U gyan tehát mit érsz azzal,
’S mi hasznod e’ munkába,
Hogy kintseid’ nagy halmazzal
Gyűlytöd bé a’ ládába?
A’ te
*
ti ért.sz. em.
szivednek bálványja
Az epesztő fösvénység,
Gyötör tsalárd ragyogványja,
’S titkon öl a’ szegénység.
Te a’ felsöbbek udvarát
Éhen, és szomjan lesed,
A’ nagyok’ záros pitvarát
Szív szakadva keresed.
Mellyben azoknak lábait
Örvendezve tsókolod
’S ezzel hijjánosságait,
Érdemidnek pótolod.
Te nem sajnálsz mászni porba
’S másoknak rabja lenni,
Tsak hogy szabad légyen sorba
A’ több rabokkal menni.
’S ekképen nyert érdemeid’
Ruháidra varratod,
Szólgaságod’ szép jeleit
Azokon fitogatod.
Rakatsz a’ felhők között,
A’ mellybe bíbort, ’s tafotát
Az öt világ kötözött.
A’ szegénytől grátziádat
Sok gráditsra emeled,
Tőle készült palotádat
Még magad is tiszteled. –
De légyen ez a’ szerentse
Légyen tiéd barátom!
Sorsom’ ettől az ég mentse
(Menti is a’ mint látom.)
Eggy helyhez nem kötelezem
Én gyönyörködésemet;
’S így magam le nem vetkezem
Szabados tetszésemet.
Minden a’ mi tsak szépíti
Az egész természetet,
Bennem a’ gondot enyhíti,
Ha rabszijjára vetett.
Az éneklő madarkákkal
A’ szép napot tisztelem,
’S a’ tsendes Etéziákkal
Élesztgetem kebelem’.
Ha sétálok, szép útamon
Liliomon sétálok,
’S kevélykedve a’ Salamon’
Ditsőségén járkálok.
Az hegyek’ hűs forrásai
Lelkem’ fel éleszthetik,
Ezt a’ gazdagok’ borai,
Óh ezt, ritkán tehetik.
Édes anya a’ természet,
A’ bujaság mostoha,
Ez leg többször el enyészett,
Az nem változik soha.
A’ gyönyörűség karjait
Itt ki nyúlytja énnekem,
’S pengetvén lantom’ húrjait
Édesíti énekem’!