Csokonai Vitéz Mihály összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

ANGÉLIKA Jöszte - ki a’ háznak tömlötzéből, imádott Medóróm; ím e’ zőldágak, ím e’ gyenge fűvek és virágok között, hallgasd mint susog kellemetesen tzitzázván eggy szellőtske, melly elsuhanván az illatozó növevényekről a’ legkedvesebb spiritusokat kapkodja el; és zavart kerengésével a’ sok ezer illatokból eggy illatot tsinál. Jöszte, mert itt, a’ hol a’ Nappalnak tisztább súgárai ragyognak, sokkal boldogabb ’s nem olly alkalmatlan szállásod lészen.

MEDÓRÓ Vezesd, a’ hová néked tetszik, Angélika, Isten-asszonyom a’ te hívedet; ám vidd oda őtet a’ hol a’ nappali súgárok el terítik a’ kietlen mezőket, és a’ mezítelen lakosnak tagjait meg feketítik: vidd őtet a’ hideg Pólushoz, hol Akviló az Otzeán’ sós habjait örökös jéggel fagylalja: mert ha te ő véle vagy, egyebet nem keres, egyébbel nem gondol Medóró.

TITIRUS Igazgasd az én karomon, nemes Ífjú, bátortalan lépésidet.

MEDÓRÓ Tartsd, Titirus, tartsd jobb haszonra a’ te szíves szolgálatodat. El bírhatja már az én sebhetett oldalam a’ több tagjaimnak terhét.

ANGÉLIKA Jobb lesz mégis, kintsem, valamelly félre való helyen meg nyúgodnod.

TITIRUS Ott hol a’ tiszta forrást kellemetes árnyékokkal bé fedik a’ zőld babérok, alkalmatos nyúgvó helyet fog eggy kő szolgáltatni.

ANGÉLIKA Itt űlly le, óh Medóró, és nyúgodj meg.

MEDÓRÓ Nékem a’ te akaratod törvényem.

ANGÉLIKA Ugyan mondd meg nékem azonba, szívem, olly igen fájdalmas é az a’ seb tenéked?

MEDÓRÓ Nem, szép napom, nem; a’ miólta te magad ama’ hathatós fűvekből kinyomott nedvességet először az én keserves sebemre olly kegyes szívvel kötötted, eggy szempillantásba el oszlott annak minden kínja. De, ha az én veszedelmemnek árra, és jutalma is vagy, jóltévő Istenasszonyom, azt a’ kezet a’ melly engemet meg sebesített, én tsókolni fogom.

ANGÉLIKA Óh Medóró, Medóró, óh melly rosszúl fizeted te meg az én szívességemet! Én a’ halálból ki ragadlak tégedet, tégedet nagyon szép, és még idétlen prédáját; ’s te azokkal a’ kedves napokkal, míg néked az életet vissza adom, az én szívemet tőlem el lopod.

TITIRUS Óh édes illyenképpen sebesíttetni meg!

MEDÓRÓ Többet ne, hallgass, szívem: hallgass, ha tsak a’ felesleg való örömmel meg nem akarsz ölni engemet.

ANGÉLIKA Titirus, ideje már, hogy te engemet a’ szomszéd halomra vezess: haszontalan akkor szedni a’ Diktamnust, mikor a’ Nap délre mégyen.

TITIRUS Kész vagyok a’ te akaratodra.

ANGÉLIKA Nemes szívű Pásztor, a’ te kedves társaságodért, a’ te szíves gazdálkodásodért, és a’ te hűségedért méltó jutalmat fogsz tőlem venni jövendőben.

TITIRUS Tenéked szolgálni elég jutalom. Az Erdőkben is vagynak, a’ kik tudják a’ magok’ kötelességét.

MEDÓRÓ Hát te el távozol én tőlem, te engem elhagysz?

ANGÉLIKA A’ szerelem te hozzád köt, a’ szerelem tetőled elválaszt, óh szép Tüzem, engemet; de mindenütt veled van mindég az én gondolatom; és ha színte az én látásom ollykor a’ te ábrázatodtól meg fosztatik is, te rólad beszéllek, te rólad gondolkozom, és te általad élek.

MEDÓRÓ

Oh a’ mi szemeink előtt idegen és béláthatatlan titkai a’ fátumnak! Szerentsés Medóró, a’ kit az ég illy rejtek útakon vezet olly nagy szerentsére! Te rád nézve meg változtatják természeteket a’ gyászosabb történetek, és az a’ nyíl a’ melly egyebet nem okozhatott vólna halálnál, segítőd néked eggy királyi szerentsére.

