzadást, ha te véled vagyok.

ANGÉLIKA Ez a’ tzondor köntös, a’ mellyben eggyűgyűbben és ékesebben tündöklik a’ te tekínteted, talám gyenge oldalodnak kellemetlen tereh. De tűrd el azt, kintsem, tűrd el, és ezt az alkalmatlan nyűgöt áldozd fel a’ te bátorságba lételednek, az én nyúgodalmomnak.

MEDÓRÓ Nagyon tsekély próbája az, óh kedvesem, a’ mit nékem parantsolsz, az én szerelmemnek. Mondd nékem hogy, a’ mezítelen fegyvereknek rettenthetetlenűl vessem elejekbe az én mellyemet, mondd hogy kész akartva tegyem ki magamat áldozatúl a’ fenevadak’ dühösségének, mondd nékem, hogy haljak meg: mert ha te parantsolod azt nékem, kedves fog lenni előttem a’ halál.

ANGÉLIKA Isten mentsen meg tsak a’ meggondolásától is az illyen rettentő dolognak; kívánom, hogy te élj, de hogy érettem élj. Nem látod az eget, melly szívesen mosolyog a’ mi szerelmünkre? Imé a’ habok közűl ki búván a’ fejér hóld meg világítja rezgő súgárival az eget, ’s végre az erdőnek szövevényes gallyain bújkálva általhatván felénk jön, hogy bizonytalan lépésinket igazgassa.

MEDÓRÓ Ha az ő nyájas ortzájának fényjét bé nem fogja valamelly alkalmatlan köd, az ő nedves világával édes kísérője fog lenni a’ mi bújdosásinknak.

Te a’ setétellő

Árnyékot kedvellő

Szép Istenasszony, jöjj fel;

Ez sok veszedelmet

Kerűlő szerelmet

Vezesd tiszta fényeddel.

Tündökölj az égbe

Egész fényességbe,

És azt köd ne fogja el,

Mint mikor ingetlen

Játszál esméretlen

Pásztorod’ szépségével.

ANGÉLIKA Menjünk, Medóró, menjünk; magad tudod, hogy betsesek mi ránk nézve a’ szempillantások, ’s te énnékem olly kedves vagy, hogy én féltem magamat. Minden árnyéknak látására mintha valamelly fenevadat szemlélnék ki jönni az erdőből; vagy mintha Orlándó ütne te reád, és téged, lelkem el szakasztana én tőlem. ’S bár egyébtől nem félek is, félek attól, ne talám maga a’ levegő minden ágon egy-egy elállóját rejtegeti az én bálványomnak.

MEDÓRÓ Hanem Tirzist még sem látom, ’s pedig ha ő el nem jön, ki fogja nékünk az esméretlen útat meg mutatni?

ANGÉLIKA Lassan menjünk, hogy el érjen bennünket, meg lehet, hogy ő minket meg előzvén annál a’ forrásnál vár, melly a’ repkény halomról tsergedez le felé.

MEDÓRÓ Tehát Isten hozzátok kedves erdők; rám nézve boldog erdők: most hogy el hagylak titeket, millyen belső fájdalmat érez az én szívem!

ANGÉLIKA Szerentsés barlangok Isten hozzátok; nem, mert bizony nem vethetem én felétek szárazon az én szemeimet. Ti bennetek akarták az Istenek, hogy származzon az én szerelmem, leg alább hát tartsátok meg üreges kebeletekben azokkal a’ betűkkel, a’ mellyeket saját kezem vésett a’ ti köveitekben, az én szerelmemnek emlékezetit.

Én azt mondom a’ barlangnak, Isten hozzád,

De annak meg kondúlt gyomra,

Úgy hallom, hogy siralmomra

Vissza megint hármas Isten-hozzádot ád,

Sóhajtok, ’s a’ fákról újabb sóhajtással

Térűl vissza Zefír gyakor fordúlással.

Orlándó egyedűl.

