Óh Múzsám! mi veszély, mi tsapás rettegteti mostan
A’ réműlt Európa’ felét? mi kegyetlen időket
Szűltek az eggybe veszett rendű Európai népek?
Vér-patakok folynak, ’s bennek sok régi vitéznek
Kardjai, puskáji ’s véretlen testei úsznak.
A’ feldúlt falukat látom, látom mint dűltenek öszve
Már sok erős várak, mellyeknek puszta falában
Róka-fiak ’s a’ gyász éjnek denevéri huhognak.
Melly szörnyű fegyver-ropogás! melly szívet epesztő
Rettenetes dörgés! mint verdesik a’ magos égre
A’ port a’ paripák! melly mérges lárma, kiáltás!
Trombita kell, Múzsám! függeszd mirtusra erőtlen
Lantodat, a’ mellyel Rózsim’ kebelébe danoltál
A’ pitziny Ámornak, kedvelte is a’ pitziny Ámor.
Most Erató szűnjön, dörgőbb hangokra tanítson
Melpomene; hadakat látok, ’s középen a’ hadaknak
Rénus’ füstölgő partján már látom az Árpád’
Kardra szokott fiait, tsorog a’ vér görbe vasáról,
’S tőle az ellenség fut ’s omlik előtte rakásra.
Trombita kell! e’ Márs’ fiait harsogva rikoltó
Trombita! mellynek erős hangjától rengjen az erdő,
Ordítson Ligeris, repedezzen az álpesi kőszál.
Vajha te Gyöngyösinek hadi kürtjét olly teli hanggal
Harsogtathatnád Magyaridnak, vajha te Horváth’
Trombita-szóra tanúlt Múzsáját hímzeni tudnád:
Úgy se Keményt, se magát Hunyadit később unokáink
A’ te vitézidnél nem fognák nézni nagyobbnak.
Merj még is! vedd fel hadi kürtödet! Ím az el osztott
Táborok indúlnak tsörög a’ kard, az hadi lárma
Verdesi a’ felhőt, dobog a’ dob, ezer paripának
Reng a’ főld dübögése alatt, a’ trombita zendűl,
’S már a’ puskáknak lyukainn a’ sárga halálok
Omlanak, a’ ropogó réz ágyúk’ bombija dördűl,
Rettenetes morgása darás módjára dorombol.
Orditnak Treviris’ mezején a’ Rénus’ el áradt
Partjai, borzasztó hanggal riadoznak az erdők
Spíra között, ’s a’ hegyek’ barlangjai rá bömbölnek.
Ím már a’ vérnek tágas mezejére ki
*
kí Sh., értelemszerűen em.
szállnak
A’ seregek: rohan a’ Felkentnek véribe ázott
Frantzia nép, – Páris’ nadrágtalan asszonyi népe.
Ellene ront vértől párádzó görbe vasával
A’ Magyar, óh mi vitéz tűz szikrázik ki szeméből!
Ím már büszke lován villám módjára ki pattan,
Kardján űl a’ halál, réműlés mégyen előtte,
’S öldöklés kíséri nyomát; száz tarka kokárdát,
Száz sapkát látok lov’ alatt a’ porba heverni.
Mint mikor az haragos felhőknek terhes öléből
A’ rohanó zápor széllel dörgéssel el indúl,
És jéggé válván a’ tarka mezőkre le omlik,
’S a’ vereses pipatsok’ fejeit mi[n]d
*
mid Sh., értelemszerűen em.
öszve tiporja:
Így dörög a’ vérnek mezején, így tördeli őszve
A’ vér-szín sapkás kaponyákat Scytha vitézünk.
Rajta Magyar! hartzon kell pálmát szedni tenéked,
Hartzra vitéz Nemzet! természet is arra tanított
Hogy paripán űljél, hogy kard legyen a’ te kezedbe.
Rajta Magyar! magyaros bátor szívedbe buzog még
Ősi vitézséged, zászlód e’ légyen a’ hadban,
Hogy hadi szép hírét elejidnek meg ne setétítsd.
E’ légyen vezetőd, mikor a’ Frantz’ fegyvere villog
Ellened, Árpádot ’s Hunyadit forgasd az eszedbe,
Légy Magyar, és mint ők légy a’ Márs’ embere. – Győzöl!
Rajta vitéz Nemzet! lám jó fejedelmed örökké
Benned ’s a’ magyaros szívben tartotta reményjét.
Verd le, tipord le dühös seregét a’ Frantzia népnek,
Melly mikor a’ törvény ellen meg ölette királyját,
Durva bilintseivel rettenteni kezdi hazánkat.
Rettegi már Páris, ’s az egész Európa tsudálja
Ritka vitézséged’, nints olly szöge a’ kerek égnek,
Melly nagy tetteidet ne beszéllné, óh hadi Nemzet!
Míg Rénus le felé fog folyni Batávia’ földén,
’S a’ német’ mezején tsupa tenger nem fog eredni,
Míg az olasz bértzek vőlggyé nem válnak egészen:
Ah Magyarim! nevetek tündökleni fognak örökké.
Vajha vitézségtek’ szép híre nagy Őseitekhez,
Kedvesim! az hóltak’ siket országába mehetne:
Ah melly édes öröm lepné meg Scytha Atyáink’
Lelkeit, ah millyen kedves hír lenne azoknak,
Hogy még a’ Magyar él, ’s él benne a’ hajdani lélek;
Mint vígadna vitéz unokájinak Attila ’s Árpád!