LIKÓRIS Már színte az égnek közepén ragyognak a’ Napnak tüzesebb súgárai: már szinte királyi széke körűl mindenfelől leborúlnak a’ bikkfák’ és babérok’ árnyéki; még sem jön Tirzis Likórisnak vígasztalására.

TIRZIS Az én Pásztorleánykám ki mondja meg nékem, hová ment innen?

LIKÓRIS Tirzis, Tirzis, hol vagy, hová rejteztél?

TIRZIS Tirzis’ akárhol van, veled van, Lelkem.

LIKÓRIS Hát miért jön vissza Tirzis illy soká Likórishoz?

TIRZIS Az első virradáskor oda hagytam az én aklomat, és az én nyájamat, Linkó’ gondviselésére bízván: és mikor te hozzád jönnék azon a’ rejtek úton, melly a’ szomszéd berekben el van a’ nap elől árnyékozva, Tigrínó az én hűséges kutyám, melly soha az én óldalamtól se hegyen se tserén el nem válik, hírtelen tsak meg áll, és a’ szövevényes haraszt körűl kerengvén véletlen ugatásával siketíti vala az erdőt. Ugyan tsak meg akarám tudni mi dolog légyen az; oda ugrom a’ bokorhoz, ’s hát tsudálkozással látom, hogy eggy kis medve-kölyök félelmesen búvik a’ bokrok közé, és minekutánna sokáig mind haszontalan bajlódtam vólna, hogy kezembe keríthessem azt, végre tsak ugyan elfogtam, ’s akkor meg kartzolta a’ kezemet. Tedd le, mondám osztán néki, szerentsés kis vadatska, a’ te természeti dühösségedet: a’ szép Likórisénak kell néked lenni, ha meg nem veti Likóris az én ajándékimat.

LIKÓRIS Szerentsés, és én érettem kedves ragadomány! azonba vedd el te én tőlem ezt a’ fejér Jázminok’ mesterséges ágatskáját: eggyenként fűztem fel sorjába egy faragott kóróra ezeket, és még akkor is nedvesek valának a’ reggeli harmattól: vedd el, haladja meg a’ te hűséged ezeknek fejérségét.

TIRZIS Kedves és nemes ajándék, hasonló az én hűségemhez, és a’ te ortzáidhoz.

LIKÓRIS Ah Tirzis, én mindég tartok a’ te Szerelmedtől, a’ te hűségedtől; ha tsak eggy fél pertzig vagyok is távol te tőled, azonnal azt mondja eggy kegyetlen gondolat, hogy te engem nem szeretsz, és nem vagy hív erántam.

TIRZIS

Tsakugyan meg kaplak még, gyáva barbarus.

LIKÓRIS Fussunk, kedves Tirzisem!

TIRZIS Segítsetek, óh Tsillagok!

ORLANDÓ Álljatok meg, álljatok meg, ártatlan Pásztorok: az én dühösségem nem akarja a’ ti békeségteket meg háborítani. Mondjátok meg nékem, nem láttátok é, hogy eggy szökevény vitéz vetődött vólna erre ez előtt kevéssel. Eggy fejér paripán űl, minden zabola nélkűl; tüntöklő fegyver szerszámmal vagynak megterhelve tagjai, és borzas hajai; se dárda, se kard nála: Mandrikárdó a’ neve.

LIKÓRIS Soha szememmel se láttam olly iszonyú vitézt.

TIRZIS Én se hallottam soha fülemmel is ollyan nevet. Medóró, ’s azutánn Angélika.^*
* a’ te tekintetedben az én tekíntetemet.

MEDÓRÓ Óh millyen gyönyörű vagy, most mikor a’ fáradság és az útazás a’ te ortzájidnak szép pirosságát szer felett meg nagyította! Óh melly rendesen elegyedik öszve kebelednek havával ortzádnak bársonyja! Hanem azonba hadd törűljem le ezzel a’ gyóltssal néki indúlt izzadásodnak meleg tseppetskéjit, a’ szerelem’ kedves zálogait.

ANGÉLIKA Az a’ mi néked tetszik az én tetszésem. Hanem hogy fáj néked a’ te sebed?

