A’ nap kettőztetvén hév tüzét a’ rákon,
Magossan tündöklik a’ hideg klímákon.
Hevűl a’ Neméa’ sárga oroszlányja,
Mert súgárit a’ nap rá közelről hányja.
Vévén a’ Szírius tőle melegséget,
Tüzes tsillagával minden határt éget:
’S mihelyt dögleletes fényű tsillagzatja
Magát a’ rá fordúlt égen ki mutatja
Azonnal a’ tavasz’ szépségi hervadnak,
A’ kies ligetek, mezők el fonnyadnak.
A’ tőle meg-aszalt természetnek szomja
A’ rétek’ haldokló virágit le nyomja.
Le konyúl a’ beteg liliom ’s tulipánt,
Mellyeket belől eggy száraz hektika bánt.
Illatos kebelek Flórához temjénez,
Hogy könyörűljön már beteg seregén ez.
Néki alázatos szárok’ meg hajlítják,
Az újító esőt nyílt szájjal áhítják.
El is jön az eső néha nagy felhővel,
De széllel, dörgéssel, villámmal ’s mennykővel.
A’ forgó szél öszve tördeli a’ fákat,
El sodorja a’ szép vetést és plántákat.
A’ rohanó zápor a’ rétet el mossa,
A’ virágok’ nemző részit le tsapdossa.
A’ tüzes mennydörgés minden szívet gyötör,
A’ lángozó mennykő minden felé ront, tör.
Kopog a’ jég-eső, tördel mindeneket,
Mind potsékká tészi a’ szántó főldeket.
De mihelyt a’ setét felhők el repűlnek,
A’ haragos egek ismét ki derűlnek.
A’ mosdott nap eggy fél felhőre könyököl,
A’ meg szűrt áerben vídámon tündököl.
Szépen villogtatja a’ szagos rétekben,
Apró képetskéjit a’ kristály tseppekben.
sz A’ meg éledt barmok ’s vadak úgrándoznak,
A’ víg madarakkal az erdők hangoznak. –
Eggy illy hűs esőért mennyit sohajtozott,
A’ kit az izzadság és por bé sározott.
*
sz ározott
A’ ki lankadt karral vonta már kaszáját,
Beg édes örömmel kezdi most munkáját.
Beg ártatlan élet, be’ kedves nyúgalom,
Mellynek meg sózója a’ munka ’s szorgalom.
Be’ jól esik a’ szűk étel, ha eleve
A’ munkás gyomrába minden vérré leve.
Óh, be’ kedves álom, melly az el fáradott
Inaknak szükséges meg tágúlást adott! –
Ti, kiknek nem édes sem álom, sem étel,
Lássátok, millyen jó ez a’ dolog-tétel.
Ti puhák, a’ gyepre fekünni sem mertek,
Sőt a’ lágy párnán is sziszegve hevertek.
Páva módon fénylő baglyok, kik módiból
Éjtszakát tsináltok a’ nap’ órájiból;
Ti el puhúlt testtel ürögtök forogtok,
Vagy egész nap estig ájúltan hortyogtok.
Mikor öszve főtök a’ forró dunyhába,
Érzésetek zsibbadt, agyvelőtök kába.
Finnyás henyék, kiknek a’ has istenetek,
Herék, kik tsak azért éltek, hogy egyetek.
Hány fogásba esett jó ízűn eggy falat,
Hogy hasfájás nem jött reátok az alatt?
’S a’ munkás kenyerét, sajtját elő veszi:
Délbe, estve, mindég jó ízűen eszi;
Tiszta forrás vízzel enyhűl igaz szomja:
Mikor fejeteket a’ sok bor el nyomja.
Így mikor sok kintsbe áll néktek a’ halál:
Ő eggy napi számból új életre talál.
’S mikor nyavalyák közt henyél a’ negédes:
Néki a’ munka közt éte, álma édes. – –
Te szegény arató, ki uradnak a’ nagy
Szerentsét irígyled, hallgass: boldogabb vagy!