Hol vagyok? Ki visz engemet? Ezek, a’ mellyeket én mérészűl tapodok, az Avernusnak torkolatjai é, vagy a’ tsillagok? Ezek a’ lármás fergetegek, a’ mellyek körűlöttem keringenek, nem az Ótzeán’ halálos leányi é? Igen, igen, az Ótzeán’ habjai ezek. Ní az Eufrates és Tigris, melly félelmesen és túnyán állapodik meg az én dühösségem előtt! – Óh Isten, mitsoda szó, óh Isten mitsoda folytogató hangzatok! Angélika, és Medóró szeretők és mátkák. – Istenek, barbarus Istenek! Angélika, hol van, miért rejti el magát? Adjátok vissza őtet Orlándónak, vagy én meg bosszankodván eggy tsapásommal az eget sarkából ki buktatom. Öszve forgatom annak minden kerekségeit, a’ világból eggy széllyelhányt omladékot tsinálok, meg fosztom futásoktól a’ tsillagokat, és a’ napnak ki tépem minden súgárait. – Boldogtalan, mit mondtam? Nyomorúlt fejem, mit gondoltam? Az ég ellen! az Istenek ellen! Karomat! kardomat! Kegyetlen szerelem, háládatlan leány, és bolond Orlándó! Ugyan hagyjatok békével, mit kívántok tőlem, gonosz tsillagzatok? Ah igen is, jól értelek benneteket, azok a’ vérengző mennykövek, azok a’ szerentsétlen Üstökösök, az ég’ haragjának kegyetlen hírmondói. Menjetek el, én az ő haragjának tellyesítője lészek. Kívánja hogy én ki tekerjem torkomból a’ nyelvemet? Vagy hogy én fegyveremmel nyissak útat az én fájdalmas lelkemnek? Azt örömmel véghez viszem. Óhajtja hogy én meg haljak? Orlándó meg fog halni. Elég ez néktek?

Mit kívántok életemben,

Rémitő tsillagok, tőlem?

Mi több ha már mellyemben

A’ poklokat érzem? – –

De mitsoda jóltévő tsillagzat tündöklik én reám az éj’ borzasztó homályjába? Ki adja vissza nékem a’ békeséget? Ah igen is, te vagy szívem Angélika: de te rettegsz? jöszte, jöszte, hová futsz? Többé reád, kedvesem, nem bosszankodom; Jöszte, jöszte vissza, szeress ismét engemet, ’s meg botsátok tenéked.

Ti gyengéded szelletek,

Mellyek fúvtok körűltem,

Hallgassatok, szűnjetek,

Jön már vissza kedvesem.

ugrás a szövegforráshoz

ÚTRAVALÓ A’ MÚZSÁHOZ.

Múzsa! meg szűnt a’ Diéta:

Szűnni kell már néked is.

Tán ha a’ Magyar Poéta

Nyér jutalmat, – nyersz te is.

Foglalatja.

	Levél
Az estve	7
Zsugori Uram	9
A' színesség	11
A' szerentse	12
Asztali Dal	14
A' szépség	16
Egy Orvosnak Sírverse	16
A' mostani háborúba vitézkedő Magyarokhoz	17
Rút ábrázat és szép ész	21
A' Rózsa	24
Az Ősz	27
Serkentése a' Múzsának	29
Miért ne innánk?	31
Hívása a' Múzsának	32
A' Magyar Gavallér	33
Magyar! Hajnal hasad!	35
A' Nyár	35
A' tengeri háború	39
A' Viola	45
A' rövid nap 's hosszú éj	47
A' matska és a' sajt	48
A' hír	49
Az Ősz	51
A' Tél	54
Látás	58
Hány a' grátzia?	64
Az 1791-diki Diéta	65
A' Vízital	104
A' kevély	108
Barátságos bútsúvétel	109
A' főldindulás	111
A' búkkal küszködő	112
A' had	113
Az én vagyonom	114
A' Dugonits' oszlopa	117
Fel-vídúlás	123
Eggy kesergő Magyar	124
A' Figefa és Mondolafa	125
Szitzília és Neptún	125
A' madár a' szabadságban	126
Az Ekhóhoz	127
Ének a' Tavaszhoz	128
Angélika Eggy Szerenáta	129

Csokonai Vitéz Mihály összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

Műfaj

Kronológia

Betűrend

Forrástípus

Nyomtatvány

Kézirat

Szerzői kompozíció

Nyomtatvány

Kézirat

Kéziratgyűjtemény

Fordítás

Levelezés

A kritikai kiadás kötetei

Összetett keresés

Teljes szövegű keresés

Hitelesség

Énekelt költészet

Filológiai alapok

Nevek

Helynevek

Művek

Nyitóoldal

Fogalmak és használat

Impresszum

Feltöltési napló

Társportálok