MEDÓRÓ Ha akkor, mikor te engemet magadtól meg fosztottál, szép bálványom, néki mérgesedett é az én sebem, ’s nevekedett é az én fájdalmam: Ámor mondja meg azt tenéked. De most mikor elvagyok fogva a’ te tündöklésedtől, a’ te szemlélésedből való gyönyörűségem el oszlatja az én fájdalmamat.

ANGÉLIKA Igenis, kedves Medóróm, már a’ millyen az én ábrázatom, akár éktelen, akár deli is az, a’ te számodra tartatik; és, ha ugyan a’ jóltévő ég békével haza vezérel bennünket az én Atyám’ házához, eggyütt fogod vélem bírni az én trónusomat, az én nyoszolyámat: imhol tenéked zálogúl az én jobb kezem.

MEDÓRÓ Kellemetes, és kedves Kéz, a’ melly az én kezemnél százszerte jobban szorítja szívemet. Te éretted – – De mitsoda idegen Vitéz jön felénk Likórissal eggyütt olly kevély és vad tekíntettel?

ANGÉLIKA Vitéz! Mitsoda? Egek, mit látok! Fegyveréről, és tzímeréről, ez Orlandó. Óh beg alkalmatlan érkezés!

MEDÓRÓ Orlandó? Óh Egek!

ANGÉLIKA Bújj el, itt közel tsak eggy szempillantásig, Medóró: tsak bízd rám’ majd tudom én őtet szerelmetes és ámító tekíntetekkel ’s nyájaskodásokkal tsalogatni.

MEDÓRÓ Ah kintsem – –

ANGÉLIKA Bújj el, és hallgass.

ANGÉLIKA Orlandó, óh melly hijjába kerestelek mind ez ideig, be’ jókor érkezel!

ORLANDÓ Hogyhogy, óh szép Istenasszonyom, ebbe a’ helybe? hogyhogy az én nyomdokimon; ha eggy kevéssel ez előtt az én, a’ Szákripánte’, és ezer több Nemes Vitézek’ szerelmeit meg vetetted?

LIKÓRIS (Lám a’ Városi Nimfák, akármelly szemérmesek és makatsok is, mennyi szeretőket tudnak magoknak keríteni!)

ANGÉLIKA Óh melly rosszúl kémlelted ki, Orlandó, az én gondolatimat! Akkor nem vólt ideje nyilván-valóvá tenni a’ mi szerelmünket.

MEDÓRÓ (Azért hogy tettetés is ez az ő beszéde, mégis hasogatja szívemet.)

ORLANDÓ De mikor a’ forrásnál, a’ hol egyedűl találtalak tégedet – – –

ANGÉLIKA Éhj tartsd, tartsd jobb időre a’ te panaszidat, és nyúgtasd meg terhétől elfáradt homlokodat, ha engemet szeretsz, óh kedvesem.

MEDÓRÓ (Jajnékem, nagyon sokra megy.)

ORLANDÓ Minthogy tenéked úgy tetszik, imhol engedek intésidnek.

LIKÓRIS (Be’ kemény, de deli vadság!)

ANGÉLIKA Óh kedves, óh méltoságos Homlok, a’ mellyre van írva az én fátumom, óh sárga hajak, mellyek az én szívemnek édes köteli vagytok.

MEDÓRÓ (Angélika, Istenasszonyom, nagyon igazaknak látszanak a’ te mondásid.)

ANGÉLIKA (Hallgass.)

MEDÓRÓ (Nem szólok, hanem – – – )

ANGÉLIKA (Hallgass, ha akarsz.)

ORLANDÓ Egyedűl tsak te érted fedezem pántzéllal az én mellyemet, és tsak a’ te óltalmadért fegyverkezik fel karddal az én jobbkezem, és az én szívem bátorsággal, óh kedvesem.

ANGÉLIKA Melly víg lennék, ha a’ mi lelkeinket egyenlő kötés, egyenlő lántz szorítaná eggybe.

MEDÓRÓ (Jobb el menni, mint illy gyötrelmet ki állani.)

ANGÉLIKA

ORLANDÓ Soha sem vólt ennél szerentsésebb napom.

LIKÓRIS Ez a’ kies hajlék, Uram, te reád vár, és elfáradt óldaladat édes nyúgodalommal kínálja.

ORLANDÓ Én többé azzal nem gondolok.

ANGÉLIKA Nem, nem; eredj, mert én addig a’ szép Likórissal a’ közel lévő forrásra megyek fördeni, ’s azután jobban meg értetem veled az én érzésimet.

ORLANDÓ Mennyivel örömestebb mennék el véled!

LIKÓRIS ’S így tudják tehát a’ városokban a’ szeretőket tsalogatni.

ANGÉLIKA Eggyűgyűtske Likóris, szeretsz, és a’ szeretés’ mesterségét illy kevéssé érted? Tanúld-meg előbb a’ tsalogatást, tanúld meg.

LIKÓRIS

ANGÉLIKA Jöszte ki, jöszte, Medóró, hová bújtál?

MEDÓRÓ Kintsem véled vagyok, ha ugyan szabad Medórónak, hogy téged kíntsének nevezzen.

ANGÉLIKA ’S ugyan honnan támadhat szívedben illy szörnyű félelem?

MEDÓRÓ Ah mert Orlándó előtt tántorog a’ te indúlatod.

ANGÉLIKA Nem mondtam meg néked, hogy őtet tsak ámítom.

MEDÓRÓ De azért hogy ámítás, az a’ nyájaskodó beszéd, Medóró előtt nagyon hasonlónak látszik a’ valódihoz.

ANGÉLIKA

MEDÓRÓ

2-EN

LIKÓRIS ’S tehát hogy Medórónak szerentsés szerelmeit Orlandó meg ne háborítsa, hűségtelen légyen az ő Pásztorához Likóris?

MEDÓRÓ Hát hűségtelenségnek nevezed te, hogy tréfából eggy ártatlan indúlatot tettess?

LIKÓRIS Az a’ lélek, melly én bennem lakozik, még tréfából sem tud lenni hűségtelen.

MEDÓRÓ Hallgass, Likóris, és az illy durva érzéseket hagyd ollyan nimfának, a’ ki nem bír olly nemes szívvel és szépséggel mint te: mert illyen módon szeretni, parasztságnak ’s nem hűségnek lehet mondani.

LIKÓRIS Botsáss-meg nékem, Medóró; én nem tudtam, hogy a’ nemes szívűségre meg kívántatna ollykor tsalárdnak is lenni. Hanem, mint-hogy már a’ nemes-szívűséget ezen az árron vásárolhatni, mondd meg nékem, mit tsináljak, hogy Orlandó az én szerelmemet meg ne vesse; ’s én is majd igyekezek nemes szívűvé tenni magamat.

MEDÓRÓ Angélika eléggé meg tanított arra, mint kelljen ámítani a’ szájjal és szemekkel. Mondd néki, hogy gerjedezel, hogy égsz, hogy ha távol vagy tőle nints nyúgodalmad. Mondd, hogy szíves indúlatját óhajtod; sóhajts, és elegyíts közé néhány könnyetskéknek szerelmetes jegyeit.

LIKÓRIS Sírni?

MEDÓRÓ Ah te nem tudod, mennyit tehet eggy szép Asszonynak sírása.

LIKÓRIS Imhol jön hozzánk Orlándó.

MEDÓRÓ Most van ideje, hogy mind eggy szálig munkába vedd a’ mit mondottam tenéked.

LIKÓRIS Már is érzem pirúlni az én ortzámat.

ORLÁNDÓ Gyönyörű Likóris, ’s hát miért nints véled Angélika? hol múlat ő?

LIKÓRIS Én őtet épen most hagytam ama’ higgadt tónak partjánál, a’ melly az ő tsendes vizeit a’ mirtusok’ vőlgyében eggyesíti. Fillis az én társam, ottan a’ hal-horgászásra tanítja őtet.

ORLÁNDÓ Ha nem sajnálod, menjünk, keressük fel őtet.

TIRZIS (Orlándóval Likóris! Halljuk mit mond.)

LIKÓRIS Nem; mert mikor el váltam tőle, azt mondotta, hogy tűstént hozzád jön. Az út kétfelé jár, ’s talám e’ miatt nem is akadhatnánk reá: az alatt várjuk meg itt őtet: mert bizonnyal el fog jőni: te előtted talám olly únalmas Likóris, hogy nem lehetsz vele eggy szempillantásig?

ORLÁNDÓ Sőt inkább kedves vagy előttem.

TIRZIS (Egek, mit hallok!)

LIKÓRIS Igenis, – – (mit mondjak már?) te mindég a’ városi szerelmesekhez szokván, talám illy alatsonyra nézni sem kívánsz?

TIRZIS (Hitetlen!)

ORLÁNDÓ Én nem értem a’ te szavaidat.

LIKÓRIS Valósággal én meg értenélek tégedet, ha nékem szerelmesen beszéllenél. Ah te nem gondolsz ezekkel, az erdei, és pásztori szerelmekkel.

ORLÁNDÓ Talám játszani akar velem Likóris.

TIRZIS (Mitsoda gyötrelem!)

LIKÓRIS Én nem játszom. Te játszol igazán az én fájdalmammal, és osztán, ámbár látod is az én szerelmemet, vagy nem gondolsz azzal, vagy tettetődöl, vagy nem érted azt meg.

TIRZIS (’S én ezt hallom, és nem halok meg!)

LIKÓRIS Hanem hallod, Orlándó, hallod. Te, azt én meg engedem, egy ollyan nimfára találtál, a’ ki én nálam gyönyörűebb és nemesebb, a’ ki jobban tudja haját fel piperézni, a’ ki jobban beszéll, és édesebben forgatja az ő eleven és ketsegtető szemeit; de azt ne is reményld, hogy ő nálam hűségesebb légyen.

ORLÁNDÓ

TIRZIS A’ szép Likóris előtt, az erdőket meg-vető, a’ vitézeket szerető Likóris előtt, a’ homályos, és meg-vetett Tirzis, az a’ szegény Pásztorlegényke alázatosan le borúl.

LIKÓRIS Tirzisnek is jól esik az én gyalázatomat ekként meg újítani?

TIRZIS Sőt inkább kedves vagy előttem.

LIKÓRIS Tehát ha kedves vagyok előtted, hogy’ gyönyörködhetsz az én gyalázatomba, ’s hogy’ tűrheted azt, Tirzisem?

TIRZIS Én nem értem a’ te szavaidat.

LIKÓRIS Mitsoda! Te nem értesz engemet? Ah mert a’ te szíved új lángoknak és szerelmeknek lett szállása.

TIRZIS Talám játszani akar velem Likóris?

LIKÓRIS Tirzis, hallgass-meg, hová futsz? Állj meg tsak eggy szempillantásig. Azután mondd, ha mondhatod, hogy én álnok vagyok.

TIRZIS Eredj szeretni a’ vitézeket, hagyj nékem békét.

ANGÉLIKA Miért látlak tégedet, szép Likóris, ollyan szomorúan, és búslakodva?

LIKÓRIS Menj, Angélika, menj; keress más Nimfát, a’ kit szerentsésebben taníthass a’ te oktatásidra.

ANGÉLIKA Miért beszéllsz te ekképpen? Talám meg vetette Orlandó a’ te szerelmedet?

LIKÓRIS Még az kevés vólna, mert az nékem nem sokat tesz; de Tirzis, óh Istenem, meg értette ’s valónak tartja az én szerelmemet, és meg bosszankodván azt mondotta nékem: Eredj szeretni a’ vitézeket, hagyj nékem békét.

ANGÉLIKA Hát ezen aggódol, óh eggyűgyű?

LIKÓRIS Te én velem tsak játékot űzöl: én el vesztem Tirzist, és Orlándót meg nem nyerem.

ANGÉLIKA Ha Orlándót meg nem nyered, Tirzist el nem fogod veszteni. Te talám azt gondolod, hogy eggy véletlen bosszankodás ki szaggathatja a’ szívből a’ régi indúlatot? Tsalatkozol; még néha-néha mesterséggel is kell mutatnod, hogy te őtet nem szereted: mert ha Tirzis nagyon bátorságos prédájának tart tégedet, más felé fogja szívét fordítani. Az a’ vadász, a’ ki a’ nyúlat törében tartja, többé azzal nem gondol, és tsak az után siet, a’ mellyik fut ő előle.

LIKÓRIS Azonba én síránkozok, ’s az én Pásztorom nem jön vissza.

ANGÉLIKA De, mikor majd meg látod, hogy a’ te kedves Tirzised meg engesztelődve tér hozzád, el-fogod az elmúlt fájdalmat felejteni.

LIKÓRIS Ezek a’ te illy különös szerető intéseid rám nézve semmit sem használnak.

ANGÉLIKA Tsináld azt, a’ mi néked tetszik, meg tudod még saját tapasztalásod után. De én hijjába vesztegetem véled az órákat: és már látom, hogy a’ nap pirosítja a’ nyúgoti tenger-mellyéket. A’ jövő éjtszakán, a’ setétségnek kedvezésével el akarok szökni Orlándó elől. Az alatt, óh kedvesem, annak hamarábbi el-végezésére menjünk, a’ mi szükséges lészen.

LIKÓRIS Igen: de ha Orlándó meg találja tudni a’ te szökésedet, ’s utól talál érni, hogy fog akkor Angélikával és Medóróval bánni?

ANGÉLIKA Haszontalan félelem. Medórót soha sem látta, és a’ pásztori köntös alatt meg sem esmérheti valami jegyről őtet. Én pedig, ezen gyűrű’ segítsége által, a’ melly engemet mások’ szeme előtt láthatatlanná tesz, könnyen el futhatok az ő látása elől.

LIKÓRIS Tehát már minket el hagysz, ’s nem foglak többé látni tégedet?

ANGÉLIKA Ki tudja, hogy valamikor a’ jóltévő ég nem vét, nem eggyesít é öszve bennünket? addig is vedd el tőlem ajándékba ezt az én bal karomat ékesítő arany lántzot: ebben leg óltsóbb a’ kínts; nézd-meg tsak, melly mesterséges kézzel rakta a’ tanúlt ötvös az aranyba a’ köveket; úgy hogy alig külömböztetheted meg, vallyon a’ mesterség szőtte é azokat eggybe, vagy a’ természet. Azután nézd tsak sorjába e’ gazdag értznek apró darabjait, melly parányi szemekkel vagynak öszve-kötve; úgy tsinálnak eggy karikát, a’ melly mint ha selyem pántlika vólna, hajlós és erős.

LIKÓRIS Eggy illyen ajándék inkább eggyező a’ te nagyságoddal, mint az én érdememmel.

ANGÉLIKA Ha valaha ismét vissza tér Angélika az ő hazájába, nagyobb jutalmát fogod akkor venni a’ te hűségednek. Most rajta, nints többé ideje, hogy beszélléssel tőltsük az időt: Medóró vár minket régen abba a’ rejtek barlangba. Menjünk.

LIKÓRIS Menj el. Likóris tüstént veled lészen.

Ez az a’ gyalázatos értz, a’ mellyről beszéllvén eggykor az Atyám, ezt mondotta: kerűld, óh Likóris, ennek tsalárd ragyogását. Ez a’ lesekkel és a’ háborúkkal eggyhasi; ez az ártatlan indúlatoknak betstelen árra: és a’ házasoknak nyoszolyájik e’ miatt lettek gyakorta borzasztó stzénákká. Boldog vagyok és szerentsés, hogy véle az én tagjaimat fel piperézni, és az én karomat körűl keríteni nem kívánom. Ama’ tiszta vizetskék, amaz eggyűgyű virágotskák, a’ mellyekkel engemet a’ rét és a’ patakotska kínál, azok nékem ékességek, azok az én kíntseim.

ORLÁNDÓ Tehát Angélika szerelmes?

TITIRUS Szerelmes.

ORLÁNDÓ És az a’ Medóró, a’ kiről szólasz, az az ő szerelmének a’ tárgya?

TITIRUS Az.

ORLÁNDÓ Én azt nem hiszem.

TITIRUS Ha abba nem hiszel az én számnak, hidj saját szemeidnek: itten körűl eggy fa-törzsök sints, a’ mellybe tulajdon kezeikkel bé vésve ne látszanának ezek a’ betűk: Vídám élő fák, zőld fűvek, és tiszta vizek, tinéktek köszönik az ő nyúgodalmakat Angélika és Medóró szeretők, és mátkák!

ORLÁNDÓ De miként mehetett eggy két szempillantásban annyira az a’ véletlen szerelem?

TITIRUS Még Tzintia nem tsonkította meg kétszer az ő éjjeli fényjét, hogy én az erdőn által keresvén eggy üszőmet, a’ melly már harmadnap ólta a’ tsordán kívűl bolyongott minden őrizet nélkűl, hallom, hogy a’ Király Kisasszony nagy fel szóval kiált engemet magához, ’s meg látom Medórót, hogy vérével a’ főldet bé festette, és már haló félben vólt. Ő bizonyos fűvekből ki nyomta a’ nedvességet, úgy hogy attól a’ létől vissza nyerte a’ vitéz saját elevenségét, és az én lovamón ebbe a’ házba jött. Itt a’ nemeslelkű orvosné soha sem akart semmi más kezet annak beteg óldalához botsátani. Utóljára mikor már látszott, hogy a’ Medóró’ ortzájára kezd a’ kellemetes pirosság vissza térni, akkor az ő szíves szánakozása osztán szerelemmé vált. Ehez képest őtet férjének óhajtotta, és magát ’s a’ maga jobb kezét bé adta néki hűségének, és saját országának zálógáúl.

ORLÁNDÓ ’S te igazat beszéllsz nékem?

TITIRUS Ez a’ szerelem esméretes ezen erdőkben még a’ kövek előtt is.

ORLÁNDÓ Leg hitetlenebb leány, hűségtelen lélek: ezek hát azok a’ gyenge érzések, a’ mellyeket előbb nékem esküdtél? Illyen módon jutalmaztatod hát meg az én felséges Tropéumimat, a’ mellyeket tsupán tsak te éretted hagytam el Indiában, Médiában, Tatár országban? Tsak menj, fussál a’ hová tetszik, keresd fel a’ kietlen tengernek rejtek üregjeit, vagy vond magadat a’ főldnek közép pontjába; akár hová mégy, nem fogsz, mert bizony nem fogsz találni ollyan fellengős, vagy ollyan mélységes zugot, a’ melly az én haragom, az én dühösségem elől el rejtsen tégedet. Meg kaplak, kegyetlen, szemed előtt szaggatom széllyel az én gyönyörködésimnek gyalázatos bitangolóját; és útálatos dögtestét még azon reszketve hagyom prédáúl a’ hollóknak: és ő néki, ha talám sebessebben fog az árnyékok’ tartományja felé ügetni, társává fog téged tenni az én bosszúállásom.

Mindég okosabb hallgatni. Most is lám millyen vígyázatlanúl szólottam! De ki hitte vólna, hogy Orlándó szeresse Angélikát? Lám mitsoda szörnyű indúlatoknak atyja a’ szerelem! Tapasztalatlan fiatalkák, kik játszatok az ő nyilaival, az ő tüzeivel, ti még nem tudjátok, miként bánik Ámor az ő jobbágyival. Fussatok, ah igen is fussatok ama’ ketsegtető tekíntetektől, ama’ tsalfa indúlatoktól. Titeket azokba a’ hajfürtökbe rab-bilintsek várnak, és azokba a’ szemekbe vagy rabság vagy halál.

TIRZIS Isten hozzád Likóris, Isten hozzád, hadd menjek én most oda, a’ hol engemet vár Medóró az ő Angélikájával.

LIKÓRIS Óh Istenem, te el mégy: ’s nem szánsz engem itt hagyni?

TIRZIS Ah vallyon sajnállak é, azt egyedűl te tudod, kedvesem; de nem soká fogok én ott késni: tsak az erdőből vezessem ki a’ szökevény szeretőket, virradtakor a’ szép Likórishoz vissza jövök.

LIKÓRIS Ah ne bosszantsd, kíntsem, többé illyen gyanakodásokkal az én hűségemet.

TIRZIS Én örömest nem félnék, de te nagyon kellemetes szép vagy, én meg nagyon szerető.

LIKÓRIS Leg alább, míg a’ szerentse távol vét tőlem, hidd addig, hogy szeretlek.

TIRZIS Egyeben a’ te ábrázatodon kívűl, se közel se távol, nem útaznak az én gondolatim.

ANGÉLIKA Fussunk, szép bálványom, az Orlándó’ haragja elől: ebbe a’ borzasztó éjbe el-rejt minket Ámor, és ebbe lesz kalaúzunk.

MEDÓRÓ Fussunk a’ hová néked tetszik, gyönyörű fényem: mert a’ tsendes éj, és a’ homályos tserék nem tsinálhatnak én bennem borzadást, ha te véled vagyok.

ANGÉLIKA Ez a’ tzondor köntös, a’ mellyben eggyűgyűbben és ékesebben tündöklik a’ te tekínteted, talám gyenge oldalodnak kellemetlen tereh. De tűrd el azt, kintsem, tűrd el, és ezt az alkalmatlan nyűgöt áldozd fel a’ te bátorságba lételednek, az én nyúgodalmomnak.

MEDÓRÓ Nagyon tsekély próbája az, óh kedvesem, a’ mit nékem parantsolsz, az én szerelmemnek. Mondd nékem hogy, a’ mezítelen fegyvereknek rettenthetetlenűl vessem elejekbe az én mellyemet, mondd hogy kész akartva tegyem ki magamat áldozatúl a’ fenevadak’ dühösségének, mondd nékem, hogy haljak meg: mert ha te parantsolod azt nékem, kedves fog lenni előttem a’ halál.

ANGÉLIKA Isten mentsen meg tsak a’ meggondolásától is az illyen rettentő dolognak; kívánom, hogy te élj, de hogy érettem élj. Nem látod az eget, melly szívesen mosolyog a’ mi szerelmünkre? Imé a’ habok közűl ki búván a’ fejér hóld meg világítja rezgő súgárival az eget, ’s végre az erdőnek szövevényes gallyain bújkálva általhatván felénk jön, hogy bizonytalan lépésinket igazgassa.

MEDÓRÓ Ha az ő nyájas ortzájának fényjét bé nem fogja valamelly alkalmatlan köd, az ő nedves világával édes kísérője fog lenni a’ mi bújdosásinknak.

ANGÉLIKA Menjünk, Medóró, menjünk; magad tudod, hogy betsesek mi ránk nézve a’ szempillantások, ’s te énnékem olly kedves vagy, hogy én féltem magamat. Minden árnyéknak látására mintha valamelly fenevadat szemlélnék ki jönni az erdőből; vagy mintha Orlándó ütne te reád, és téged, lelkem el szakasztana én tőlem. ’S bár egyébtől nem félek is, félek attól, ne talám maga a’ levegő minden ágon egy-egy elállóját rejtegeti az én bálványomnak.

MEDÓRÓ Hanem Tirzist még sem látom, ’s pedig ha ő el nem jön, ki fogja nékünk az esméretlen útat meg mutatni?

ANGÉLIKA Lassan menjünk, hogy el érjen bennünket, meg lehet, hogy ő minket meg előzvén annál a’ forrásnál vár, melly a’ repkény halomról tsergedez le felé.

MEDÓRÓ Tehát Isten hozzátok kedves erdők; rám nézve boldog erdők: most hogy el hagylak titeket, millyen belső fájdalmat érez az én szívem!

ANGÉLIKA Szerentsés barlangok Isten hozzátok; nem, mert bizony nem vethetem én felétek szárazon az én szemeimet. Ti bennetek akarták az Istenek, hogy származzon az én szerelmem, leg alább hát tartsátok meg üreges kebeletekben azokkal a’ betűkkel, a’ mellyeket saját kezem vésett a’ ti köveitekben, az én szerelmemnek emlékezetit.

Hol vagyok? Ki visz engemet? Ezek, a’ mellyeket én mérészűl tapodok, az Avernusnak torkolatjai é, vagy a’ tsillagok? Ezek a’ lármás fergetegek, a’ mellyek körűlöttem keringenek, nem az Ótzeán’ halálos leányi é? Igen, igen, az Ótzeán’ habjai ezek. Ní az Eufrates és Tigris, melly félelmesen és túnyán állapodik meg az én dühösségem előtt! – Óh Isten, mitsoda szó, óh Isten mitsoda folytogató hangzatok! Angélika, és Medóró szeretők és mátkák. – Istenek, barbarus Istenek! Angélika, hol van, miért rejti el magát? Adjátok vissza őtet Orlándónak, vagy én meg bosszankodván eggy tsapásommal az eget sarkából ki buktatom. Öszve forgatom annak minden kerekségeit, a’ világból eggy széllyelhányt omladékot tsinálok, meg fosztom futásoktól a’ tsillagokat, és a’ napnak ki tépem minden súgárait. – Boldogtalan, mit mondtam? Nyomorúlt fejem, mit gondoltam? Az ég ellen! az Istenek ellen! Karomat! kardomat! Kegyetlen szerelem, háládatlan leány, és bolond Orlándó! Ugyan hagyjatok békével, mit kívántok tőlem, gonosz tsillagzatok? Ah igen is, jól értelek benneteket, azok a’ vérengző mennykövek, azok a’ szerentsétlen Üstökösök, az ég’ haragjának kegyetlen hírmondói. Menjetek el, én az ő haragjának tellyesítője lészek. Kívánja hogy én ki tekerjem torkomból a’ nyelvemet? Vagy hogy én fegyveremmel nyissak útat az én fájdalmas lelkemnek? Azt örömmel véghez viszem. Óhajtja hogy én meg haljak? Orlándó meg fog halni. Elég ez néktek?


De mitsoda jóltévő tsillagzat tündöklik én reám az éj’ borzasztó homályjába? Ki adja vissza nékem a’ békeséget? Ah igen is, te vagy szívem Angélika: de te rettegsz? jöszte, jöszte, hová futsz? Többé reád, kedvesem, nem bosszankodom; Jöszte, jöszte vissza, szeress ismét engemet, ’s meg botsátok tenéked.